19. rész




Alice szemszöge

A Nickkel való kapcsolatom lassan fél éve tart, és nagyon boldog vagyok. Ennél boldogabb már nem is lehetnék. Nick tényleg nagyon ki tesz magért, amikor csak teheti, velem van. Sőt volt olyan alkalom is, amikor elkísért a tornámra. Amivel tényleg nagyon meglepett, mert sose kértem ezt tőle, és még is, egy szó nélkül betoppant, és némán a sarokban üldögélve végig nézte az egész gyakorlatot. Vagy volt amikor, este képes volt egy szelet sütivel meglepni, mert tudta mennyire egyedül vagyok ebben a nagy házban. És igazából ezért szeretem őt annyira, mert mindig van egy kisapróság, amivel meg tud lepni, amivel éreztetni tudja, hogy igenis én vagyok a legfontosabb számára.






De az összes meglepetése közül a tizennyolcadik születésnapomra tervezet ajándéka viszi a pálmát. Emlékszek nagyon el voltam kenődve, mert egésznap arra vártam, hogy egy kis időt együtt legyünk, ennek ellenére ő úgy viselkedett mintha a föld nyelte volna el. A végén már oda jutottam, hogy Daniellel, Kevin barátnőjével mentem el ruhákat venni, mert minő váratlan, ő valahogy tudott rám időt szakítani. Egyébként vele nagyon jóba lettem, mondjuk lehet azért, mert mindig egy rugóra jár az agyunk, és azonos a természetünk. Szóval hála Nicknek, szereztem magamnak egy igazi barátnőt is, akit még félévvel ezelőtt biztos nem akartam volna megismerni, de hála a fiuknak, ez is gördülékenyen ment.






Visszaemlékezés






Daniellel az egyik legjobb Amerikai szalonban voltam. Amit azért szeretettem különösen, mert már ismertek a helyi eladók és nem néztek ferde szemmel rám a testi hiányosságaim miatt. Itt nyugodtan szétnézhetünk, sőt az eladók még segítettek is, a ruhák felpróbálásában, ha éppen azt kértem tőlük.






- Jaj, Alice most egész nap ilyen savanyú képet fogsz vágni? Gyerünk, ha másért nem, legalább értem legyél egy kicsit boldog. – mosolyog rám bíztatóan Danielle.


- Kicsit nehéz boldognak lennem- vágtam magam előtt durcásan keresztbe a kezem - miközben Nick úgy eltűnt el, mint szürke szamár a ködben. Egyáltalán ha már itt tartunk, te tudod hova tűntek a fiuk? Tegnap még nem mondtak semmit, ma meg már nem lehet őket elérni. Nicket is vagy százszor hívtam és szerinted visszahívott egyszer is? Nem. –tudom rossz emberen vezetem le a dühömet de akkor is mérges vagyok.


- Bármilyen hihetetlen, de nekem se mondtak semmit. – ingatja együtt érzőn a fejét.


- Csak tudnám, mit csinálnak- töprengtem hangosan- főleg úgy, hogy még a mobiljukat is kikapcsolták. Eddig azt hittem, hogy nem tudnak nélküle élni.


- Hát igen, szerintem valami fontos dolguk van. Lehet, hogy egy új szerződést kötnek, emlékszek múltkor is kikapcsolták a telefonjaikat. – és ezt csak most jut eszébe?!


- Jókor mondod, én meg egész nap itt idegeskedtem.


- Ezért mondom neked egyfolytában, hogy lazíts. Nézd, itt van ez a rengeteg dögös ruha és csak arra vár, hogy fölpróbáljuk őket. – na igen, legalább egy pozitívum van ebben a napban. – Ó azt nézd, az pont a te stílusod. Kicsit merész, de nagyon kényelmes. – mutatott egy fekete egybe ruhára, ami tényleg nagyon tetszett, csak volt vele egy kis bajom.


- Tényleg jól néz ki, csak nekem egy kicsit rövid, ha leülök benne, kivan belőle mindenem.


- És nem ez a lényeg? – nevet fel hangosan, mire az összes eladó hirtelen felénk néz- Jó csak vicceltem. – mutatja fel mindkét kezét a megadás jeleként- Egyébként meg ne túlozz, nem is annyira rövid, ha meg igen az se baj, nagyon szép formás lábaid vannak. Nick szerintem szívinfarktust kap, ha ebben a ruhában meglát. Egyszer csak nem halsz bele, ha felveszed. – Végül is van benne valami, veszteni valóm nincs. A ruha amúgy is úgy vonzott magához, hogy már most tudtam, akkor is megveszem, ha nem jó rám.


- Egye fene, felpróbálom, de akkor neked kell segítened.


- Oké megegyeztünk. – így lettem gazdagabb egy új szexi parti ruhával. Mivel miután felpróbáltam a ruha úgy nézett ki, mint amit direkt csak nekem terveztek. Igaz a hossza időközben még mindig nem nőtt meg, de így is nagyon tetszett, mert tényleg az előnyös oldalamat domborította ki. Felül ezüstláncok tartották meg a mellrészét, amik egyben meg is adták a ruha lágy esését, így felül hullámosan hullott a ruha a mellkasomra, míg a deréktájban már kicsit passzosabban tapadt a testemre. Alul pedig éppen csak combközépig ért, ezért is tiltakoztam az elején többek közt a ruha viselése ellen.


- Alice istenien nézel ki benne. – ugrált örömében kedves barátnőm.


- Jó elismerem, de nincs hozzá semmim, tudod nem szoktam ilyen ruhákban flangálni.


- Kifogás, kifogás hátán. – sopánkodott Danielle- Na gyere, ezt a ruhát és a cipőt is megveszem neked a születésnapodra. – nem felejtette el, ütött szöget a fejemben. Pont két hónappal ezelőtt beszélgetünk erről, hogy kinek mikor van a születésnapja, névnapja.


- Nem felejtetted el. – gyúlt gombóc a torkomban, régebben a családtagjaim is elfelejtették- Köszönöm.


- Szívesen. – néz rám szeretetteljesen, mintha tudná, mit élek át ebben a percben. – Na gyere Alice, érzelgőségre most nem érünk rá- oktatót ki viccesen, most is mint mindig, könnyedén feloldotta a hangulatot, mert Danielle mindig tudja mikor milyen a kedvem és ehhez méltón tud velem beszélni- meg kell találnunk neked a legszebb fekete magas sarkút.


- És veled mi lesz? Te nem is néztél magadnak ruhát.


- Én …én hát most nem. – lesz hirtelen zavart- Tudod mennyi ruhám van. – hát jó, ha nem hát nem.


- A cipőd viszont nem fog magától előkerülni, úgyhogy siessünk, mert nem érünk rá egész nap. - hova siettünk? Még csak délután négy óra van.


- Dani neked randid lesz, vagy mi? Úgy futsz, egyik üzletről a másikra mintha kergetnének. – most csak nem zavarba hoztam.


- Nem… nem de..nézd ott van az a cipő ami neked kell. – mutatott a szomszédos butik felé. Érdekes mintha egy kicsit szét lenne esve, általában nem szokott dadogni.


- Jó, akkor menjünk és vegyük meg. – hála istenek megint csak szerencsém volt, mert pont volt az én mütyür lábamra is méret. Hát igen, akinek harminchatos lába van, annak nem fenékig tejfel az élet.


- Oké akkor ezt is letudtuk. – nyugtázza le magában a láthatatlan listáját Dani. – Mi kell még? Meg van. - kiállt fel- A kiegészítők. – ezért visítót fel olyan hangosan? Ha csak ez a baja, én meg tudom nyugtatni.


- Dani, nyugi vannak fekete kiegészítőem. Ha haza megyünk, akkor megmutatom neked, szerintem biztos tetszeni fognak a fülbevalóim.


- Miért? – vált át megint hiperaktív üzemmódba.


- Múlt héten vettem, elég drága volt, de megérte. Fekete drágakő van a tetején és az alján meg ezüst kígyók tekeregnek.


- Hu, az akkor biztos jól nézhet ki. Én mért nem fogok ki ilyen ékszereket. – keseredik el.


- Tudod mit, neked adom, ha tetszik.


- Nem, nem tartsd csak meg, amúgy is kell az új ruhádhoz. – ez mondjuk igaz, de úgyis neki adom. – Egyébként, hu, én nagyon elfáradtam. – tette kezét fáradtan a homlokához – Nem mehetnénk már haza?


- Felőlem oké. –bár meg tudom érteni egészen idáig úgy viselkedett, mint akit felhúztak, egyik helyről húzott a másikba, csak azért, hogy másfél óra után kijelentse, ez a bolt neki nem tetszik.


- Akkor irány haza. - jelentjük ki egyszerre fáradtan.






Otthon a megszokott rend fogadott minden ugyanúgy volt, ahogy reggel hagytam, és ez őszintén szólva kicsit lelombozott. Nem mintha valami meglepetést vártam volna Nicktől, nem, de annak nagyon örültem volna, ha a mai napot együtt tudjuk tölteni ketten. Ehhez képest ma még csak nem is találkoztunk.






- Már megint rossz a kedved. - Dani már megint észrevette a hangulatváltozásomat, és szerintem ezért is lesz jó társa Kevinek, mert ő is ilyen kis gondoskodó. Kevinnel egyébként már el is jegyezték egymást, aminek én örültem a lgjobban, mert Dani személyesen kért fel tanújának.


- Nem tehetek róla, ma ilyen kedvem van. – húztam el a számat.


- Na gyere durcika , szépen felöltöztetlek , kisminkelek , sőt extra szolgáltatásba még a hajadat is megcsinálom.


- Ki tud ellenállni egy ilyen ajánlatnak? Amúgy nem vagyok durcika. – tettem hozzá csak azért is. Most meg minden okom meg van rá, hogy morcos legyek.










Dani szépen felöltözetett a vadonatúj szerzeményembe, majd segített a tincsimet is a helyes irányba terelni. Ezután arcbőrömet vette kezelésbe, vagy félóráig ügyködött megfeszített türelemmel és precizitással, míg készen nem lett. Ahogy végzett egyenest a tükörhöz tolt, hogy ott nézhessem meg a kreálmányát.






- Dani …ez – alig jutottam szóhoz a döbbenettől.


- Szörnyű – fejezte be kétségbeesve a mondatomat, miután az arclemosóhoz nyúlt.


- Nem , nem, pont ellenkezőleg hihetetlen, bámulatos. Neked arany kezeid vannak. Elmehetnél profi sminkesnek.


- Tényleg? – kérdezi izgatótan.


- Naná. – vágtam rá azonnal- Én, ilyen sminket életemben nem hoztam volna össze egyedül. – és meg kell hagyni tényleg nagyon szépen kifestett. Az arccsontom mentén, enyhe barackos színű alapozót vitt fel, míg a szemhéjamat, a ruha színéhez hasonló, ezüstös színű szemhéjfestékkel emelte ki, ami csak úgy ragyogott a zöld színű szemem mellett. A számat egy egyszerű, átlátszó gyémántfényű szájfénnyel festette ki, úgy, hogy az összhatás azért mégis csak tökéletes legyen.


- És hol vannak azok a mesés fülbevalók? – szakít ki Dani saját magam bámulásából.


- Ott, mutatok a komód tetejére. Még nem volt időm elpakolni őket.


- Alice – sikkant fel aranyosan, mint egy kisgyerek, aki megtalálta álmai plus maciját. – ez nagyon szép.


- Azért vettem meg. De mondom, a tiéd lehet.


- Nem. – jelenti ki, miközben látom majd veszik azért a fülbevalóért- Ez nagyon drága lehetet, amúgy is, ehhez a ruhához más fülbevaló nem passzol, tartsd meg.


- Uh , jól van , de majd ha látok egy ehhez hasonlót, akkor megveszem neked. Mondjuk az esküvödre. – gondolkodok el- Mit szólsz hozzá?- az esküvőre mindig ellágyul, mint most is.


- Oké, akkor majd elfogadom. – mosolyog rám. – Na de akaszd be a füledbe, én addig elmegyek és iszok egy pohár vizet, mert úgy kitikkadtam. – lép le fél másodperc alatt, még azon csodálkozok, hogy kondenzcsíkot nem húzz maga után.






Már lassan tíz perce várok rá, hogy Dani visszajöjjön, amikor eldöntöm, hogy utána megyek. Mert azt kötve hiszem, hogy tízpercig iszik egy pohár vizet.






/itt jó ha hallgatjátok ezt a számot is :
 http://www.youtube.com/watch?v=ggrSSLZMUEg&feature=related


De ekkor megállított egy olyan hang, amit ezer közül is fel is merek. A hang pontosan a hátam mögül érkezett, kintről a kertből, és egy csodálatos dallamot énekelt.






Ők jönnek és mennek, de nem tudják,


Hogy te vagy az én szépségem.






Megpróbálok közelebb kerülni hozzád


De azt mondják, nem tartozunk össze.






Jaj el se hiszem, tényleg ő áll kint a kertemben és szerenádot ad nekem. Olyan aranyos volt miközben énekelt. Tényleg teljesen levett a lábamról, mert a dal mellett látszott, hogy mennyire igyekezett. Igazából az egész kertemet teljesen, úgy ahogy volt, átvoltoztatták, amit egyáltalán nem bánnók, mert tényleg nagyon gyönyörű lett. Kínai rizspapírból készült lampionokkal borították el az egész eget, amik úgy fénylettek, mint az apró szentjánosbogarak. A fákat és a bokrokat fehér rózsák borították mindenütt. A kedvenc virágom a kedvenc színemben. De itt még nincs vége a felsorolásnak, a medence szélét is tele rakták finom illatos gyertyákkal, természetesen itt is az én igényeimet vették figyelembe, mert a levegőbe szagolva, akaratlanul is megéreztem a levendula hamisíthatatlan illatát.






De én ott leszek örökké


Meglátod ez jobb lesz


A reményeink és az álmaink valóra fognak válni.


Nem fogok csalódást okozni


Ott leszek neked végig.


Az idők végezetéig


Kérlek légy az enyém.






Néha nem szeretlek, néha igen


Próbálom megtalálni, ha ez tényleg igaz.


Hogyan tudnám bizonyítani a szerelmemet


Ha mind azt hiszik, nem vagyok elég jó.










A dallam hallgatása közben vettem észre, hogy a kert egy távolabbi pontjában, felállítottak egy nagy fehér sátrat. Amiben ha jól sejtettem, a többiek bújtak meg. És igazából csak most esett le, miért is kapom ezt az egészet. Hát persze, én hülye. Egész nap azért siránkoztam, mert Nick nem keres és nincs velem, miközben életem egyik legszebb, születésnapi partiját hozta össze nekem.






De én ott leszek örökké


Meglátod ez jobb lesz


A reményeink és az álmaink valóra fognak válni.


Nem fogok csalódást okozni


Ott leszek neked végig.


Az idők végezetéig


Kérlek légy az enyém.


Ahogy elért a refrénhez, szép lassan kigyulladnak a háta mögött lévő lámpák, és egyesével mindegyik egy- egy szót világított meg a rizspapír felületén. Az elsőn, ha jól olvastam ki a girbegurba betűket az Alice név állt. Igen, az írás alapján, ezt csak is egy kezdő író irthatta, így egy rövid következtetés után, levonhattam, hogy Frankie keze nyomát látom viszont a papíron. A következő lampion a leszel szót rejtette, amit finom kecses vonásokkal vittek fel az érzékeny papírra, ezért, ha az érzékeim nem csalnak, ezt csak is egy nő írhatta. Sok valószínűséggel Daniezze, rávallanak a lágy nagy hurkok az l betű tetején. Ezután megérkezett a harmadik szó, ami igazából csak egy betű volt, az a , de ezt is olyan rondán írta fel valaki, hogy nem is csodálkozom, mért csak ezt engedték meg neki. Ezért halhatatlan érzékeimre hagyatkozva, Joera tippeltem, mert azt nem hiszem, hogy id. Kevin ilyen rondán bírna írni, Kevinről nem is beszélve. A következő szót, csak a dal végén tudtam meg, bár lassan így is kezdett kialakulni a mondat vége.


Nem tudom megakadályozni, hogy essen az eső.


Nem tudom megakadályozni, hogy a szívem téged hív.


Ez hív téged.


Nem tudom megakadályozni, hogy essen az eső.


Nem tudom megakadályozni, hogy a szívem téged hív.


Ez hív téged.


Nem tudom megakadályozni, hogy essen az eső.


Nem tudom megakadályozni, hogy a szívem téged hív.


Ez hív téged.






De én ott leszek örökké


Meglátod ez jobb lesz (sokkal jobb)


A reményeink és az álmaink valóra fognak válni. (valóra fognak válni)


Nem fogok csalódást okozni


Ott leszek neked végig.


Az idők végezetéig


Kérlek légy az enyém.


A dallam befejeztével felvillant az eddig oly nagyon várt utolsó szó is, amellyel összeállt az egész mondat. Az utolsó szót, egy tűz píros lampionra festették fel, fekete betűkkel, melyek nem igazán voltak lágyak, de rondának se. Éppen olyan férfias volt, mint amennyire az írója nekem szánta. Nick írta nekem az utolsó szót, ezt az írása nélkül is tudom, és tudni fogom örökre. Az utolsó szó, amit lampion rejtett a feleségem volt.


Nem hiszem el. Nick tényleg feltette azt a kérdést, amire minden nő élete során vágyik.


- Alice – térdel le előttem Nick, miközben kihúzott az egyik zsebéből egy bársony dobozt – hozzám jössz feleségül? – a válaszom előtt kinyitotta előttem az aprócska kis dobozt, amely tényleg a világ egyik legszebb gyűrűjét tartalmazta. A gyűrű szára fehérarany volt, középen pedig sok apró kis gyémánt között, mint egy dobogó szív emelkedett ki zöld smaragd.


- Igen. – vágtam rá gondolkodás nélkül.


itt vannak a ruhák és az egyéb kiegészítők

na nem pont ilyen amit leírtam de valamai hasonló

és íme a gyűrű

Valamint leírom , hogy  a dal amit felhasználtam nem az enyém és nem is én fordítottam. A dal a Jonas fiuké, a magyar fordítás pedig Bujcusé.

Kritikát!!!!!!!!

18. rész


Alice szemszög


- Barátként semmiképp. – Soha nem gondoltam arra, hogy újra barátaim legyenek. Egészen addig, míg nem találkoztam a Jonas családdal, mert ők szép lassan észre vehetetlenül belopóztak a szívembe. Barátokat viszont nem akartam, jelentettem ki kategorikusan. Éppen elég barátom volt az eddigi életemben, és köszönöm szépen, de nem kérek belőlük az elkövetkező húsz évre.


- És mi van akkor, ha én nem a barátod akarok lenni?- Nick nyílt tekintette mindent elárult, a küzdést, és a dacosságot, hogy ő ebbe ilyen könnyen nem akar beletörődni, és ha rajta múlik nem is fog. Látszott rajta az elszántság, azt a fajta tekintetét mutatta felé, amivel képes volt még őt is megingatni abban a hittében, hogy ő nem kell senkinek. De hát mit is képzel?! Ő még mindig az a béna mozgáskorlátozott Alice Shellman volt, aki két lépést nem tudott megtenni segítség nélkül, míg Nick előtt még ott volt az egész élet. Ő híresség volt, egy igazi géniusz a zene szakmában. Ezzel szemben ő mit mutathat fel eredményként? Semmit, és ez fájt a legjobban. Az egész élete vakvágányra terelődött, a szülei, és a baleset következtében, de azt semmiképp nem akarta, hogy mások élete is tönkre menjen. Tudta milyen lenne Nickkel az élet, mert ebben az egy hétben volt ideje fantáziálgatni, mesébe illő jövőt elképzelni, de aztán mindig jött a felismerés, hogy ezek csak álmok, és az álmok, csak álmok is maradnak. A valóság pedig összeegyezhetetlen az álmokkal.


- Mire célzol ezzel? – mégis mit áltatom magam, még a hülye is rájönne, mit akar Nick. Akkor meg minek kínzom még mindig? Mert szeretnéd, ha kimondaná, ha kimondaná azt az egy szót, duruzsolt belül egy ördögi kis hang.


- Te is pontosan jól tudod. – miért nézz rám így, és miért ilyen torokszorítóan bársonyos a hangja?


- Azt hiszem, nem tudom. – makacsoltam meg magam, amire biztos nem számított, mégis olyan hangosan nevet fel, hogy a konyhában lévő összes serpenyő beleremeget. Látom, nem adod könnyen magad. – mosolygott rám úgy, mintha a becserkészésre váró oroszlán az áldozatára. – Legyen akkor úgy, ahogy te akarod. – Mi? Mit akarok? Én nem akarok semmit. De, de bólogatott nagyokat a kisördög, aki igenis Nick pártján állt és nem az enyémen. Nick olyan gyorsan hajolt le hozzám szinte észre se vettem, annyira lekötött az ostoba belső hang kántálása. – Tudott mit, inkább megmutatom. – mire a szavak eljutottak az agyamig, már nem maradt időm tiltakozni, csak élvezni azt a szenvedélyes csókot, amit Nick Jonastól kaptam. Látod, még többet is kaptál, mint amire vágytál. Minek neked a szavak, ha érezheted is? Az biztos, értettem először egyet a belső rejtett hangommal. Nick ezzel a mostani első csókjával mindent elmondott. Viszont a félelmeim megint előjöttek, és nem hagytak békén. A szemeim előtt megállás nélkül Nick derékba tört karrierje lebeget. Nem, ezt tehetem meg vele. A saját életemet már tönkre tettem, Nickét viszont akarom magammal rántani a semmibe.


- Nem, sajnálom, de ez nem tehetjük. – szakadtam el az ajkaitól.


- Alice, nem akarlak megsérteni, de te is ugyanúgy akartad, ahogy én. Ezek után, nem értem mi a gond? – mi a gond? Na vajon? Ezt egyáltalán még kérdezni kell.


- Minden. – fakadtam ki – Nick én nem vagyok a fiuk bálványa, még egy évvel ezelőtt sem voltam az, nem hogy most. Egyszerűen csak néz magadra és utána rám.


- Alice ugye most nem a lábaidra célzol? – talált süllyedt, még jó hogy arra gondolok.


- Pedig igen. – csattantam fel dühömben.


- Alice ez engem egyáltalán nem érdekel - vágja rá kerekperec- és mondhatsz bármit, ez akkor sem fog változtatni a tényeken. Fogad el, hogy szeretlek. - mi a fenéért ilyen csökönyös? Hát nem ezt akartad, végre kimondta, amit annyira szerettél volna hallani. Szeret! Csakhogy azóta megjött az eszem, és tisztán látom Nick jövőjét.


- Nick hiába erőlködsz, mi közöttünk nem lesz, soha semmi. – most az elevenébe találtam a keménységemmel, de nem tehetek mást, ha elgyengülök, akkor mindenek vége. Gyerünk Alice, gondolj Nickre.


- Miért? – kérdezi ingerlékenyen- Csak mondj egyetlen értelmes indokot. Alice… te egyszerűen csak félsz. De mitől? Tőlem vagy magadtól? – könnyű lenne ha csak ennyi lenne a bajom.


- Én nem félek! – ezt olyan határozottsággal ejtettem ki, hogy Nicknek szemernyi kétsége se legyen az ellenkezőjéről.


- Jó, nem félsz. – ezt olyan szenvtelenül ejtette ki, mintha mellékesnek is találná ezt az információt- Még is menekülsz előlem.


- Egyáltalán nem menekülök senki elől.


- Akkor nem értem mi bajod van. – Úgy látszik, csak akkor fog végre felhagyni ezzel a járjunk együtt dologgal, ha elmondom az igazat.


- Nem szeretnék veled együtt lenni- sütöttem le a szemeimet, mert képtelen vagyok a szemeibe mondani ezt az égbekiáltó hazugságot - mert félek, hogy tönkre tenné a karrieredet ez a kapcsolat.


- A karrieremet? – néz rám megütközve, mint aki tényleg nem hisz a fülének.


- Igen, biztos tönkretenné. – érveltem, mint egy jó védőügyvéd.


- Alice – nevetett fel hangosan-te tényleg csak ezért nem akarsz velem járni? – most ezen mi olyan vicces? Én egyáltalán nem látom viccesnek a helyzetet. Őt tönkre is tehetik az újságírók, és erre mit csinál, csak jóízűen nevet az én aggodalmamon.


- Igen. – vörösödtem el - Nick szerinted mit szólnának hozzá, ha hírtelen egy nyomorékkal kezdenél el járni?- nyomorék szónál közbe akar vágni, de én gyorsan folytatom, mielőtt még meg tudná szakítani a lendületemet - Mert szerintem sokan elítélnének. Én nem akarom, hogy ez miatt téged hátrányosan ítéljenek meg.


- Először is, Alice, ne nevezed magad nyomoréknak, mert nem vagy az!- Ezt nagyon határozottan mondta, miközben a dühét próbálta palástolni. –Másodszorra egyáltalán nem érdekelnek mások véleményei. A zenémet nyugodtan kritizálhatják, de a magánéletemet nem. – egyre inkább belelovalja magát, és ez az arcán is tükröződik. A homlokán apró ráncok jelenek meg, miközben a szemei apró szikrákat szórnak a dühtől. - Harmadszorra meg sokkalta fontosabb vagy nekem, mint hogy ilyen apróság miatt elveszítselek. Ha kell, akkor inkább lemondok a zenélésről és a bandáról is, de rólad nem! – mi ütött belé. Háborodtam fel, miközben igenis örülnöm kellene, hogy képes föladni azt, ami eddig az egész életét jelentette.


- Nem, ezt nem akarom, pont ezt nem akarom, nem érted? Nem akarom, hogy miattam megváltozzon az egész életed. – most már az én szemeim is olyan dühös lehetek, mint az övé, de nem érdekel- A testvéreim élete is egy csapásra megváltozott, a tieddel nem akarom, hogy ez legyen.


- Alice, erről nem te döntesz, egyébként is, ha valakit szeretünk, akkor olyanak fogadjuk el amilyen. Én így szeretettelek meg. Ha tudnál járni, akkor se tudnálak jobban szeretni, mert már most teljes szívemből szeretlek. Mások sekélyes véleménye pedig egyáltalán nem tud érdekelni, mert ők, csak azt a külső bábot látják, ami elrejti előlök azt a gyönyörű pillangót, aki te valójában vagy. – az utolsó mondatra kicsordultak a könnyeim is. Végre találtam valakit, aki úgy fogad el amilyen vagyok. Aki nem akar minden áron megváltoztatni, akinek én vagyok a tökéletes. Ennyi idő kellett arra, hogy rájöjjek mekkora baklövést követtem volna el, ha elüldözöm magam mellől Nicket.


- Még ezután is szeretsz?- néztem fel a szemébe. Ahol a kétségbeesés helyét átvette a határtalan öröm.


- Jó hogy. – mosolyog rám száz wattos mosollyal. – Ilyen könnyen amúgy se tudnál eltaszítani magadtól. Jó lesz, ha valamit megjegyzel.


- Mit?- remélem, nem azt akarja azt mondani, hogy a kapcsolatban ő akarja viselni a nadrágot, mert akkor én a falra mászok.


- Azt, hogyha én valamit eldöntök, az úgy is lesz, és az egy életre szól. – csókol meg újra talán még az előzőnél is szenvedélyesebben.

Megbélyegezve 17.rész

17. rész


Nick szemszöge

A fenébe! A fenébe is, miért van nekem ekkora nagy szám? Dühöngtem némán, de nem baj, megoldom valahogy, most már csak azt kellene kitalálni,hogy hogy.


Gyerünk Nick, nincs idő, sürgettem agyam a megfelelő hazugság kitalálására, míg végül a megoldás isteni szikraként pattant ki a fejemből.


- Tudod a virágboltban előttem állt egy férfi, és pont a feleségének megrendelt csokrot vette át. Az eladó miközben átadta neki a virágot megkérdezte tőle milyen névre lesz, és a férfi azt válaszolta, hogy Brad Shellman, és mivel ez a név nem olyan gyakori Amerikában úgy gondoltam, hogy csak ő lehet a testvéred. –hu még jó , hogy úgy tudok hazudni , mint a vízfolyás. A gond csak igazából ott kezdődik, hogy semmilyen férfi nem volt az üzletben előttünk, Alice testvére meg végképp nem.


- Tényleg? – néz rám kifürkészhetetlenül, mint aki hajlik is rá, meg nem is, hogy elhiggye, amit az előbb mondtam.


- Igen. – ha már egyszer elkezdtem a hazudozást, akkor nem mondok ellent saját magamnak.


- Ez különös, nekem nem mondta, hogy virágboltba megy. – aszem itt a vége a hazudozásomnak. – De mivel ma van a házassági évfordulójuk Bellával, biztos meg akarta őt lepni valamivel. Tudod ezért is passzolta le nekem Markot. – ezt el se hiszem, mekkora szerencsém van. Hihetetlen mennyire a kezemre játszik a sors.


- És hány éve házasok vagy ilyet kérdezni illetlenség?


- Nem, nem illetlenség. Ha jól tudom – gondolkozik egy kicsit, mintha gyors fejszámolást végezne- kilenc éve házasok. Igazából nagyon fiatalok voltak, és szerelem volt első látásra, más részt jött Mark is, így igazából nem is volt választásuk. Emlékszem a szüleim olyan dührohamot kaptak, hogy majdnem mentőt kellett hozzájuk hívni. – a hangja itt mintha némi kárörömet rejtene. Lehet, hogy örült a szülei szenvedésének? - Nem akarták elfogadni a késztényeket, miszerint az ő tőkeletesnek vélt minta fiuk, teherbe ejtett egy középosztálybeli lányt. Az ő szemükben ez felért egy halálos átokkal. Ezután Bard soha nem került szóba a szüleimnél, mondhatnám azt is kitagadott lett. – a kitagadott szónál megvonaglik az arca és fura fintort ereszt meg- Vicces addig én voltam a feketebárány, de Brad egy szempillantás alatt változtatni tudott a helyzeten. – Feketebárány. Miért lett volna ő feketebárány?


- Feketebárány?- kérdezem meg hangosan.


- Igen, vagy ha számodra úgy érthetőbb, a különc, aki több gondot hozz az ember fejére, mint hasznot.


- Miért lettél volna te ilyen?


- Mert minden sorból kilógtam. – mennyi fájdalom látszik az arcán, mintha régi sebeket tépne fel, csak azért, hogy nekem is elmondja az igazat- Minden ellen lázadtam, ami nem tetszett, és ezt Angliában nem nézték jó szemmel. A szüleim diplomaták voltak, a felső tízezer része. Egy olyan ördögi körben forogtak, ahol nem számított más, csak a külsőség, és a fedhetetlenség. Ha volt pénzed, te lehettél az Atyaúr Isten, ha viszont emellé, még patyolat tiszta hírnév is társult, akkor te lehettél a Mindenható. – Miért érzem azt, hogy Alice szülei a másik kategóriába tartoztak?


- Tehát, akkor segítesz?- vált gyorsan témát Alice, mintha csak most jött volna rá, mennyi minden felfedet magáról, amit elvileg el se akart mondani.


- Igen persze .- habár főzni tényleg nem tudok , szóval elég vicces lesz , ahogy hülyét csinálok magamból.


- Akkor gyere, erre van a konyha. – mutat egy távolabbi helység felé.






Amikor oda érkezünk a konyha küszöbéhez, én szabályosan eltátottam a számat. Én még ilyet nem láttam. A helység nem csak egy egyszerű konyhát tükrözőt, amibe ha bemegyünk, megcsinálunk egy gyors teát. Nem, ez annál sokkalta több volt. Itt mindenen látszik, Alice keze nyoma, hogy ezt a helyet csak neki találták ki, az ő ízlésének, és az ő igényeinek. A bútorok valamivel alacsonyabbak voltak, mint a hagyományos konyhabútorok, bizonyára a tervező gondolt Alice magasságára. A színek pedig teljesen magával ragadtak. A mediterrán színek mindig is tetszettek, de ebben a konyhában főleg a természetes alapanyagok, a fa és a fém kombinációja nyűgözött le.






- Látom, tetszik. – mosolyog rám Alice – Eredetileg nem így nézett ki a konyha, de találtam egy nagyszerű szakembert, aki segített nekem, és valóra váltotta az összes elképzelésemet. A kész mű pedig ez lett. – mutat körbe a kezével, mintha tényleg csak a saját birodalmát mutatná meg nekem. – Ez a kedvenc helyem az egész házban, mivel itt töltöm a legtöbb időt.


- Akkor biztos nagyon szeretsz főzni.


- Igen. Kikapcsolja és ellazítja az embert, ha nagyon fáradt, másrészt egy jó étel feledteti az ember összes gondját.


- És olcsóbb, mint egy pszichológus. – azt hittem mérges lesz a beszólásom miatt, de nem, csak jót nevettet rajta, és folytatta a konyhai előnyök sorolását.


- Van benne valami. Igazából itt adom ki magamból a dühömet, másrészt, ha egy kaja jól sikerül, az siker élmény is, és ez elfeledteti a napi kínokat, azt hogy valami nem úgy sikerült, ahogy akartam.


- Ilyen módon még senki nem akart a konyhába csábítani.


- Ja, gondolom milyen módszerekkel csábítgatnak a lányok a konyhába vagy éppen máshova. – milyen édesen vörösödik el az arca a mondat második felére. – Csak mert biztos sok rajongótok, meg barátnőtök van.


- Oké, először is, a konyhába csak az anyukám csábítgatott, és ő sem úgy, ahogy te gondolod, a lányokkal pedig, igen jól el vagyunk látva. De, ez nem jelenti azt, hogy mi minden nap, másik lánnyal lennénk. Sőt, én a magam részéről szívesen lemondanák a hírnév ezen részéről.


- Miért, annyira rossz lenne a sok női rajongó? – kérdezi hamis érdeklődéssel.


- Nők?- hitetlenkedtem - Ugyan már, ők még csak kislányok. Másrészt ők nem is azt látják bennem, ami igazából vagyok, hanem azt, amit látni akarnak. Számukra én csak egy elképzelt ember vagyok, akinek nincsenek hibái, ellenben rengeteg pénze van.


- Értem. És nem rossz ez így neked? Nincs senki, akiben bízni tudnál. Honnan tudod ki az igazi barát, és ki az, aki csak át akar verni?- Alice fején találta a szöget. Teljesen igaza van, a családomon kívül soha senkiben sem bízhattam meg. Joe és Kevin lazábban vette az ilyen dolgokat, de én már nem. Az ember egy idő után kétszer is meggondolja, kit enged az intimszférájába.


- Sehonnan. Az idő szokta kiszűrni az embereket. Akik komolyan vesznek, ugyanúgy mellettünk maradnak, rossz időkben is, mint a jóban. Bár azért én tartózkodóbb vagyok, mint a fiuk.


- Én a ti helyetekben azért jobban félnék, kétszínű emberek minden hol vannak.


- Ezt saját tapasztalatból mondod?


- Igen. Nekem is volt számtalan igaz barátom, akik sorra hagytak ott miután lebénultam. Én tűzbe tettem volna értük a kezemet, és ők a szánalom legkisebb jele nélkül fordítottak hátat nekem. Ezek után, én már nem tudok feltétlenül bízni az emberekben. – Alice megtörtsége olyan józanító hatással van rám is, mint egy figyelmeztetés, ami egyfolytában azt suttogja vigyázz.


- És így élni talán jobb? Elszigetelve.


- Igen, sokkalta jobb. – válaszolja indulatosan - Lehet, hogy nincs sok barátom, de így nincs is, aki megbántson. Nincs olyan ember, aki miatt összetörhetnék, nincs olyan ember az életemben, akinek fájna az elvesztése, mert senkit sem engedek magamhoz olyan közel. – ez most bevallom fájt. Alice úgy tud bánni a szavakkal, mint a bokszoló az öklével, mindegy hova üt, az akkor is ugyanúgy fáj.


- És nem gondolkodtál azon, hogy valakit újra közel engedj magadhoz? – könyörgöm, mond azt, hogy igen.


- Barátként semmiképp.




Alice konyhája

Kritikát!!!!

Megbélyegezve 16.rész

16. rész


Alice szemszöge


Végre elérkezett a mai nap. Lelkendeztem hangosan és némiképp látványosan. A vacsora meghívásom óta már eltelt nagyjából másfél hét, és abban egyeztünk meg Frankiékkel, hogy ha Nick ráér, akkor jöjjenek el következő hét pénteken, vagyis ma.


Egyébként a kapcsolatom, nem csak Frankivel lett hirtelen nagyon jó, hanem a család többi tagjával is, de legfőképp Nickkel. Amióta náluk vacsoráztam nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna telefonon, vagy msn-en. Mindig történt olyan dolog, amit meg tudtunk közösen beszélni. Én a napi kínlódásomat panaszoltam el neki, ő meg az énekléssel járó előnyöket és hátrányokat osztottam meg velem. Nem egyszer nevettem jót a történetein, tényleg muris dolog lehet ilyen híresnek lenni. Bár azért, az tény és való, hogy én nem szívesen lennék ilyen rivaldafényben. Nickék viszont már profin tudják kezelni a médiával és a rajongókkal járó hercehurcákat.


De azért itt is akadnak azért kivételek, mert amikor rákérdeztem Nicknél a legdurvább rajongós ügyükre, még én sem akartam hinni a fülemnek. Nick elmesélte, hogy éppen koncerteztek, amikor az egyik túlfűtőt rajongó, lekapta magáról a melltartót és hírtelen meggondolásból a színpadra dobta, de nem is akárhogy. Ugyanis most jön a dolog csattanója. Az a bizonyos ruhadarab nem máshol landolt, mint Joe fején. Szegényt, a fiuk azóta is ezzel cikizik.


Viszont én nem tudom, nekem ez a mániákus rajongás valahogy nem tetszik. Én magam részéről mindig is gyerekesnek tartottam az olyan embereket, akik képesek megszállottan üldözni egy híres embert, csak egy aláírásukért. Számomra ez nem több mint fölösleges képmutatás. Mert mondjuk, mi lenne akkor, ha hírtelen megjelenne egy új fiúcsapat, szép ápolt külsővel ugyancsak jó hanggal? Hát én megmondom. Ezek a nagy fanatikusok egyből rohannának az új csapathoz. A fiuk pedig csak leshetik a nagy sikerüket. Ezért is féltem igazán Nicket, mert ő eléggé érzékeny az ilyenekre, és nagyon szívén viseli a csapat alakulása. Szerintem bele is halna, ha elveszítené a rajongóit, mert mint minden énekest, őt is ez élteti a legjobban, a rajongók ” feltétlen szeretette”. ( ez csak Alice véleménye ,én tisztelem egyes emberek kitartását, bár nem állnék sorba senki aláírásáért sem)


Ahogy ezen gondolkoztam hírtelen megszólalt a lenti csöngő. Ezek biztosan Markék lesznek, állapítottam meg magamban. A keresztfiam, egyébként igazi kis gazfickó, imád borsót törni az idősebbek orra alá. De nem baj, Frankivel úgyis tökéletesen kiegészítik egymást, mert, ahogy észrevettem Frankiet sem kell félteni, ha rosszaságról, van szó.


- Alice!!!- ugrik a nyakamba az én nagy és okos keresztfiam.


- Milyen régen nem láttalak. – Tényleg nagyon sokat változott, nőtt vagy öt centit.


- Na, akkor most, én itt is hagyom nálad. – fordul felém Brad.


- Oké vigyázni fogok rá. Jól el leszünk ugye? – néztem rá hamisan Markra, amiből egyből tudta, hogy itt nem az otthoni játékszabályok uralkodnak.


- Igen. – mosolyog rám a száz wattos mosollyal- Apu nem mennél már el? – na ez már az én neveltetésem.


- Jó, jó értek én a szóból, már itt se vagyok. – puszilja meg Markot, majd aztán engem.


- Na akkor most egyedül maradtunk, de nem sokáig, mert átjönnek a barátaim. Akik közül az egyik veled egy idős, és szeretném, ha jól kijönnél vele. – néztem rá kérlelően.


- És milyen? - nem hiszem el, pont ugyanúgy reagált, mint Frankie.


- Tudod, ő is pont ugyanezt kérdezte. Máskülönben ismerhetnél, nem barátkozok akárkivel.


- Igaz. – vágja rá, mivel ismer már annyira, hogy tudja.


- Na látod, csak légy olyan, mint amilyen lenni szoktál, és akkor nem lesz nagy baj, de azért a házat ne tegyétek tönkre , mert nem tudok utánatok takarítani.


- Jó persze, majd vigyázni fogunk. – na ezt már szeretem. Szerintem hatékonyabb a nevelés, ha szépen kérjük, és ha részletesen elmondjuk, hogy mit várunk el. Másküllőben honnan tudná szegény gyerek, hogy mit szabad és mit nem?


- Ha jól viselkedtek, és tényleg nem lesz nagy rumli, akkor ehetek pizzát és jégkrémet, persze ezt apu és anyu előtt nem kell megemlíteni, nekik mond azt, hogy csak zöldségekkel etetlek. – legalább legyen egy jó napja, ha haza megy, úgyis eheti a bébi répát brokkolival.


- Jaj Alice néni, én annyira szeretlek .


- Néni? – kérdeztem néztem rá dühösen.


- Jó csak Alice.


- Na azért. Egyébként felmehetsz, fent van a játékszoba, amit csak neked alakítottam ki. Van benne laptop, házi mozi, és minden féle makett. – remélem tetszeni fog neki.


- Oké. –nyom puszit az arcomra.


- De azért ha Frankiék megjönnék, gyere le.


- Jó persze.






Fél óra sem telik el, amikor újra megszólal a kinti csöngő. Na ezek most már tényleg Frankiék lesznek, de még mielőtt kinyitnám nekik az ajtót, vetek magamra egy gyors elismerő pillantást, hiszen nem hiába keltem három órával hamarabb.






Mindent szépen alaposan kiválogattam, nem akartam valami trampli nőnek tűni, akinek teljesen mindegy, hogy néz, ki de azért a ló túloldalára sem akartam átesni, ezért kiválasztottam egy egyszerű, de mégis nagyon szép selyem toppot, aminek a szegélyét lehelet finom csipke szőtte körbe. Valamint alulra egy teljesen fehér farmernadrágot húztam. A lábaimra pedig egy sárga színű, kényelmes tényleg otthon használatos balerina cipőt választottam. A kiegészítők terén ma sem vacakoltam sokat, az első sárga szettet, amit megláttam azt magamra kaptam.






Végül mikor végeztem a terepszemlével kinyitottam az ajtót Frankiéknek.






- Szia Alice.- köszöntek egyszerre. – Ezt neked hoztuk. Remélem, szereted a virágokat. – néz rám mosolyogva Nick, amiből burkoltan ki tudtam következtetni, hogy a ” mink” szó alatt csak magát értette. A virágkosár viszont nagyon tetszett, mert pont a kedvenc növényeimet tartalmazta.


- Persze, nagyon szépen köszönöm. – mosolyogtam rájuk hálám jeléül- Egyébként nagyon eltaláltátok az ízlésemet, imádom a rózsákat. – mert a csokor java részét a rózsaszín és a fehérrózsa tette ki.


- Tényleg? – nézz rám kíváncsian Frankie.


- Igen. –bólogattam.


- Akkor még jó, hogy Nick válogatta egyesével. Egyébként ezért is késtünk. – hoppá, mik ki nem derülnek.


- Aha …- válaszoltam gyorsan hogy megtörjem a kínos csendet. Frankie, ha akarod, akkor bemutatom neked a keresztfiamat, Markot?- kérdeztem meg az udvariasság kedvéért.


- Igen, jó lenne. – hát végül is ezért jöttek ide.


- MARK! – Ordítok fel neki az emeletre,amit a két Jonas csak mosolyogva konstatál- Kérlek gyere megjöttek a vendégek. – kis idő múlva némi csörömpöléssel megérkezik mellém.


- Mark, ő itt Frankie és a bátya Nick. – mutattam be nekik gyorsan a Jonasokat. – Fiuk ő pedig a keresztfiam Mark.


- Sziasztok. – köszön nekik félénken, majd hozzám hajolva leadja a napi pizza rendelést, amin én már tényleg csak nevetni tudok.


- Jó, menjetek fel játszani, de ne feledd el mit ígértél. –tettem hozzá Markra nézve, amire ő csak bólintót, majd kézen ragadva Frankit az emeletre húzta.


- Min nevettél az előbb? – kérdezi gyanúsan Nick, biztos azt hiszi, hogy rajtuk nevettem.


- Még mielőtt megjöttetek volna, kötöttem egy egyezséget Markkal. Mi szerint, ha jól viselkedik, és nem csinál, nagy rumlit akkor ehet pizzát. – magyaráztam el neki a tényállásokat – Amikor pedig odahajolt a fülembe leadta a napi rendelést, hogy milyet szeretne.


- Értem. – nevetett fel most már ő is. – És rendelsz neki?


- Nem. - vágott elképedt arcot, mintha én hagynám éhen halni szegény gyereket. – Hé, nyugi. – tettem fel védekezve a kezem- Azért nem rendelek neki pizzát, mert magam csinálok neki. Így is kitekerné, a bátyám a nyakamat, ha megtudná, mivel etetem Markot.


- Így már mindjárt más. – persze, mert férfiak csak a hasukra tudnak gondolni, úgy látszik, ez alól még ő sem kivétel.


- Viszont ha már te is itt vagy, jó lenne, ha nem unatkoznál és segítenél nekem. – most miért vág ilyen ijedt képet? Nem azt kértem tőle, hogy mássza meg a Himaláját, csak azt, hogy segítsen a konyhában. Ez tényleg ennyire nehéz lenne?- Ha nem akarsz, akkor nem kell segítened. – azt hittem pedig, hogy jó ötlet a közös főzőcskézés.


- De..de, csak nem vagyok valami jó szakács – pírul el- mondhatni egy konyhai analfabéta veszett el bennem. – huh, csak ez a baj?! Én meg már azt hittem, hogy velem van valami gondja.


- Jó nem baj, te most csak a kiskuktám leszel, te adogatod majd az egyes hozzávalókat. – nyugtattam meg, mielőtt még tényleg elmegy.


- Oké, ez még talán menni fog. – vakarja meg viccesen a fejét.


- Na gyere, mert ahogy Markot ismerem nem sokára korogni fog a hasa. Szegényt csak zöldségekkel etetik.


- Uh, szegény. Bradék ilyen szigorúak lennének? – ez hihetetlen ezt még is honnan tudja?


- Brad? Te honnan ismered a bátyámat?- néztem rá értetlenül, hiszen ezt nem is említettem neki soha.


Alice ruhái és virágcsokra

Kritikát!!!!!

15. rész


Alice szemszöge


- Igen - hu de nehéz ezt kimondani, főleg, hogy még soha senkinek sem mondtam el ennyire nyíltan - mert egy balesetben deréktól lefelé… lebénultam.


- Lebénultál?! – kérdezik ledöbbenve Denisék, sőt még Frankie is.


- Igen, egyik lábamat se tudom megmozdítani. – mutattam rá a szóban forgó testrészekre, miközben próbáltam őket megmozdítani. Az eredmény elég fájdalmas lett. A derekam ugyan megmozdult, de a lábaim nem, és ettől a csontjaim is tótágast ugrottak odabent. Körülbelül olyan, mint amikor egy rugóra egy nehézsúlyt emelünk, és elkezdünk lefelé húzni, majd megvárjuk, még teljesen kinyúlik, és elengedjük. Na nálam a rugó a testem felső részét képezi, míg a lábaim a nehéz súlyt. - Néha nagyon ritkán érzek némi fájdalmat vagy zsibbadást, de ezeket sem vehettem készpénznek, ezek olyan reflexérzések, amit a komában lévő emberek is produkálnak, ha megérintik a kezüket. – a komaszó megint elég érdekes reakciókat váltott ki a három idősebbikből, de legfőképp a legkisebbikből. Olyan érzelem hullám vonult végig az arcán egy másodperc alatt, hogy el sem akartam hinni. A fájdalom, a magány, küzdés, és a szerelem. Ezek alapján az első hármat még csak-csak meg tudtam érteni, hiszen ezek általában egy csokorban szoktak állni az emberi szívekben, de a szerelem, az valahogy nem, az kakuktojásnak tűnt a sok negatív érzés mellett. Vagy talán pont ez lenne a kulcs? A szerelem.


- Akkor, még is hogy fognak megműteni? Lesz ennek valami eredménye?- leütöm, komolyan mondom, leütöm ezt a lányt, ha még egyszer valamit kérdezni mer. De kénytelen voltam válaszolni, mivel mindenki fürkészően lesett.


- Őssejt átültetéssel. – vágtam rá magától értetődően- A testvérem kisfiának a sejtjei már évek óta egy Svájci magán klinikán vannak lehűtve. A testvérem, Brad, régebben hallott erről a módszerről, és fel akart készülni arra az estre, ha Márknak, a kisfiának, valamilyen súlyos balesete lenne.


- Akkor miért adja neked? – hu ha, még jó, hogy ezt a kérdést nem Amanda tette fel, hanem Frankie.


- Igazából ezt nem én döntöttem el, hanem a testvérem, és a kisfia. – húztam el a számat- Engem is Mark győzőt meg. Azt mondta, hogy nagyon mérges lesz rám, ha nem fogadom el, és soha nem áll velem szoba. – nevettem el magam, mert eszembe jutott ez a beszélgetés, ami pont két hónappal ezelőtt zajlott le köztünk- Másrészt volt még egy nagy indok, ami az én malmomra hajtotta a vizet, és ami miatt Mark, mindenáron segíteni akart nekem.


- Mi volt az ?- lelkesült be Frankie.


- A foci. – válaszoltam egyszerűen, amit ők nem is nagyon tudtak hova tenni- Régebben válogatott ifi bajnok voltam, még a balestem előtt. – na végre, itt már össznépi döbbentett láttam az arcokon , most még a fiuk álla is a padlót verdesi- Mark pedig úgy látszik az én tehetségemet, és rajongásomat örökölte. A balestem előtt gyakran fociztunk. Mondhatni én tanítottam meg az alapokra. Viszont amióta ideköltöztek, és megtörtént a balesetem, azóta szinte nem is érintkeztem a labdával, így vele se tudtam játszani, és ez nagyon hiányzik neki. Ő maga módján ezért akar nekem segíteni. – mondandóm végeztével felnéztem rájuk, és nagyon tetszett, amit láttam, mert Frankie oda ment az anyukájához, majd az ölébe ült, és egy gyors puszit, nyomot az arcára.


- Tényleg Frankie?- jutott eszembe egy jó ötlet, amivel nem csak Frankit, de az egyik testvérét is magam mellé tudom állítani, mert ugye egyedül még Frankit sem engednék el sehova - Ha akarod, bemutatom neked Márkot. Veled egy idős, biztos jól kijönnétek egymással.


- Ha a focin kívül szereti a makettokat meg a katonákat, akkor persze, szívesen barátkozok vele. – válaszolja kimérten, mintha attól félne, hogy Mark valami teljesen más bolygóról érkezett gyerek lenne.


- Megnyugodhatsz, imádja makettokat, sőt rengeteg ilyen matchbox figurája van. Egyébként a mai ajándékodat is ő választotta. – igen, ezzel látom sikerült megnyugtatnom, mert az ajándékok felbontása után, legalább hálaimákat rebeget nekem, hogy megvettem neki azt a repülőt, ami állítólag a gyűjtők egyik legjobb darabja.


- Hu, akkor biztos szuper lehet. Anyu mikor mehetek át Alicékhoz?- ekkora lelkesedésre azért nem számítottam, de legalább nyert ügyem van. Mert ha jön Frankie, akkor előbb utóbb jön vele Nick is.


- Nem tudom kicsim. – na ne már . – Mi nem érünk rá, és nincs is aki elvinne, egyedül pedig nem mehetsz. - ezt nem hiszem el, ennyit a csodás tervemről.


- Ne már! – nyüszítet fel panaszosan Frankie, mint egy hisztis kisgyerek.


- Majd én elviszem. - hangzott fel a három idősebbik hangja egyszerre. –amire nem csak én, de a fiuk barátnői is elég érdekes fejet vágtak. Az odáig oké, hogy Nicket el akartam hívni magamhoz, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy a testvérei is jönni akarnak.


Nick szemszöge


Alicről elég érdekes dolgok láttak napvilágot ma. Például kiderült, hogy régebben focista volt. Ami nem baj, én szeretem, ha egy lány sportol, és nem csak a tükör előtt, illegeti magát. Mert ha választhatnom kellene egy plázacica, és egy sport fanatikus között, akkor biztos az utóbbi kategória nyerne.


A műtét híre viszont már nem tetszett ennyire. Nekem ez az egész egy rizikós fölösleges beavatkozásnak tűnik. Olyan mintha, csak a rokonai kényszerítenék erre az egészre. Nem tudom, miért teszik ezt vele. Alice akár meg is halhat, vagy bármi más történhet vele, akár komplikációk is felléphetnek nála. Hallottam már én is ezekről a műtétekről, és egyáltalán nem olyan biztonságosak, mint ahogy azt Alice, előadta nekünk.


Gondolataimból végül Frankie panaszos hangja hozott vissza a beszélgetéshez. Ha jól érettem őket, akkor Alice elhívta Frankiet magához, de anyu nem engedte el, mert nincs, aki elkísérje. De hisz ez nagyszerű! Alice szinte tálcán kínálja nekem a lehetőséget a problémák megoldásához. Ha elkísérem Frankit, akkor egész nap vele lehetek, valamint segíthetek neki az emlékezésben.


- Majd én elviszem. – még jó hogy egyből rávágtam, mert valamilyen oknál fogva Kevinék is pont ugyanezt felelték. Amire én olyan szúrós pillantást vetettem rájuk, hogy egyből visszavonulót fújtak. Látom értik a dörgést. Még csak az kellene, hogy elorozzák az orrom elől?! Nekik ott van a saját barátnőjük, foglalkozzanak csak velük, az enyémet meg hagyják meg nekem. Amint ezeken gondoltam, jöttem rá csak igazán, hogy mit is éreztem az előbb. Te jó Isten, én tényleg féltékeny lennék a saját testvéreimre?!


- Aszem, én mégse érek rá. – teteti az elfoglalt embert Kevin.


- Öhm … bocs Frankie , de én se. – vakarja meg fejét Joe cinkosan, miközben rám kacsint.


- Ne már?- fordul felém reményvesztetten Frankie - Nick, kérlek, legalább te gyere velem. – most jó alkalmam nyílna vissza adni Frankienek a délutáni szívatást, de akkor meg saját magammal tolnák ki, szóval így a válaszom..


- Jó elviszlek, de csak akkor, ha megígéred, hogy jól viselkedsz. – na ez a minimum amit elvárok tőle.


- Oké, egy angyalka leszek. – jaj ne, aszem rosszul hallottam, Frankie az ördögöt akarta mondani, csak véletlenül az ellenkezője csúcsot ki a száján. Amire persze mindenkiből a röhögést váltotta ki, mert azért már mindannyian ismerjük annyira Frankiet , hogy tudjuk ,hogy ő minden, csak nem egy földre szállt angyal.






Alice szemszöge


Hála Istenek, a tervem még is csak jól sült el, mert Kevin és Joe visszaléptek. Amihez ha jól vettem ki, elég sok köze volt a barátnőjüknek, na meg Nick nem mindennapi nézésének.


Nick olyan égető vasvillaszemeket meresztett a bátyaira, hogy azt hittem menten felnyársalja őket. Ezzel szemben a fiuk, mintha nem is érezték volna a rájuk irányuló veszélyt, egyszerűen csak visszamondták az egészet.


És ha azt nézzük, nekem már ez is kezdett egyre inkább gyanússá válni. A fiuk olyan furcsán viselkedtek. Egyfolytában összenéztek, főleg a két idősebbik, Kevin és Joe, aztán váltottak, egy számomra teljesen értelmetlen pillantást, hogy ezután huncuttan Nickre néznek, majd rám. Mintha ők olyat tudnának rólam, amit én nem, és ez zavar igazán a legjobban.


Mert tudom, hogy rejtegetnek valamit, és ha rajtam múlik, ezt ki is derítem.

14. rész


Nick szemszöge

Igazi felfordulás van itthon, mintha maga az Amerikai elnököt várnánk vacsorára. Ehhez képest csak Frankie barátnőjét látjuk vendégül. Ami elég vicces, mert ha jól tudom, ősz visz csak egy órát beszélgetek , de az teljesen elegendő volt Frankienek , hogy elcsavarja a kislány fejét. Mármint ő ezt mesélte be nekünk, de úgy mintha mi tanulhatnánk tőle, és nem ő tőlünk.


És ez a röhej tényleg. Frankie a kisöcsénk beelőzött minket csajozásban, még Joe se hívta el egyik barátnőjét se vacsorára, sőt Kevin is várt vagy két hónapot, míg elhívta Daniellet. Ehhez képest Frankie nem totojázott, azonnal meghívta hozzánk az első barátnőjét.


Bezzeg, ha két hónappal ezelőtt nem történik meg az a bizonyos baleset, akkor én is büszkén mutathatnám be Alicet, és nem kellene azon sopánkodnom, hogy még Frankie is talált magának barátnőt.


- Na mi van Nick, csak nem irigy vagy? – pöffeszkedik Frankie , mint valami kis király. Biztos nem beszélne így, ha a helyemben lenne, vagy ha az egyik pillanatról a másikra veszíteni el azt a lányt, akit éppen vár.


- Nem. Ugyan már, mire lennék?- nézzek rá lekicsinylően- Csak nem azt hitted, hogy elcsábítom tőled a kislányt? Azért még perverz nem vagyok. – ja még csak az kellene, hogy hét éves kislánnyal hozzon össze a média.


- Az nem is, de irigy az vagy. Ne is tagad, látszik rajtad.- nézd már, mintha ő olyan nagy szakértő lenne ebben. Fogalma sincs, arról mit is érzek valójában. Mindenki azt hiszi, hogy rég elfelejtettem Alicet, de ez nem igaz. Attól, hogy nem beszélek róla senkinek, az még nem jelenti azt, hogy ne gondolnék rá a nap minden egyes percében. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy vajon mit csinál, van –e valakije, vagy egyáltalán emlékszike már rám. Habár a testvérei még nem hívtak, vagyis a válasz a nagy nem.


- Huhu itt vagy. - integet előttem Frenkie.


- Igen. – válaszoltam unottan.


- Jó, akkor remélem azt is megjegyezted, amit mondtam. - igazából fogalmam sincs miről beszélt Frenkie , de valahogy nem is tudott izgatni. Egyszerűen hidegen hagytak más gondjai és bajai , amióta elszakadtam Alicetől, teljesen kiszakadtam a hétköznapi élet sivárságából , így mások baja sem érint meg, ha mondanak, valamit az- az egyik fülemen bemegy, a másikon meg ki. Az egyetlen és fontos dolog, amit lényegesnek tartottam, az Alice.


- Aha.


- Nick, most direkt vagy ilyen bamba vagy csak tetted? Fogadjunk nem is figyeltél rám. – mindjárt felrobban a kis méregzsák.


- És ha igen, akkor mi van?! Mit csinálsz, csak nem megütsz? – hu mindjárt elkezdek félni.


- Nem, de utálom, ha nem figyelnek rám. – jó ezt én is utálom, de nem tudom áhítattal lesni minden szavát. Ehhez már tényleg nagyon fáradt vagyok, és akkor még hol van az este vége?


- Tudod mit Frankie, kezd el újra, és ígérem figyelni fogok. – vagy legalábbis megpróbálok.


- Huh - vett mély levegőt, és tisztára olyan fejet vágott, mintha egy öt évesnek kezdené el magyarázni az egyszer egyet. – Azt mondtam, hogy szeretném, ha jól bánál Al..- azt már nem tudtam meg kivel is kellene nekem jól bánnom , mert közbe szólt a csengő, amire mindketten úgy pattantuk fel , mintha áram csapot volna belénk. Az ajtóig meg egyenesen versenyt futottunk. Kevinék közben úgy néztek ránk a nappaliból, mintha valami eszementeket látnának.


- Nick, drágám, az Isten szerelmére hagyd, hogy Frankie nyissa ki az ajtót, elvégre az ő vendégét várjuk. – hallottam meg anyu hangját, de már az se tudott eltántorítani az eredeti tervemtől. Az ajtót úgy nyitottam ki, hogy azon se csodálkoztam volna, ha tokostól szakad ki.






Ám az igazi nagy meglepetést nem ez okozta, hanem Frenkie nagy vendége, akit ő a saját barátnőjének állított be. A vendég kilétének leleplezés felért számomra egy villámcsapással, komolyan mondom akkor se lepődtem volna meg jobban, ha menten itt belém csap a villám. Ekkora meglepetésre tényleg nem számítottam, alig jutottam szóhoz.






Alice szemszöge


Olyan sebességgel nyílt ki előttem az ajtó, hogy még pislantani se maradt időm. A következő pillanatban meg olyan szívéjes fogadtatásban lett részem, hogy azt hittem mentem megfulladok. Frankie szinte belerepült az ölembe, ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha közben észreveszi az ajándékokat.


- Frankie, én is nagyon szeretlek, de anyukád csokrának aszem annyi. – nevettem fel. – miközben kihúztam kettőnk közül a valamikor még szebb napokat látott rózsa csokrot.


- Bocsi mami – ordít be anyukájának, de közben olyan aranyosan mosolyog, hogy senki se tudna rá haragudni. – és nekem is hoztál valamit? – fordul gyorsan vissza hozzám.


- Frankie ne légy ennyire mohó, egyébként is, előbb be kellene hívnod a vendéget, és csak aztán letámadni. - Vág közbe valószínűleg a bátya, akit eddig nagyon észre se vettem.


- Nick olyan ünneprontó vagy. – Frankie csalódott fejet vág, míg Nick elég furán méreget, mintha nem akarna hinni a szemének.


- Gyere Alice, gyere be, ő itt Nick a testvérem. – mutatja be nekem Nicket, aki most már nem vizsgál olyan látványosan.


- Szia, Alicia Shellman vagyok. – nyújtottam felé a kezem, hátha akkor nem néz rám úgy, mintha valami égi csodát látna. Amint a kezünk egymáshoz ért egyszerre éreztem meleget és hideget, mint amikor az emberen végig szánkázik egy ismerős bizsergető érzés. Mintha csak egy régi érzés éledt volna fel bennem, valami, amit nem lehet elmondani, mert azt csak érezni lehet. Amitől az ember gyomra görcsbe rándul, és amitől a világ legalább kétszer fordul meg a tengelye körül.


- Szia, Nick vagyok - mosolyog rám ellenállhatatlanul - Frankie bátya – még a hangja is ingerel, olyan, mint egy muzsika, amit csak nekem találtak ki. Ezt a csodálatos szólót, akár életem végéig elhallgatnám. Közben elengedi a kezem, és nekem egy ehhez hasonló jelenet játszódik le a fejemben, mintha csak egy régi film kockái lettek volna, úgy peregtek le a szemeim előtt az ismerős, elfelejtetnek hitt emlékek. Egy fiú fogta a kezem, azt nem láttam ki, mert elhomályosodott az arca, de az érzésre emlékszek, akkor is ugyanezt a hiányérzetet éreztem, mint most, mintha a szívemet tépnék ki a helyéről.


- Akkor menjünk be a nappaliba ott várnak a többiek. – többiek? Kezdtem el pánikolni, miután visszatértem a valóságba. Jaj istenem, ad , hogy ne legyenek sokan , csak a szűk családi kör.


Nick szemszöge


Olyan jó volt Aliccel találkozni, még akkor is, ha ő nem tudja ki vagyok , vagy voltam neki valójában. De most itt van velem, és csak ez a lényeg. Végre újra láthatom, újra hallhatom a hangját, ami már annyira hiányoltam. Ez a két hónap, tiszta szenvedés volt nélküle. A fiuk ugyan próbáltak felvidítani, de még ők sem tudták betölteni azt az űrt, amit Alice hagyott maga után, a szívemben.


Most pedig, két hónap távlatában, ő maga töri le a kettőnk közé épített falakat. Hihetetlen, de a sors újra összehozott minket. Kaptunk még egy esélyt az újrakezdésre. Amit most biztos nem baltázok el. Ha kell, akkor újra kezdek mindent az elejéről, kivéve a hazudozást, most biztos nem fogok semmit se eltitkolni, teljesen őszinte akarok lenni hozzá, ahogy ő is az volt hozzám.


Alice szemszöge


Frankie családja kellemes csalódás volt számomra. Attól féltem, hogy fenntartásaik lesznek velem szemben, vagy megjegyzéseik lesznek a tolókocsimra, de nem, ezzel szemben mindenki nagyon kedves volt. Ők tipikusan azt a családot testesítették meg szememben, amilyenről én mindig is csak álmodoztam.


Ahol a testvérek nem ugranak azonnal a másik torkának, ahol adnak a másik véleményére, és ahol örülnek a másik sikerének. Mert sikerült az is megtudnom, hogy a család elég fényes sikereket ért el a zenei pályán, amelyet többet közt, az én általam is megdicsért hangú Nicknek köszönhetnek.


- Alice, te még tényleg nem hallottál a Jonas Brothersről? – csodálkozik el látványosan Joe barátnője, akit ha jól emlékszek Amandának hívnak.


- Nem. – válaszoltam félénken- Nem igazán értem rá a zenehallgatásra. – tettem hozzá mielőtt még teljesen leírnám magam a jelenlévők előtt.


- Aha, és mit csináltál?- muszáj ennek mindent tudnia, vágtam szenvedő képet. Na, ő talán az egyedüli, aki nem illik a tökéletes családi képbe. Kevin barátnője bezzeg végig nagyon kedves volt, vele nem volt tényleg semmi bajom, de ez az Amanda, direkt tesz fel olyan kérdéseket, amikre legszívesebben a képébe üvölteném, hogy mi közöd hozzá.


- Dolgoztam, sportoltam és készültem a következő nagy műtétemre. – úgy döntöttem jobb az igazat mondani.


- Műtétre? Ennyire fáj a lábad?- nézett rám anyáskodva Denise - Nekünk Frankie azt mondta, hogy csak kificamítottad.


- Igen műtétre kell mennem, de nem azért mert fájna a lábam , pont ellenkezőleg, azért megyek mert nem fáj – na itt igen csak értetlen fejet vágott a család nagy része , viszont a fiukon semmit sem láttam, és ez lepett meg a legjobban .


- Bocsáss meg Alice, de kicsit lassan fogjuk fel a dolgokat, szóval te azért mész megműteni magadat, mert nem fáj a lábad?- néz rám megütközve az idősebbik Kevin.


- Igen - hu de nehéz ezt kimondani, főleg, hogy még soha senkinek sem mondtam el ennyire nyíltan - mert egy balesetben deréktól lefelé… lebénultam.




Kritikát!!!