Karácsonyi ajándék

Ezt a mini kis előzetest egy kérésre írtam , amely arról szólt , hogy egy karácsonyi hangulatú történetet vagy novellát kell írni.




A hó csendesen lágyan szálingózott az este csöndjében, a gyerekek legnagyobb örömére, akik már alig bírták kivárni az első hó eljövetelét, ellenben a szüleikkel, akik a hátuk közepére se kívánták a karácsonyt és a vele járó hercehurcákat. A férfiak megállás nélkül panaszkodtak a hólapátolásra és a fájós derekukra, míg a ház asszonyai nem győzték egyszerre több felé figyelni, hogy a megfelelő pillanatban minden kész legyen az ünnepi vacsorára.






Nem volt ez más a Jonas családban sem, itt is mindenki másképpen fogadta a Karácsony beköszöntét. Az idősebbek természetesen a hagyományokat és a családot részesítették előnyben, míg a fiatalabb inkább a kint hulló hópelyheket.


- Na anya. – könyörgőt édesanyjának egy hatéves kislány, miközben bevetette az összes báját – Nem. Nem Winter. Nem mehetsz ki. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően édesanyja.


- Na de anya! – toppantott egyet apró lábaival toporzékolva.


- Kicsim, hideg van, meg fogsz fázni, majd holnap reggel kimentek apával hóembert építeni. – nézett le csemetéjére a fiatalasszony.


- De az már nem az első napi hó lesz, hanem a második. - érvelt karba tett kézzel Winni, mire édesanyja csak hangosan felnevetett.


- Winni szívem, hó attól még ugyanolyan marad, nem fog egy éjszaka alatt eltűnni. – hajolt le kislányéhoz a nő, hogy megsimogassa a veszekedéstől kipirult arcát.


- Honnan tudod? Lehet, hogy a téli manók újat varázsolnak holnapra, és az már nekem nem ugyanaz. Nekem a mostani kell! – érvelt a kislány a legjobb tudása szerint.


- Legközelebb nem hagyom, hogy Frankie mesét olvasson neked. – morogta magának idegesen az anyuka. Még hogy manók? Ezt mégis, hogy magyarázza meg neki. Manók nincsenek, legfeljebb csak a mesékben.


- Szívem manók nincsenek, csak a mesékben. – erre a híre a kislány szája kezdett lefelé görbülni. Tudta ő mennyire megrendítő hír lehet ezt most fölfogni, de egyszer sajnos el kellett neki mondani.


- Akkor a Mikulás se létezik? – nézet kétségbeesve gyermeke szemébe. Most mit mondjon? De hála Istenek a felmentő sereg megérkezett a férfiak személyében.


- Hogy van az én hercegnőm? – hajolt le kérdőn a fáradt apuka, miközben felesége próbált neki elmutogatni a helyzetet.


- Rosszul. – érkezett a tömör válasz.


- Mi lenne, ha kimennénk a fiukkal és építenénk egy hatalmas hóembert a maminak? - hozta fel a kérdést a fiatal apuka, hátha így elterelheti gyermeke figyelmét - Addig ő is tudna dolgozni a konyhában.


- A mami nem engedte meg, szerinte hideg van. – hajtotta le buksiját a kislány, miközben szája széle már mosolyra húzódott, mivel tudta édesanyja úgyse mondana ellent apukájának.


- De a mami nem tudja úgy értékelni az első havat(hót), mint mi. – kapta fel kislányát megpörgetve, mire a kicsi éles vidám hangon felkacagott.


- Néha azt érzem, hogy nem egy, hanem két gyerekem van. – mosolygót zsörtölődve a ház asszonya.


- Jaj szívem, ez az első hó. – nézett feleségére kérlelően, bevetve a kiskutya szemeket is.


- Jó, de ha beteg lesz, te viszed orvoshoz. – fordult a férje felé oktatóan - Ja és minimum sapka, sál, kesztyű a kisasszony kiegészítő öltözéke. – erre a kislány szenvedően elhúzta a száját.


- Na de anya, akkor olyan leszek, mint egy bohóc. – kérte ki magának a rettentő bánásmódot család legifjabbika.


- Vagy így vagy sehogy. Tudod szívem ez az első hó ára. – nézett kislányára kérdőn.


- Na jó. –sóhajtott fel színpadikusan Winnie.


- Gyere te kis só zsák. – kapta fel édesapja a vállára csapva, majd a felesége felé fordult és a fülébe suttogta – Nem sokára jövünk csak elalvás előtt a fiukkal lefárasztjuk egy kicsit.


- Jó, de vigyázattok rá nagyon. – kérte gyöngéden férje szemébe nézve.


- Vigyázni fogunk. – csókolta meg végezetül, mint mindig, ha elköszönnek egymástól.


Másfél óra hancúrozás után a kis csipetcsapat is megérkezett teljesen elázva és elpilledve a sok futkározástól.


- Mami, mami- futott be a konyhába nagylendülettel Winnie – építettünk apával egy egész hóember családot, mivel nem akartuk szegényt egyedül ott hagyni. – újságolta izgatottan a kicsi.


- Tényleg, ez kedves volt tőletek. – nézett mosolyogva túl buzgó gyerkőcére, és kárörvendően a lefárasztott férjére, mivel szemmel láthatóan ő fáradt el hamarabb és nem Winnie. – Viszont a kishölgynek most azonnal pancsolnia kell, mert különben biztos megfázik.


- Vízi csata, juhé!– sikkantott föl lelkesen – Apa ugye jössz? – nézett fel ellentmondást nem tűrőn.


- Igen, de most én leszek a cápákkal. – válaszolt nagy komolyan az apuka.


- Az nem jó, akkor biztos te nyersz. – gondolkozott el hangosan, miközben szülei huncuttan egymásra néztek. – De okos enged, szamár szenved, alapon benne vagyok. – vágta ki magát a szorult helyzetből.


- Anya lánya. – legyintet elnézően a családfenntartó.


- Na sipirc. – hessegette ki őket, a fürdőszoba felé az anyuka.


Míg fent dúlt a vízi csata, addig a ház asszony mindent gondosan kikészített a karácsonyi ünnepi asztalra. Elsőként természetesen főfogásként pulykát tálalt, ami az egész napi gondos odafigyelésnek hála, finom illatokat árasztott az egész házban, így csalva az asztal köré az éhes rokonokat.


- Hüm, Alice ez istenien néz ki. Ha íze is annyira jó, ahogy kinéz, akkor elrabollak Nicktől. – jön le viccelődve a lépcsőn Kevin, Nick bátya.


- Jobban jársz, ha a feleséged kosztját dicséred ennyire, nem pedig az enyémet. – dorgálta meg előzékenyen Kevint.


- Ugyan Daniellával soha nem vesznénk össze ilyen apróságokon, másrészt ő nem szeret annyira főzni, mint te.


- Ezt jó tudni, de azért ne hangoztasd túl gyakran előtte.


- Mit ne hangoztasson? – érkezik meg a nő legjobb barátnője, Danielle.


- Semmit. Anyáékat hol hagytad? – igazából férje szülei iránt érdeklődött, mivel a saját szülei már évekkel ezelőtt meghaltak egy autóbalesetben.


- Mindjárt jönnek, csak becsempészik az ajándékokat a házba. - halkította le a hangját, nehogy valamelyik gyerek véletlenül meghalja.


- És Frankie merre van?- kérdezte Danielle.


- Joeval együtt átöltözik. Winnie és Nick teljesen elláztatta őket. – tájékoztatta feleségét a kinti hó csata eredményeiről Kevin.


- Na nem ér a kisebbre fogni! – háborodott fel apja és lánya, amikor kézen fogva ünnepi ruhában jöttek le a lépcsőn.


- Persze, persze ezt a kisebbséget használtátok ki, minden egyes alkalommal, amikor Joet meg akartátok dobni hógolyóval. – vádaskodott a legidősebb testvér.


- Csak a véletlen műve volt az egész. – játszotta el az ártatlant Nick.


- Véletlen, mi? – futottak be Frankiek is a konyhába – Egy tonna hó lapult a nyakamban, amikor átöltöztem. - háborodott fel Joe is.


- Jaj fiuk, ne veszekedjetek, szenteste van. – lépett közbe békülékenyen mindannyijuk anyukája.


- De akkor is anya? Winnie és Nick mindig orvul hátba támadtak minket. – védte a saját igazát Joe.


- Ez a harc lényege. – világosította fel középső fiát id. Kevin.


- Akkor szerintem asztalhoz is ülhetnénk. – állította meg Alice a további perpatvart.


- Nyami, farkas éhes vagyok. – hangzott fel együtt Winnie gyomorkorgása is, ami a szavai valódiságát támasztotta alá, és amire a többiek hangosan nevettek fel.


- Gyere te kis haspók. – kapta ölbe apukája, hogy kényelmesen el tudja helyezni a neki fenntartott székben kislányát.


- És ki mondja idén az asztali áldást? – kérdezte id. Kevin miután mindenki helyet foglalt a saját helyén.


- Én. Én szeretném az idén. – ajánlkozott azonnal Winnie.


- Oké. – válaszolták egyszerre a többiek, minden figyelmükkel a kicsire emelve.


- Édes Jézus, légy vendégünk, - nézett körbe egyenként szerettein a kislány szeretetteljesen - Ki asztalt terítesz az égi madárnak.


Teríts asztalt, teríts, szegénynek és árvának.


Nyújtsd ki atyánk, nyújtsd ki jóságos kezedet.


Adj a koldusnak is tápláló kenyeret.


Ételben, italban legyen bőven részünk.


Gondviselő Atyánk, könyörögve kérünk. Ámen. (székely asztali áldás)


- Hu Winnie ez nagyon szép áldás volt. – dicsérte meg anyukája azonnal, egy puszi kíséretében.


- Nem hiába az én unokám. – hangzott fel id. Kevin dicsérő hangja, aki a fiuk menedzselése mellett, a lelki pásztori munkáját sem hanyagolta el.






Ezután mindannyian elfogyasztották a finomabbnál finomabb falatokat a desszerttel bezárólag, ami Alice nemzeti mivoltára utálva gyümölcsös kosárkákból állt.


- Várjatok még, ne álljatok föl. - szólt rájuk azonnal Alice, mivel látta rajtuk hogy távozni kívánnak a családi asztaltól.


- Szívem belém már nem fér több, és szerintem a többiekbe se. – szólt jó lakottan férje.


- Nem készültem több fogással, nyugi.


- Akkor? – néztek rá kérdőn a többiek.


- Csak szeretnék feleleveníteni egy nagyon régi Angol karácsonyi szokást. – vett kezébe egy henger alakú kis csomagot.


- Az meg mi, mami? – nézett érdeklődve Winni a nagynak tűnő szaloncukorra.


- Ez kérlek szépen a Christmas cracker, avagy hírhedtebb nevén a karácsonyi játékpukkantó. Angliában a 19. században vezette be egy novellaárusító, hogy jobban vegyék a francia műveket. A játék lényege az, hogy a henger egyik részét te fogod meg, a másikat pedig a melletted ülő, és a henger szétszakadásánál egy pukkanó hangot ad ki, majd láthatóvá válik a benne rejlő vicc és ajándék.


- Ez nagyon tetszik, én szeretném elsőnek ki próbálni. – csillant fel Winnie szeme.


- Oké. – adta kezébe a csomag egyik felét. – Most húzd meg kicsim. – a húzás hatására a játék tényleg hangosan felpukkant, kiszórva magából az apró cetlit és a kerámia angyalkát. – Tessék itt van az ajándékod. – adta oda az angyalkát gyermekének.


- És mi a vicc? – kérdezték a többiek.


- Móricka nagyon boldog, hogy ma van karácsony. Megkérdezi, anyját:


Ugye nagyon sok ajándékot kapok?


Nem hallottál még arról, hogy sokkal jobb adni, mint kapni?


Jó akkor adjál! –olvasta fel Alice a cetlike tartalmát, mire a többiek hangosan felkacagtak.


- Ez tényleg jó kis szokás. – csatlakoztak a többiek is a hagyomány felélesztéshez, majd mindannyian a külső nagy nappali felé vették az irányt, ahol már várt rájuk a karácsonyfa feldíszítése.






A fa feldíszítésében mindenki részt vett. A kicsik választották ki a díszeket, a nagyobbak pedig segítettek elhelyezni őket a megfelelő helyen. Miközben karácsonyi és saját számokat énekeltek. A végső karácsonyfacsúcs felakasztásánál pedig, közösen nyomták meg az izzok kapcsolóját, ami így ezer színben ragyogta be a szobát.






- Most viszont a kisasszonynak aludnia kell. – nézett az órájára Nick.


- Ne, még maradni akarok. – akaratoskodott a pici, de lecsukódó szemeinek már nem tudott ellent mondani.


- Majd én felviszem a szobájába. – kapta karjaiba az álomba szenderedő kislányát Nick.


- Akkor mi viszont mennénk is. – álltak fel sorjában a vendégek a kényelmes kanapéról. – Frankie is álmos hiába tagadja. –simított végig édesanyja a legkisebb fia göndör fürtjein.


- Akkor további szép és boldog karácsonyt nektek , és sok sok ajándékot, főleg neked Frankie. – ölelte meg egyenként a rokonait.


- Neked is Alice. – búcsúztak el tőle szerettei.


- Sziasztok. – integetett nekik az ajtóban állva, mikor a többiek elhajtottak.


- Hát a többiek hova lettek? – jött le az emeletről férje.


- Haza mentek, el akartak tőled is köszöni, de Frankie fáradt volt, és nem tudták mennyi ideg leszel fent Winninél.


- Aha, értem. Most viszont jobb lesz, ha mi is elmegyünk aludni. – ölelte meg feleségét.


- Lehet, igazad van. – ásított egy nagyot Alice.


- Nekem mindig igazam van. - válaszolt vissza fellengzősen Nick. – Egyébként se lenne jó megzavarni a Mikulást. – a felesége másképp gondolta, de már túlfáradt volt egy újabb vitához. A szobájukba érve azonnal átöltöztek, és holt fáradtan bedőltek az ágyba.






Az éjszaka közepén apró neszek zengtek fel a házban. Egymás után lehetet hallani ajtó nyitódását, a parketta reccsenését és apró szitokáradatot a fényhiány miatt, majd apró lábdobbanásokat, amik az emeletről tartottak egyenesen a zaj kiváltója felé.






Ahogy a kislány leért, az első, amit megpillantott, egy hatalmas alak volt, aki neki háttal állt, és hatalmas puttonyából pakolt ki, különböző nagyságú és színű dobozokat, a karácsonyfa alá.






- Te vagy a Mikulás? – osont oda a kislány az alak mellé, meglepve őt kérdésével, aki erre majdnem elejtette a kezében tartott ajándékot.


- Ó… igen. - hallatszott egy ismerős hang a hatalmas szakáll alól.


- Fura, - csodálkozik el a kicsi - hasonlít a hangod az egyik rokonoméra.


- Tényleg? – jött a kelleténél mélyebb hang.


- Igen, de ő nem lehet a Mikulás, mivel őt Joenak hívják és nem Mikulásnak. – erre a Mikulás halkan kifújta a levegőt.


- Teljes mértékben igazad van – értett egyet azonnal a Mikulás - de most menj szépen visszaaludni, mert különben nem kapsz semmilyen ajándékot. – hessegette el a kislányt, aki a gyenge fenyegetőzésnek bedőlve, felszalad az emeletre, de nem a sajátjába, hanem a szüleihez.


- Anya, apa itt van a Mikulás! – ugrott rá kiabálva szüleire. – És megfenyegetet, hogy nem kapok ajándékot, ha nem jövök fel.


- Joeeeeeeeeeeeeeee! – ordítottak fel hangosan a kedves szülök egyszerre gyermekük szavaira.

Megbélyegezve 31.rész

31. rész




Igazi égi háború dúlt kint, a fákat a szél majdnem gyökerestül tépte ki. Az esőcseppek találkozása a párkánnyal minden egyes alkalommal felért egy ágyúdördüléssel. De ami még ennél is rosszabb volt az a benti környezet. Itt bent farkastörvények uralkodnak. Csak az erősebb győzhet, a gyengébbek pillanatok alatt kihullnak és végül csak az erősebb marad, köztes állapot nincs. Ez az aranyszabály minden ideérkezőnek, és ha van egy kis csöppnyi eszed, akkor az erősek táborát részesíted előnyben, mert csak velük élheted túl a bent töltött mindennapokat. Az elején ugyan még én is játszottam a hülyét és kekeckedtem minden utamba kerülő cellatársammal, de a végén megtanultam a leckét, és rájöttem hol vagyok én, hozzájuk képest, a ranglétra legalján. A csúcsra való feljutás pedig nem megy egyik pillanatról a másikra. Itt csak véres verejtékkel érheted el azt, amit akarsz, a tisztelet kivívását. Bár tőlem már az elején is féltek az itt lakók, mivel nem mindenki kerül be gyilkossági kísérlet vádjával. De egyvalamit már a bekerülésem előtt megfogadtam magamnak, hogy befejezem azt, ami miatt ide jutottam.


Alice szemszöge


Életem talán legboldogabb részét élem át most a férjemmel, mivel mindent sikerült tisztáznunk. Most is éppen nekem készít reggelit a szentem, mivel teljesen kifárasztott az este, mosolyodok el álmodozóan a tegnapi éjszakára gondolva. Ahogy így eltöprengtem Nick is megérkezett egy csinos kis tálcával a kezében.


- Remélem ízleni fog. – mosolyog rám bizonytalanul. Na igen, a konyhai teljesítménye azóta se változott sokat, hogy megismert , pedig én tényleg próbálkoztam , de ő egyszerűen reménytelen esett. Az egyetlen étel, amit sikerült megtanítanom neki, az a rántotta, de ezt viszont már profi szintre fejlesztette az eltelt idő során.


- Biztosan ízleni fog, bár most legszívesebben valami mást ennék meg. – nézzek rá félre érthetetlenül.


- Na és mit? – vette az adást és a nyakamat kezdte el apró csókokkal hinteni.


- Talán téged. – kapok az ajkai után gyorsan, de ezt a meghitt pillanatot félbeszakította gyomrom éles korgása.


- Azt hiszem ezt a pocid nem így gondolja. – neveti el magát hangosan, mire én mérgesen, mű durcival hanyatt döntöm.


- Mondja ezt a ház mesterszakácsa. – muszáj rájátszanom egy kicsit, nem hagyhatom, hogy elszálljon magától.


- Jó, akkor ezentúl nem lesznek, meglepi reggelik. – fordul el tőlem megbántva.


- Na, nem úgy gondoltam. – bújok oda hozzá gyöngéden, hátha ezzel megpuhítom, mire ő pókerarccal megfordul, és galád módon az arcomba nevet.


- Nem hiszem el, hogy bevetted. – nézz rám pajkosan.


- Tudod mit érdemelsz? – nézzek rá sunyin, miközben hátul már készen létbe helyeztem a jutalmát.


- Na mit? – nézz rám kíváncsian, mint aki azt hiszi most egy csók nyereményese lesz.


- Ezt. – vágom képen a hatalmas párnával. Ahogy a párnát elemeltem az arcától szabályosan kiszakadt belőlem a röhögés. Nick szája és a haja is tele volt a párnából kieső tollpihékkel. Szegény annyira idétlen képet vágót, hogy képtelen voltam abba hagyni a nevetést, még percekig.


- Ha a harc hát legyen harc. – köpködi ki a tollpihéket, miközben rám veti magát, és ott csikiz ahol csak ér.


- Ne …kegyelem… kössünk fegyverszünetet. – nyögöm ki nehezen, mert majd megfulladok a levegőhiány miatt.


- Nem tudom megérdemled –e ? – fogja le a kezeimet a fejem fölött – De hajlandó vagyok elnézni a huncutságodat, ha azt mond, idézem: Nick te vagy a ház mesterszakácsa. – vág egy ördögi mosolyt.


- Nick – nézzek a szemébe mosolyogva – te vagy – látom, tényleg azt hiszi, kimondom – a ház, legrosszabb szakácsa. – nevettek most én, az arcába örömittasan.


- Jaj, annyira tudtam,- horkant fel hangosan - mit is képzeltem, hogy kimondod? – fordul el megint megsértve.


- Nick, kétszer nem dőlök be ugyannak a trükknek.


- Ha nem, hát nem. – slattyog ki a szobából összetörten.


- Tudod mit? Legyen, kimondom. – érem utol a lépcső közepén - Nick te vagy a ház mesterszakácsa. Remélem most boldog vagy?


- Igen, mert végre enyém az utolsó szó. – ú, ha nem lett volna ez az önelégült képe, most nem is ő lenne, de vissza fogja ő ezt még kapni, abban biztos lehet. Aztán hirtelen minden megváltozott, olyan fájdalmat éreztem ölemben, hogy azt hittem ott menten esek össze a lépcső közepén.


- Nick, segíts. – szólítottam meg szerelmemet, aki már háttal ált nekem.


- Nem, nem veszem ezt be. – mondja hátra se nézve - Mára szerintem fejezzük be ezt a játékot.


- Nick, ez most nem vicc. - nyögök fel a fájdalomtól.


- Jó próbálkozás. – dudulászik mintha ott se lennék.


- Nick, vérzek. – az egész lábam úszott a vérben. – Kérlek segíts. – csuklok össze hangosan, mire ő is megfordul rémülten.


- Alice – fehéredik el az arca a rémülettől - Istenem mi történik veled?


- Nem tudom, de nagyon fáj. – csuklik el a hangom, mielőtt elveszteném az eszméletemet.










Nick szemszöge






Aliccel viccelődve telt a reggelünk egyfolytában a másikat ugrattuk, ami egy bizonyos pontig még vicces is volt, de csak addig, amíg Alice össze nem esett a fájdalomtól. Nem tudom mi történt vele. Semmi jele nem volt annak, hogy egy kicsit is rosszul érezné magát, és erre tessék, most megint itt vagyunk a korházban.






- Nick, kisfiam mi történt? – jött oda szaladva anya, és az egész családom. Még jó hogy el tudtam őket érni, mert most legszívesebben fel tudnék robbanni az idegességtől.


- Nem tudom. – kezdtem el könnyezni férfi létemre. – Annyira jól indult a nap – pislogtam vissza a fénylő cseppeket - nem látszódott rajta semmi. Aztán egyik pillanatról változott meg minden. Ott esett össze a lépcső közepén teljesen vérben úszva. Borzalmas volt, azt se tudtam mit tegyek.


- Ó, kicsikém. – ölelt magához óvón anyu.


- Nem tudom mi lesz velem, ha elvesztem. Nekem ő a mindenem. – nem lehet ennyire kegyetlen a sors, hogy most vegye el tőlem, most amikor a teljes a boldogságunk.


- Nick, szívem biztos nem lesz semmi baj, a doktorok biztos meggyógyítják. – bárcsak annyira tudnék bizakodni, mint ők, de most valahogy nem megy. A szívem mélyén érzem a veszteség érzését.


- Nem tudom anya, rengeteg vért veszített. – még most is látom magam előtt Alice véres testét - Ráadásul ti nem láttátok az orvosok arcát, amikor behoztam. Rájuk volt írva minden. – keseredtem el végleg.


- Jaj Nick, ne temesd már el Alicet, még nem halt meg! – csattant fel dühösen Joe, és most az egyszer tényleg neki volt igaza. Optimistának kell lennem, máshogy nem is állhatok hozzá a dolgokhoz.


- Igen, igazad van. Alice erős és bármi is történt vele, biztos túléli. – legalábbis nagyon remélem.






Lassan két órája ültünk mindannyian a váróban, amikor megérkezett Alice orvosa.






- Mi történt a feleségemmel? Életben van még? – kérdeztem meg azonnal.


- A feleségének egy spontán vetélése volt,- hajtsa le fejét bűntudatosan az orvos, mintha csak ő tehetne az egészről - sajnálom. – Mi? Milye volt? Az nem, nem lehetet, hiszen védekeztünk. Nem ezt nem lehetet, tiltakoztam minden erőmmel. – Azonban a másik babát meg tudtuk menteni, és a felesége is jól van, a helyzethez képest. – a doktor szavai csak úgy kavarodtak a fejemben, alig tudtam feldolgozni. Egy másik baba. Ezek szerint ketten voltak odabent.


- Ikrek? Ikerink voltak? – kérdeztem hitetlenkedve, a felfoghatatlan veszteségtől. Az egyik gyermekemet pont most vesztettem el.


- Igen. Talán nem tudták? – néz ránk immár kétségbeesve az orvos.


- Nem, nem tudtunk róla. – ejtem ki megtörten a szavakat. Hiába maradt életben a másik baba még ő se tudja kárpótolni azt a mély űrt, amit a testvére hagyott hátra.


- A felesége két hónapos terhes. Ikreket várt, egy kisfiút és egy kislányt.


- És melyikük halt meg?- csuklik el a hangom.


- A kisfiú halt meg. Sajnálom, de csak a kislányt tudtuk megmenteni. – meghalt a kisfiam, ez minden szülő számára a legborzalmasabb, ami még ennél is sokkal rosszabb érzés, hogy szegény még csak meg sem születhetett, még csak esélyt se kapott az életre.


- Értem. –feleltem gépiesen. - A feleségem tudja már? – remélem igen, mert nem tudom, hogy magyarázzam meg ezt neki. Én tényleg nem tudok óda állni elé, és megmondani, hogy a mi kisfiunk nincs tovább, csak a képzeletünkben él tovább velünk. A kisfiam halálával annyi jövőbeli tervem dőlt össze. Már sose fogunk közösen baseball meccsekre járni, sose fogom őt megtanítani gitározni, és sose fogom őt felnőtt férfiként látni.


- Igen tudja. – egymázsás kő zuhant le a szívemről az orvos szavaira – A felesége magánál volt végig , nyugtatott nem adhattunk be neki a gyógyszerallergiája miatt. – te jó Isten, el se tudom képzelni, hogy érezheti magát Alice, ha én ennyire rosszul vagyok.


- Bemehetek hozzá? – muszáj bemennem hozzá, meg kell nyugtatnom. Valahogy lábra kell állnunk újra, a kisfiunk meghalt, de mi még itt vagyunk, ahogy a kislányunk is. Neki még van esélye, és ezt kell most egyedül észben tartanunk.


- Igen, a szobájában van a 190.-es korteremben.


- Akkor én most megyek. – valahogy nem bírtam tovább az orvos közelében maradni, se köszönni neki semmit. Akkor hálás lennék neki, ha fiam élne, na de így? Tudom, hogy nem az ő hibája, sőt igazából senkié sem, de akkor is nagyon fáj.






A 190.- es szoba ajtaja előtt mélyen kifújtam a levegőt és felkészítettem magam a bentiekre. Alice előtt erős akarok lenni, most csak ketten vagyunk. Ezt csak mi ketten érezhetjük át a legjobban, ez a mi közös fájdalmunk és életünk legnagyobb tragédiája. Egyik szülőnek se kellene ezt átélnie, egyik szülőnek se kellene a saját gyermekét túlélnie, egyik szülőnek sem szabadna eltemetnie a saját gyermekét.

Megbélyegezve 30.rész

30. rész


Nick szemszöge



Éppen mélyen aludtam, még a párnát is a fejemre húztam, nehogy valaki hamarabb felébresszen, mert már nagyon elegem volt a hajnali kelésekből. Valahogy nem tudom, hogy, de mindig megtalál valaki valamilyen sürgős üggyel, és egy perc nyugtom se maradt. Bezzeg akinek a hívására a legjobban vártam , az rám se hederített. Alice úgy viselkedik, mintha a föld nyelte volna el.






- Kop. kop - kopog be valaki a szobámba. Na tessék, erről beszélek. Bárki is legyen az illető, biztos nem nyitom ki neki az ajtót. Egy hónapja megállás nélkül gürizek, ezért egy szombat délelőtti lustálkodás még nekem is kijár. – Drum, drum . – nagyon kitartó az illető, lassan betöri az ajtót ha így halad , de én akkor se moccanok meg.


- Nick, az isten szerelmére nyisd már ki azt az átkozott ajtót. – csak Joe az, jöttem rá a dühös hangból. – Tudom, hogy bent vagy. Hallod, most azonnal nyisd ki! – na majd pont Joe fog nekem dirigálni a pihi napomon.


- Menj el. – ordítok neki ki, hátha végre feladja az értelmetlen dörömbölést.


- Nem megyek el, mert beszélnem kell veled. – ordít be. – Brad hívott reggel, téged is hívott egyébként, csak a nagy pihenésed közben nem vetted észre. – Mi, Brad Alice testvére? Lehet, hogy valami történt Aliccel? – amint tudatosult bennem, Brad hívásának a híre azonnal összekaptam magam és az ajtónál teremtem.


- Mit mondott Brad? – nyitottam ki gyorsan az ajtót.


- Neked is jó reggelt. – vágja hozzám dühösen Joe. – Csak hogy végre kegyeskedtél kinyitni az ajtót.


- Jó, tudom bocs. Na mit mondott Brad? – kérdezem izgatottan.


- Azt , hogy Alice nagyon rosszul van, és ez állítólag két hete tart, pontosan azóta, amióta itt járt nálunk. – a mondat végét valószínűleg rosszul halottam, mert az nem lehet, hogy Joe a nálunk szót használta.


- Nálunk? – nézzek rá értetlenül. – Alice nem is járt itt, sőt még csak hívni se hívott engem vagy már egy hónapja. – teszem hozzá, bár ezt ő is pontosan jól tudja.


- Hát ez az amit én se értek! – tárja szét a karját tanácstalanul Joe. – Brad azt mondta, hogy kéthete utazott ide egy délutáni járattal, vagyis késő este érkezhetett meg. Ennek ellenére senki se látta. Sőt ha már itt tartunk, azt se értem, hogy miért ment el egy szó nélkül.


- Én se, de abban biztos vagyok, hogy valaminek történnie kellett. – gondolkoztam el a két héttel ezelőtti eseményeken - Alice nem az a fajta, aki csak úgy itt hagy csapot papot egy kis semmiségért. – végül beugrott mi volt két héttel ezelőtt, én hülye akkor adtam oda Joenak a szobámat, amit utána két nappal később vissza is kaptam – Joe, - néztem rá dühösen, mert el tudom képzelni, mit csinálhatott éppen akkor, amikor Alice itt járt. – mit csináltál a szobámban két héttel ezelőtt, amikor kölcsönkérted?


- Hát ezt is… azt is, de miért olyan fontos ez? – látszik rajta, hogy próbál kitérni a válaszadás alól, de most az egyszer nem hagyom, hogy elterelje a beszélgetést.


- Mond, hogy nem szegted meg a fogadalmunkat? Ugye nem? – nem tehette meg, bár én is könnyen beszélek. Én is megszegtem, de én legalább a mennyasszonyommal tettem meg, nem pedig egy jöttmenttel. Joe lesütött pillantásából mindent egyből megértettem. Megtette, ráadásul az én szobámban, pont akkor, amikor a feleségem is itt járt. Hihetetlen hogy Joe akarva akaratlanul is, de képes teljesen tönkre tenni a házasságomat.


- Nem hiszem el, hogy megtetted. – akadok ki hangosan.


- Pont te mondod? – néz rám némi haraggal a szemében Joe - te is megetetted, meg Kevin is. Akkor nekem már nem teljesen mindegy?


- Hogy mondhatsz ilyet? Az elsőnek különlegesnek kellett volna lennie. Azzal a nővel kellett volna megtörténnie, akit tényleg szeretsz tiszta szívedből.


- Mondja ezt az, aki elvette tőlem ezt a lehetőséget. – vágja rá kioktatóan - Hála neked ez már számomra sose jön el. Ezért nem értettem miért várjak olyanra, ami számomra elérhetetlen.


- Joe, nem fogok veled most leállni veszekedni, mert teljesen értelmetlen és fölösleges lenne. Amúgy se érek rá, haza kell utaznom Alichez, mert hála neked, most a feleségem abban a tudatban él, hogy ÉN- hangsúlyozom ki a szót - a hét minden pillanatában mással mulatom az időt.






Alice szemszöge






Két hét telt azóta a borzalmas éjszaka óta, és semmi se változott. Hiába próbáltam eltemetni magamban az érzéseket csak egyre rosszabb lett minden, mert mindig felszínre törtek az áruló érzések. Akárhogy tiltakoztam Nick arcával szemben, az elmém mindig megvétózta az akaratomat és kegyetlenül tártam elém szerelmem minden egyes arcvonását.






Miért, miért nem tudom végre el elfelejteni? Kérdeztem meg magamtól minden egyes alkalommal. Miért kellett ekkorát csalódnom benne? Annyira fáj még mindig, és a legrosszabb, hogy tudom, sose fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor rájuk nyitottam.






Azután , hogy hazaérkeztem azonnal el is akartam utazni , de csomagolás közben jöttem rá , hogy ezzel nem oldok meg semmit. Ezért inkább maradtam és némán szinte a depresszió szintjére süllyedve szenvedtem. Annyira rosszul viseltem Nick tettét, hogy teljesen magamban zárkóztam. Ha valaki keresett, akkor egyszerűen nem nyitottam neki ajtót, és a telefon se vettem fel. Teljesen elszigeteltem magam a környezetemtől. Egyáltalán nem akartam, hogy más is lássa, mennyire rosszul vagyok, pont elég nekem elviselni ezt az egészet. Másnak magyarázkodni meg sose szerettem, ezt meg végképp nem fogom megosztani senkivel, mert elég megalázónak tartom az egész helyzetet.






Nick szemszöge






Végre megérkeztem, amit többek között a családomnak köszönhetek, akik egy szó nélkül mellém álltak a bajban. Igen, jó nagy bajban vagyok, hála Joenak. Egyszerűen még most se tudom felfogni, hogy lehetet ennyire felelőtlen és eszméletlenül szemét. Ha tudnám, hogy Joenak nincs jós képessége, még azt is hihetném, hogy szánt szándékkal tette. Egy cseppnyi elég tételem azért mégis akadt, mert ahhoz, hogy apuék elengedjenek, mindent be kellett vallanunk. Joenak éget is rendesen a pofájáról a bőr, de csak azt kapta, amit megérdemelt. Kellett neki az én szobámban, az én ágyamban lefeküdni egy vadidegennel, főleg az én feleségemnek a szemeláttára. Komolyan még vicces is lenne az egész szituáció, ha nem én és Alice lennénk a szenvedő alanyok.






Alice szemszöge






Valami csörgésre ébredtem fel, ami leginkább egy kulcscsomó csilingeléséhez hasonlított, amikor nehézkesen elfordítunk a zárban, és igazából annyira álmos voltam, hogy nem is foglalkoztam vele, úgyis biztos voltam benne, hogy csak Brad jött el megnézni élik-e még. Mintha még mindig valami kis csitri lennék, akire a szülei vigyáznak. Inkább nem is akartam vele foglalkozni, a fejemre húztam a takarót, és próbáltam úgy tenni mintha itt se lennék. Ha akar, akkor megnéz, ha meg nem, akkor meg legalább nyugodtan aludhatok tovább.






A motoszkálást egyre intenzívebben hallom, míg végül valaki alig halhatóan kinyitotta az ajtót. A léptek végül az ágyam mellett állapodnak meg, az illető, akit én száz százalékosan a testvéremnek hittem, egy hihetetlen gyors rántással húzta le rólam a takarót.






Szinte fájdalmas érzés volt a meghitt melegből egy csapásra hideg levegővel érintkezni, és legalább ennyire rossz érzés volt szembesülni szememet kinyitva a valósággal.






- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle dühösen.


- A feleségemet. – válaszolja viccesen. Haha mindjárt elnevettem magam.


- Tényleg? Jó, hogy eszedbe jutottam, biztos nagyon elfoglalt voltál, ha csak most értél ide. - kezdtem el gúnyolódni.


- Alice tudom, hogy mérges vagy rám és…


- Nem egyszerűen mérges vagyok - csaptam le magamról dühösen a takarót - hanem csalódott, mérhetetlenül csalódott vagyok benned. –– fogtam vissza a majdnem kibuggyanó könnyeimet, nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy sírni lásson.


- Alice kérlek csak hallgass meg, esküszöm, mindent megmagyarázok. – kezdet el szánalmasan védekezni.


- Mit kell ezen megmagyarázni? - nem vagyok idióta és a saját két szememnek még én is hiszek- Mindent láttam ott voltam. – csuklik el a hangom a mondat végére.


- Pont ez az! – csattan fel hangosan - Az a személy, akit láttál az nem én voltam, még csak nem is abban a szobában aludtam. – nem hiszem el, láttam amit láttam, az az ő szobája volt, és igaz csak hátulról láttam, de abban is biztos vagyok , hogy nincs minden férfinak olyan göndör fekete haja és kidolgozott teste mint Nicknek.


- Nem hiszek neked, nem tudok neked hinni. Ott voltam, láttalak. – fakadtam ki sírva.


- Alice kérlek híd el. – nézz szinte könyörögve a szemembe, miközben leguggol hozzám - Az nem én voltam, hanem …Joe. – Mi? Joe? Mit kereset volna ő Nick szobájában főleg este, egy másik nővel. Nem, ő nem lehetet, Joet köti az esküje, és ezt biztos nem szegné meg csak úgy.


- Ez nagyon átlátszó hazugság. Remélem nem gondoltad komolyan, hogy el is hiszem. Joe? – ez elég kiábrándítónak hangzott - Ugyan már, mit keresett volna ő ott? Egyébként is, köti őt az eskü, nem szeghetné meg, csak egy nyomos okkal, amihez minimum egy mennyasszony kellene. – kicsit ironikus volt a hangom, na de kijé nem lenne az ebben a pillanatban.


- Joe aznap kérte kölcsön a szobámat, amikor megérkeztél. – kezdte elmagyarázni kétségbe esve - Elmondta, hogy megismerkedett egy lánnyal és hogy szeretne vele kettesben maradni, csakhogy az ő szobája a turnék során egy szemétlerakó övezethez hasonlít, ezért megkért, hogyha nem lenne nagy gond, akkor cseréljük ki a szobáinkat. Én azonnal beleegyeztem, mivel tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy végleg kiverjen téged a fejéből. – fogja meg a remegő kezemet - Kérlek higgy nekem, nem én voltam. Sose csalnálak meg. – nézz rám most már könyörögve.


- Már nem tudom mit higgyek. – nézzek rá én is elkeseredve. – Te hinnél magadnak az én helyemben?


- Valószínűleg nem, pont ezért hívd fel Jeot, ő mindent el fog neked mondani. Nekünk is csak ma vallotta be. Ha Brad nem hívja fel, akkor sose derül ki az igazság. Már anyuéknak is elmondta, és hát jó kis fejmosásban részesítették, de megérdemelte. Képes lett volna egész életében titkolni. – ezek után mégis kinek higgyek? A szememnek, vagy a szívemnek, ami árulómódjára kezdett el gyorsabb ritmusra verni már csak a jelenlététől.


- Emlékszel mit mondtam akkor, amikor megismertelek? – kérdezi végül tőlem letörten.


- Nem. – csóválom a fejem.


- ,,Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ezek alapján a látszat néha csal. – ahogy Nick a saját szavait idézte, teljesen lefagytam, mert a kételyek és a homályos érzések tengerében mégis csak ott volt az az egy cseppérzés a remény, hogy ő ugyanaz a személy, akit én két évvel ezelőtt megismertem, és aki engem sosem csapott volna be. Ezek alapján, hogy kételkedhetnék benne? Hiszen igaza van.Ennyi erővel Joe is lehetet, ő is és Nick is ugyanúgy néznek ki hátulról, és eddig még sosem csalódtam benne.






Mozdulatlanságomat Nick félreértelmezhette,(ugyanúgy ahogy én is azt az éjszakát, amikor megérkeztem hozzá meglepetésként), mert egy hang nélkül felállt és el akarta hagyni a szobámat, de mielőtt még megtehette volna gyorsan kipattantam az ágyamból és hátulról szorosan magamhoz öleltem.






- Annyira jó, hogy itt vagy. – súgtam bele a fülébe.


- Annyira jó, hogy szerethetlek. – kaptam meg azt a választ, amire több mint egy hónapot vártam.

Megbélyegezve 29.rész

ajánlott szám a fejezethez : http://www.youtube.com/watch?v=vmrg9EfJoq0&translated=1 én erre írtam és az egyik kedvenc számom.

29. rész

Alice szemszöge

A Nickkel való esküvőnk óta lassan már eltelt egy hónap. Kemény egy hónap, amiben volt minden. Az elején veszekedés, utána boldogság, mézes hetek Ázsiában, és megint veszekedéssel folytattuk. Egyszerűen nem tudtam Nickkel megértetni a saját álláspontomat. Azt, hogy én igenis iskolába akarok járni, vagyis inkább csak akartam, most hogy itthon vagyok egyedül több mint két hete, már tényleg belátom, hogy jobb ha Nick mellett vagyok. Könnyelműen hoztam meg a döntésemet, elismerem, de akkor is szította bennem a haragot és a dacot Nick ellenállása, úgy éreztem, hogyha most nem állok ki magamért, akkor örök életre behódolhatok Nick akaratának.


A jogosítványról viszont nem mondtam le, duzzoghatott akárhogy Nick, nem érdekelt. Tudom, hogy rettentően dühös, és sértett Ő nagysága, de közlekednem még nekem is valahogy kell. Másrészt nem értettem mit pufog, amikor neki már tizenhat éves kora óta jogsija van. Ezért is, és a makacsságom miatt sem hagytam magam, és azonnal bejelentkeztem a leghamarabbi vizsgára, ami hála az égieknek kiválóan sikerült, utána a gyakorlati rész már piskóta volt. Így most büszkén kocsikázhatok akárhova anélkül, hogy bárki segítségét igénybe kellene vennem.


A jogsi megszerzése után döntettem el, hogy egyből oda repülők Nickékhez, mivel mostanában nagyon nem beszélgettünk, és rosszul eset az elválásunk előtti veszekedés is.


- Kisasszony megérkeztünk. – ébresztett fel gondolataimból a taxi sofőr mély hangja, mivel már elég késő járt az idő.


- Á, tényleg. – gyorsan kifizettem, és bőröndömet magam után húzva elindultam a hotel recepciója felé. A recepciónál egy elég érdekes úri ember állt.


- Jó napot. – köszöntem neki, hátha a kávészürcsölgetés közben felpillant egy másodpercre, de hát nem jártam sok szerencsével, ezért kicsit fokoztam a hangterjedelmemet – Jó napot! – ezt bezzeg meghallotta, és olyan haptákba vágta magát, hogy a hirtelen mozdulatának köszönhetően az eddig iszogatott forró ital az ingén kötött ki.


- Jaj, sajnálom. – gyorsan kerestem neki néhány papírzsepit a táskámban, mert azért leforrázni semmiképp nem akartam szegényt.


- Tessék. – nyújtottam át neki a monogramos kézzel varrott darabokat.


- Ó, köszönöm. – hökken meg kicsit, miközben elveszi felé nyújtott drága anyagot. – Miben segíthetek? – kérdezi meg végül.


- Nicholas Jerry Jonas szobaszáma érdekelne.


- Sajnálom, de a Jonas család nem nálunk szállt meg. – vágja rá egyből, mint egy beprogramozott gép.


- Tényleg - nézzek rá sunyin - ez érdekes, egy szóval se említettem a családot, csak Nicket. Másrészt a férjem nekem azt mondta, hogy itt szálnak meg. – ez már a kegyelemdöfés akart lenni, és arcából ítélve vette az adást.


- A férje? – kérdezi meg vörösödő fejjel, hitetlenkedve.


- Aha. – bólogatok, mosolyogva. – Nicholas Jonas.


- Nem hittem volna, hogy tényleg összeházasodtak, mármint csak olyan fiatalok, meg…


- Értem. – nem akartam még jobban zavarba hozni ezért rögtön a tárgyra tértem újra. – Szóval elárulja végre melyik az ő szobája?


- Igen, hogyne a 210- es a szobaszáma és a hatodik emeleten az lifttől balra található. – nyögi ki végül.


- Köszönöm. – ezután a lift felé vettem az utamat, ahol a 6.-os gombot megnyomva elindultam magam után hagyva az alsóbb emeleteket. Ahogy megérkeztem a hatodik emeletre egyből célba vettem a 210 –es szobát.






Nick szemszöge






Ma se hívott Alice, nyögtem fel hangosan, amire Kevin és Joe már nem is reagált. Szegényeket már végleg az őrületbe kergettem, amikor kétpercenként dührohamom támadt és haza akartam menni, jól beolvasni a feleségemnek. Végül mégse tettem semmit. Valami belülről azt súgta többet érek el, ha annyiban hagyom a dolgokat és csak várok. A türelem viszont nem a legnagyobb erényem, ezt elismerem, de csak azért sem fogom felhívni. Ő volt az, aki csak magára gondolt, én ezek után nem fogok neki könyörögni, hogy jöjjön vissza. Ha vissza akar jönni a saját szándékából, akkor jó, mert van miről tárgyalnunk, de addig én mosom kezeimet.






- Nick , öhm ….beszélhetnénk? – lopakodik hozzám Joe suttogva.


- Igen, de miért suttogunk? – kérdeztem viccesen.


- Mert nem kell mindenkinek hallania, amiről beszélnünk. – Joe egyre furább viselkedik ezen a héten.


- Értem. Mit szeretnél mondani? – kérdeztem tőle, miután eltávolodtunk a többiektől.


- Nickcseréljünkszobát. - ez most mi akart lenni? Egy árva mukkot se értettem.


- Joe most ismételd el lassabban, mert ebből a hablatyolásból semmit se értettem.


- Hát… szóval nem cserélhetnénk szobát? – kérdezi feszengve.


- Cseréljünk szobát, na de miért? – van egy sejtésem miért kell neki a szobám.


- Mert, nálam nincs dzsakuzi. – vágja rá egyből Joe az első eszébe jutó hülyeséget.


- Joe, ne kertelj, bökd ki miért akarod.


- Jó hát megismertem egy lányt, és jó lenne, ha a te szobádban lennénk, mivel az én szobámban nincs olyan panoráma ablak, mint a tiédben, na meg – vakarja meg a fejét, úgy látom, most jön a valódi indok- nálam nincs akkora rend, mint nálad.


- Joe végre összejöttél valakivel- nagyon örülök neki, sőt ha kell, egy egész hétre oda adom neki a szobámat, mert így végre nem az én feleségemről fog álmodozni, hanem valaki másról. – ez nagyszerű. Persze oda adom neked. – és a kezébe csúsztattam a kulcsokat, ahogy ő is az enyémbe.






Alice szemszöge






Végre megérkeztem. Esküszöm ez a hotel egy kész labirintus vagy ötször mentem el a 210-es szoba előtt, mire észrevettem, hogy pont a jó ajtó előtt vagyok. Az ajtó előtt mégis vagy két percig vacilláltam, hogy bemenjek-e vagy sem. Egyrészről féltem, hogy Nick nagyon mérges lesz rám a két hetes kényszerpihenőnktől, másrészt mégis csak este tíz óra van, nem törhetek csak úgy rá, még akkor se, ha ő a férjem (egy nagyon durcás férjem). Végül minden bátorságomat összeszedve halkan benyitottam, mert nem akartam felkelteni, ha éppen alszik.






Az ajtó épp, csak öt centire nyílt ki, amikor olyan kép tárult a szemem elé, amit legszívesebben örökre kitörölnék az emlékezetemből, de nem tehetem, mert az a kép olyan élesen ívódott bele a retinámba, hogy ezer év múlva is emlékezni fogok rá. A férjem, az én férjem, éppen egy másik nőt elégített ki a szenvedélyek teljes viharában, anélkül hogy egy percre is gondolt volna rám. Ahogy néztem őket szép lassan minden összeomlott körülettem, mint egy kártyavár, ami nincs biztos alapokra építve, így a legkisebb szellő is szétfújathatja az eddig felépített erős falakat.






Az én erős falaimat Nick törte apró darabokra, egy orkán erejével zúzta ketté mind azt, amit sikerült közösen felépítenünk.






*


Te akartad, te mondtad, hogy elengedsz, hogy váljunk el, hogy vége


te akartad, te hagytál el, te tépted az álmainkat félbe


száz szomorú kérdést felteszek még,


mi a vétkem, miért nem láthatlak esténként úgy, mint régen


mondd el, mi is történt, hogyan tovább, van-e visszaút hozzád.*






A könnyeim már az arcomat mosták, amikor minden büszkeségemet latba vetve fordítottam hátat Nicknek és az egész eddigi életünknek. Ha ő nem volt képes várni rám két hetet, akkor nekem se érdemes harcolni érte, a büszkeségemet pedig nem fogom föláldozni egy olyan házasságért, ami még az első nagy akadályt se bírta túl élni.






*


Búcsúzz szépen el


csak menj, ha menned kell


fáj, még sincs a szívemben vád


látod én könny nélkül nézek rád


búcsúzz hát, hisz elmúlt egy érzés, kihűlt a vágy,


hát vége, hát nincsen tovább, elszállt a boldogság.*






Már a liftben voltam, amikor teljesen összetörtem. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, de már ez sem érdekelt, csak arra tudtam gondolni, hogy épp most ebben a pillanatban a férjem valaki mással éli át az a gyönyört, amit nem is olyan rég még velem érzett. Ennek hatására, áruló módjára még remegő lábaim is felmondták a szolgálatot, és összeesve, teljesen megsemmisülve nyüszítettem fel, a fájdalomtól, amit a szívemben éreztem.






*


Egyikünk sem hibás ebben, nem tudom, hogy mit is mondjak néked


elmegyek, mert így hozta az élet


más lettem, vagy más lett a világ


nem tudom, hogy mitől van ez, mondd ki vár, mi vár még rám.*






Amíg a liftben tartózkodtam, minden érzés átfutott rajtam először a megbántottság, majd a csalódottság, és legkésőbb pedig az őrjítő fájdalom, ami gonosz kígyóként ölelte körül testemet. A pokolbéli kígyó úgy hálózta be a szívemet, ahogy Évát üldözte a kárhozottak sorsára, letaszítva őt édenkert csodálatos világából.










*


Búcsúzz szépen el


és hidd el, hogy mennem kell


fáj, még sincs a szívemben vád


látod én könny nélkül nézek rád


búcsúzz hát, hisz elmúlt egy érzés,


kihűlt a vágy, hát vége, hát nincsen tovább


látod én könny nélkül nézek rád


búcsúzz hát, hisz elmúlt egy érzés,


kihűlt a vágy,


fáj, még sincs a szívemben vád


látod én könny nélkül nézek rád


Búcsúzz hát.*






A földszintre érve, emeletenként veszet el belőlem minden érzés. A hatodikon még mázsás súllyal nehezedet rám Nick tette, és az a leírhatatlan érzés, amivel összetört bennem mindent. Az ötödiken a fájdalom helyét átvette a harag, és az érzés, hogy muszáj valamit most azonnal porrá zúznom, így esett áldozatul haragomnak a liftben lévő fényes tükör. A tükör szilánkjai ezer darabbal szúródtak szét a liftben apró mély vágásokat ejtve arcomon és öklömön, de még ezek apró hegek se tudták túlszárnyalni azt a vágást, amit Nick metszet a szívemen. A negyediken stagnáltam és magamat hibáztattam mindenért. Biztos voltam benne, hogy csak magamnak köszönhettem azt, ami történt, ha én nem veszekedek vele, akkor minden úgy lenne, mint rég. A harmadikon teljesen kétségbe estem a rám törő ismerős érzéstől, a magánytól. Újra egyedül voltam, teljesen egyedül, egy házasságban. A második emeleten kezdtek el homályosodni a bennem dúló érzelmek, amit végül egy masszává alkotva zártam le agyam egy távolabbi rekeszébe, aminek a kulcsát jó messzire hajítottam el, hogy még véletlenül se találjam meg, ha mégis a keresésére indulnék. Az első emeleten újra lábra álltam, mind lelkileg mind testileg, és elhatároztam, hogy új éltet kezdek.






Egy Nicholas menteset.

képek 2.

Bocsi de a Zh-im miatt nem tudok írni, de a maradék időmben két tananyag között készítettem újabb képeket, remélem tetszeni fognak ezek is.

képek

Nincs időm semmire , ezért nem is tudtam írni , viszont ezeket a képeket írás közben készítettem , direkt azért , hogy ti eltudjátok dönteni melyik illik legjobban a ficire. (lesz köztük olyan is ami már a jövőre vonatkozik.)

Megbélyegezve 28. rész

Nehéz szülés eredménye ráadásul kétszer kellett megírni , szóval ha lehet akkor véleményezzétek.

28. rész




Nick szemszöge



A parti kezdete elég döcögősen alakult, mivel se nekem, se Alicenak nem volt semmi kedve ünnepelni, sőt ehhez a kedvtelenséghez társult Joe savanyú ábrázata is. Joe tegnap óta változott meg teljesen, sokkal csendesebb, és visszahúzódóbb lett, ami őszintén bevallom meglepett , mert ez a viselkedés is csak azt támasztja alá , hogy Alice többet jelentet neki mint azt bárki is gondolta.






Viszont most már nincs visszaút, Alice az én feleségem, hivatalosan is, és ezt mindenkinek figyelembe kell vennie, még a saját családtagjaimnak is.






Amint ezen a csodálatos megállapításon morfondíroztam, hirtelen Alice hangja ütötte meg a fülemet.






- Remélem tetszeni fog szívem, ja és még most szólok, hogy nem vagyok egy Whitney Houston. Gyerünk Frankie kezdheted. – lemaradtam, mi fog nekem tetszeni? És egyáltalán miért van Frankie kezében gitár?






A válasz a kérdéseimre elég gyorsan érkezett meg. Frankie és Alice együtt egy csodálatos zenei produkciót mutattak be nekem. Alice hangja nem volt éppen túl lágy, de ez csak javított a produkción, mivel a zenei hangzás miatt, egy kicsit érdesebb rockosabb hang hozta ki azt a maximumot, amit a dal rejtett magában. Frankie is nagyon ügyes volt, látszott rajta, hogy rengeteget készült a mai napra, Aliccel együtt. Ezután már csak a dalszövegére koncentráltam, amit ha jól vettem ki, Frankie és Alice együtt alkottak, mivel a dal mindenegyes sora a kettőnk közös életét szimbolizálja, a múlttal, a jelennel és a jövővel együtt.






A meglepetés dal bejezése után bónusz csókot is kaptam, amire az első meghökkenésem miatt nem tudtam azonnal reagálni, de miután konkretizáltam magamban a dolgokat, egyből viszonoztam feleségem csókját.






- Na, hogy tetszett a meglepetésünk? – kérdezi izgatottan Alice, tőlem egy kicsit ellépve, hogy azonnal meg tudja fogni a hozzá lépő Frankie kezét.


- Eszméletlenül …- itt egy kis hatásszünetet tartottam , mivel látom , hogy majd kifúrja az oldalukat a kíváncsiság. – jók voltatok. – Alice arcán lehet látni, hogy mázsás kövek hullának le a szívéről.


- Ilyet még egyszer ne csinálj. – legyint meg a fejemet viccesen Alice- Óriási lámpalázam volt, de legalább mos már tudom mit kell neked nap, mint nap átélned. – szegény látszott rajta, hogy nincs hozzászokva a színpadi szerepléshez.


- Szerintem nem látszott rajtad, hogy izgultál volna, és a többiek tapsából ítélve sem vagy egy reménytelen esett.


- Kösz, ez most emeletesen megemelte az egómat. – ajándékoz meg Alice azzal a mosolyával, amit csak rendkívüli esetekben lehet az arcára varázsolni - De igazából minden érdem Frankie illeti. Ő segített mindenben a kezdetektől fogva.


- Á, így már értem mért kellett folyton kettesben lennetek, és én még azt hittem Frankie csak játszik veled. – tényleg hitetlen volt, én hoztam vittem Frankit Alichoz, de fogalmam se volt róla mit tudnak olyan sokáig kettesben csinálni.


- Ez szép tőled, azért mi is el tudjuk tölteni hasznosan az időnket, ugye Frankie? – néz le rá kérdőn.


- Igen. Alice megtanított focizni, én meg cserébe segítettem neki dalszövegében. – a kis gyakorlatias.


- Alice, Alice. – érkezik meg hozzánk Mark Alice keresztfia. – Táncolsz velem?


- Persze, azonnal. – válaszol neki kétségbeesve, eddig csak sejtettem, de most már biztos vagyok benne, hogy az én drága Alicem egyáltalán nem tud táncolni. – Ha a táncnak vége van, valahogy lépjünk le. – súgja bele a fülembe Alice, mielőtt még Mark elrángatná a parkett felé.


- Csak én látom úgy, vagy szerinted is botlábú Alice? – teszi fel a csalafinta kérdést Frenkie félrebillentett fejjel, miközben árgus szemekkel figyeli szerelmem minden egyes félre sikerült lépését.


- Talán egy kicsit ügyetlen, de nem is azért vettem el, mert a parkett ördöge.


- Hüm, ez igaz. – állapítja meg nagy bölcsen - De ha már itt tartunk, te nem elvetted, hanem lenyúltad Alicet, méghozzá tőlem. – tessék, milyen jó, hogy nincs még egy negyedik fiútestvérem, akkor vele is leállhatnék vitatkozni.


- Frankie , Alice egy önálló lény, saját akarattal, ezért őt nem lehet csak úgy ”lenyúlni”, másrészt imád téged, ezért akkor és ott találkoztok, ahol csak akartok.


- Biztos? Nem versz át? – kérdezi összehúzott szemöldökkel.


- Nem verlek át, ebben biztos lehetsz.


- Jól van, de arról ne is álmodj, hogy több lányt bemutatók neked. – teszi hozzá duzzogva.


- Ezután már aligha érdekelne bármilyen lány. Én megtaláltam azt, akit egész eddigi éltemben kerestem, és hidd el, őt nem dobnám el semmilyen másik nőért sem.


- Reméltem is, hogy ezt mondod. Különben hiába lennél a bátyám, úgy sípcsonton rúgtalak volna, hogy azt egy életre megemlegeted. - még ilyet, Frankieben szerintem kicserélődtek a Jonas és a Shellman gének.


- Kösz, jó tudni. – vágtam vissza nyersen.


- Hogy érzi magát az újdonsült férj? – jött oda hozzánk Kevin és Dani.


- Jól, nagyon jól. Ha tudtam volna, hogy ilyen érzés házasnak lenni, már hamarabb elvettem volna Alicet. – válaszoltam őszinte mosollyal.


- Ezt igazán jó hallani. Szerintem jobb párt nem is találhattál volna magad mellé. – lelkendezik Dani.


- Tényleg egyébként segítenek, kellene. Aliccel együtt szeretnénk már elmenni, de nem hagyhatunk csak úgy mindent.


- Ezért azt akarod, hogy falazzunk nektek, legalábbis addig, míg mindenki józan. – ezért szeretem Danit, mindig pontosan jól látja a dolgokat.


- Eltaláltad.


- Nick, anyáék nagyon mérgesek lesznek, ha észreveszik, hogy csak úgy elmentettek. – aggódik azonnal nyuszi bátyám.


- Lehet, de úgyse leszünk itt, hogy ezt megtudjuk. – akkor én és Alice rég a mézesheteinket fogjuk tölteni.


- De mi igen! – vág vissza nyűgösen Kevin.


- Ugyan szívem, ha el akarnak menni, akkor menjenek. Egyébként is, ez az ő esküvőjük. – néz fel Dani boci szemekkel Kevinre.


- Jó azt csináltok, amit akartok. – sóhajt fel minden mindegy alapon testvérem.


- Hu. Mond, hogy elintéztél mindent. – jött vissza kimelegedve Alice – több táncot nem bírok elviselni ezen a napon.


- Kevinék megígérték, hogy majd segítenek elsimítani a dolgokat utánunk. – mosolygok hamisan.


- Tényleg? – nézz rájuk megkönnyebbülten. – Most megmentettétek az életünket.


- Ugyan. Semmiség. – válaszolja legnagyobb megdöbbenésemre Kevin.


- Akkor mi Angolosan távoznánk is. – néz huncuton Alice bátyámra és annak feleségére, miközben maga után húz, a kint álló limuzinhoz.










Alice szemszöge






Végre a limuzinban ülünk újra, ami ha minden igaz, haza visz minket, vagyis hozzám, mivel saját házunk még nincs. Nem mintha nem akartunk volna venni, csak egyszerűen nem maradt rá semmi időnk. Nick egyfolytában az új lemezükön dolgozott, én meg egyik gyógytornáról jártam a másikra, miközben még az esküvőt is meg kellett szerveznem.






- Min gondolkozol ennyit? – upsz, kicsit elbambultam.


- Csak azon, hogy mennyire elfoglaltunk voltunk az utóbbi időben.


- Hát elég hajtós időszakon vagyunk túl mindketten, de most egy kis ideig biztos nyugtunk lesz.


- Egy kis ideig? Mennyire kicsi az a kicsi? – csak, hogy tudjam, mire számíthatok.


- Alice muszáj erről most beszélnünk? – húzódik el tőlem.


- Nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, és igen muszáj. – még jó, hogy tudni akarom.


- Két hét. Utána újabb turnéra kell mennünk, most lett kész az új album, muszáj népszerűsítenünk. - ez elég kiábrándító információ volt.


- Értem. – csuklót el a hangom keserűen.


- Jaj Alice, ezzel nem változik meg semmi, te ugyanúgy velem leszel. Nem hagylak itt. – ölelt újra szorosan magához.


- Én nem akarok innen elmenni. – Nick olyan hírtelen húzódott el tőlem, mintha tüzes vassal fenyegettem volna meg.


- Mi? De miért? – néz rám értetlenül.


- Egész életemben azt otthont kerestem, azt a helyet ahol békében és nyugodtan élhetek, és most megtaláltam, ezért nem akarok innen elmenni. Másrészt szeretnék tovább tanulni, és jó lenne végre a jogosítványt is megszerezni. – tudom, hogy az előre vetítet álmaiban ez nem így szerepelt, biztos azt gondolta, hogy az esküvő után már önálló akarat nélkül követem őt, mint egy kis pincsikutya.


- Alice, most döntés elé állítasz? - miért néz rám ilyen kétségbeesetten?


- Nem. Egyszerűen csak elmondtam azt, amit érzek, ettől még minden maradhat ugyanúgy.


- Alice, ha nem jössz velem, semmi sem fog ugyanaz maradni. Én az év nagy részében turnézok, akkor nem tudok itt lenni veled. – emeli meg a hangját dühösen Nick.


- Megoldjuk, ígérem. – bújtam oda hozzá.


- De hogy?


- A sulit felvehettem levelezősre, a jogsit meg megszerezném gyorsan, ha segítesz. – simítottam végig incselkedve ajkaimmal a nyakán.


- Alice nem ér befolyásolni. – bosszúsan válaszol, de mégse tol el magától, ezek szerint jól esik neki a kényeztetésem.


- Na mit mondasz? Egyez bele. – néztem rá kiskutya szemekkel.


- Nem tudom, nem akarlak itt hagyni egyedül. Mi lesz, ha történik veled valami, amíg nem vagyok veled, nem, nekem ez nem tetszik. – olyan aranyos, ahogy viaskodik magával.


- Nick, más házaspárok se töltik az összes idejüket együtt, nagyon sokan élnek távkapcsolatban. – ha belegondolok Amerika lakosságának a negyede biztos, a katonaság miatt.


- De mi nem vagyunk olyanok, mint ők! – vág azonnal közbe dühösen - Nekünk meg van minden lehetőségünk arra, hogy együtt éljünk, csak te makacskodsz. – Nick kezd egyre idegesebb lenni.


- Nick, ha te lennél én az helyzetemben, nem szeretnél tovább tanulni? – nem értem miért viselkedik így, eddig mindent meg tudtunk beszélni egymással.


- Nem. – ez kicsit gyorsan érkezett, ahhoz, hogy hihető is legyen.


- Szívem zárjuk rövidre ezt a vitát, én maradok és kész. Ha lesz idő, akkor repülni fogok hozzád, ami valószínű elég sok lesz, mivel csak hétvégén egyszer lesznek óráim.


- De ez akkor sem ér fel azzal, hogy velem vagy. – vág csalódott képet.


- Majd megoldjuk valahogy. Észre se fogod venni és már ott is vagyok nálad. Na de most ne foglakoz ilyenekkel. – nyomtam egy csókot a szájára. – Inkább szállj ki, mert úgy látom megérkeztünk.






A házba érve Nick is megenyhült, mert a továbbiakban csak velem foglalkozott és nem hozta fel többet a témát. Sőt szerintem taktikái célzattal próbált mindent megtenni, hogy még csak eszembe súlyoson tőle elszakadni. Amit most még hálásan fogadtam, mivel nem akartam vele a nászéjszakákon veszekedni.






Nick szemszöge






Alice ötlete teljesen kihozott a sodromból. Nem is értem egyáltalán, hogy jutahatott ilyen ötlet az eszébe. Én mindent megadok neki, nem kellene tanulnia, dolgoznia meg még annyira sem kellene. Nyugodtan élhetnénk, nem kellene elszakadnunk egymástól, erre ő bejelenti, hogy itt akar maradni. EGYEDÜL. Nem, ezt akárhogy erőltetheti, akkor sem fogom megérteni, elfogadni meg még annyira sem akarom. Ezért ha törik, ha szakad, de meg fogom győzni, hogy semmi értelme ellentmondania nekem. Én vagyok a férje, és kész, most rám kell hallgatnia.






Ezután persze megnyugodtam, mert rájöttem, hogy tudnám az én okos feleségemet meggyőzni arról, hogy semmi helye sincs a katedra mögött.






A házba érve gyengéden ölbe kaptam Alicet, és meg sem álltam vele a hálószobánkig, amit csak a mai estére sikerült anyáékkal szépen kicsinosítanunk. Mindenhol aprólángokkal égő illatos gyertyákat helyeztünk el, és a baldachinos ágyat is sikerült szépen körbehintenünk rózsaszirmokkal.






Innentől kezdve lesznek 18-as részek, aki nem szereti vagy nincs 18 éves az ne olvassa.






A szobába beérve talpra állítottam feleségemet, és apró csókok arzenáljával kezdtem el kényeztetni a füle mögötti érzékeny területet, míg jobb kezemmel ruhán keresztül simogattam végig azokat a területeket, amiket ezentúl csak én érinthettetek meg. Eközben Alice sem maradt tétlen, vágytól remegő kézzel kezdte el kigombolni ingemet. Miután sikerült a megszabadítani fehér ingemtől a nyakamtól kezdve egészen az övemig végig csókolta a mellkasomat, apró kis köröket írva ujja hegyével az ott hagyott pontokra, amivel sikerült megint csak teljesen tűzbe hoznia. Cserébe én se várakoztattam meg feleségemet, könnyedén bújtattam ki a tűzvörös ruhájából, mielőtt még lehúztam volna az oldalán lévő zipzárját. Ahogy a lágy ruha levegőben lebbent, úgy jöttem rá, hogy Alice felöltözve egy vörös rózsaszálhoz hasonlított, míg így majdnem meztelenül leginkább Botticelli, a híres Firenzei festő misztikus múzsájához, Vénusz istennőjéhez.


Alice bámulatosan nézett ki, a teste csak úgy szikrázott a gyertyák fényében, mint egy kaleidoszkóp, ami ezer színnel tölti be a szobát, és a szívemet.


Alice eközben újra a számat ingerelte édes csókjaival, néhol szenvedélyesen, néhol meg éppen csak érintve ajkainkat egymással, mintha amikor az apró lepkeszárnyak egymásnak ütköznek, és tovább lebbenek a levegőben, apró kis suhintásokat hagyva repülés közben. A csók befejeztével feleségem apró kis kezével addig ügyeskedet, míg nem csak az öv, hanem fekete szövetnadrágom is lekerült rólam észrevétlenül.


A fölöslegessé váló anyagok megszabadulása után ajkammal kezdtem el bebarangolni kedvesem, nyakát, majd kissé lentebb haladva fedetlen kebleit vettem kezelésbe. Alice eközben hátamat simogatta gyengéden, majd kicsit erősebben karcolta meg körmeivel, ahogy a melleihez értem.


A kényeztetés után felnéztem Alice szemébe, ahol ugyanazt a szerelmet és szenvedélyt láttam, amit ő is az enyémben. A pillantásuk megszakítása után mindketten lassan bukdácsoltunk el a baldachinos ágyig, melyre lágyan döntöttem le Alicet.


Az ágyra dőlve kezeimmel egyből Alice háta mögé siklottak, ahol némi ügyeskedés árán, de sikerült kikapcsolnom feleségem szexi kis melltartóját. Miután félredobtam, azonnal ajkaimmal kezdtem kényeztetni a kívánatos telt melleket, mely közben beszívtam az édes bőrből áradó rózsa és levendula illatot, amely lefegyverző módon bilincselte le az összes érzékszervemet. A rózsa lágysága és a levendula éles illata csapot össze, édes keveréket alkotva a levegőben, mintegy saját afrodiziákumot alkotva nekem, a következő gyönyörökhöz. Miután Aliceből egy édes nyögés szakad fel, tudtam, hogy jócskán túlszárnyalhatom még ezt a kis akciómat, ha egy kicsit erősebb impulzussal közelítem meg az oly várt gyönyöröket. Ezért jobb kezemmel is simogatni kezdtem Alice felforrósodott bőrét, míg másikkal, amelyik még mindig szabad volt, Alice mellét gyúrogattam és morzsolgattam. Ajkaimmal eközben megállás nélkül ingereltem Alice érzékeny mellbimbóját, ami az apró harapdálásokra megkeményedet. Éreztem, hogy Alice nincs messze teljes gyönyörtől, ezért szabad kezemmel lentebb hatolva ujjaimat becsúsztattam a fehér kis anyag alá, hogy megadjam szerelmemnek azt az eksztázis élményt, ami majd a menyekbe vagy föntebb repítheti. Eközben szerelmem lehunyta szemeit, hogy teljesen át tudja adni magát annak a kéjnek, amit az ő egyetlen férjének, köszönhet. A végső megsemmisülés végül néhány másodperccel később érkezett el Alice számára, aki a fülembe sóhajtva ejtette ki azt a szót, amire a legjobban vágytam: szeretlek. Ezután Alice piheget még egy kicsit, majd átvette az irányítást, gyorsan felült és helyet cserélt velem, így most Alice került felülre én pedig alatta feküdtem.


Kedves feleségem mindent bevetett, amit csak nő bevethet ezen az éjszakán. Alice olyan előzékenyen simult hozzám, majd távolodott el, hogy majd fölrobbantam odalent. Alice ezt észrevéve csak ördögien mosolygót és melleit kidüllesztve előrehajolt, hogy csókot váltsunk. A csók közben kedvesem mellei a mellkasomnak ütköztek, míg visszahajolva formás fenekével ingerelt a végső őrületig. Ezután Alice megkegyelmezve nekem, alsónadrágomat lehúzva, majd kezét visszahelyezve férfiasságomra újra mosolyogni kezdett. Szerintem tudja, hogy ezekkel a lassú simogatásokkal csak egyre inkább feltüzel. És csalódottságomnak hangot adva nyűgösen nyögtem fel. Alice válaszul csak halkan kuncogót, majd ördögi fénnyel a szemében lehajolt meredező férfiasságomhoz, amire én szinte felüvöltöttem. Feleségem mesterien érette a dolgát, nyelvével és kezével is olyan szinten ingerelt, hogy nekem se kellett sok idő, míg elélveztem.


Az előjáték után már egyáltalán nem vártam semeddig, azonnal Alice fölé keveredtem, és apró tangáját letépve róla helyezkedtem a két lába közé. Két kezemet a feneke alá helyeztem és így hatoltam közelebb Alice forró, nedves barlangjához, míg egy erőteljes lökéssel teljesen ki nem töltöttem kedvesem kelyhét. Alice háta a behatolás pillanatában ívben megfeszült, szinte tálcán kínálva fel nekem feleségem csodálatos formás melleit. Eközben szerelmem a derekam köré kulcsolta lábait és a hátamat simogatta szenvedélyesen. Én időközben erőteljesebben fokoztam a tempót, Alicet teljesen kitöltve, apró kis szikrákat gerjesztve az érintkező testrészeinknél. Alice hangos nyögésekkel viszonozta a tempóváltozást, amit az én férfias hörgéseim is követtek, egészen addig, míg meg nem éreztem azt a határt, ahol már nincs visszaút. Testünk egyszerre rázkódott meg, a csúcson egymás kezét összekulcsolva kiáltottunk fel, és egyszerre értük át azt a gyönyörbéli beteljesülést, amit csak az igazi szerelmesek érezhetnek, amikor átlépik azt a határt ,ahol a párok egymás testét körülfonva nem a földön hanem a mennyekben repkednek, egy másik dimenzióban , ahol az apró csillagok a másik testén megvillanó kis izzadságcsépek, és ahol csak a másik létezik és senki más, aki ezt a feledhetetlen érzést meggátolná, vagy aljas módon elrontaná.


Alice a fülemhez hajolt és újra és újra belesuttogta azt a szót, amit akár életem végig képes lennék tőle hallgatni.


- Szeretlek.