Fontos és érdekes tanácsok J. R. Ward-tól az egyik legjobb írótól a világon.

Nagy J. R. Ward rajongó vagyok és ma olvastam a Beavatás című könyvét amiből kiszedtem nektek néhány érdekes dolgot, szerintem sokaknak nagyon hasznos lehet majd a továbbiakban.

Néhány jó tanács J. R. Ward Beavatás című könyvéből, minden írónak és minden leendő írónak.( Beavatás a Fekete tőr testvériség könyvsorozatot mutatja be olvasói és írói szemmel. )



ÍRÓKNAK






Tanácsok és gyakran feltett kérdések






Ezt a fejezetet írók számára állítottam össze. Azt hiszem, az lesz a legjobb kezdet, ha felsorolom a nyolc alapszabályomat egymás után:


I. K&M - KITARTÁS ÉS MEGÚJULÁS


II. ÍRD LE, AMIT GONDOLSZ


III. A SAJÁT MUNKÁD LEGYEN A TIÉD


IV. A CSELEKMÉNYSZÁLAK OLYANOK, MINT A CÁPÁK


V. NE SAJNÁLD A VEREJTÉKET


VI. A KONFLIKTUS A KIRÁLY


VII. A HIHETŐ FORDULAT A KIRÁLYNŐ


VIII. HALLGASS A BELSŐ HANGRA










Az írás nehéz szakma, a könyvkiadás pedig még nehezebb, hogy egyáltalán betörjön valaki ebbe a világba, és túlélje, nem is beszélve arról, ha még sikeres is akar lenni. Annyi viszont biztos, hogy nem sok olyan dolog van az életben, amely ne lenne nehéz. Anyának lenni komoly kihívás, csakúgy, mint tanárnak, könyvelőnek, sportolónak vagy diáknak.


Ezzel azt akarom mondani, hogy a könyvírás cseppet sem ijesztőbb, érzelmileg megterhelőbb, vagy örömtelibb, mint bármi más. Abban viszont biztos vagyok, hogy engem a fent említett nyolc alapszabály segített hozzá ahhoz, hogy eljussak idáig - és remélem, hogy továbbra is segíteni fognak a vállalkozásaim sikeres megvalósításában.


Nagyon sok író jön hozzám tanácsért - olyanok is, akik még nem adtak ki művet, és olyanok is, akik már igen. Mindig nagyon hízelgő rám nézve, de egy kicsit zavarban is vagyok, hogy hogy jellemezzem azt, amit csinálok, hogy hogyan jutottam el idáig (soha nem veszem biztosra, hogy ez a jövőben is így lesz). Rutinszerűen azért szoktam javasolni dolgokat a folyamat minden szakaszára, amelyeket az alábbiakban foglalok össze. Azt azért szeretném megjegyezni - és ez nagyon fontos -, hogy ez a tanács csak azoknak szól, akik szeretnék megjelentetni a könyvüket. Azonban NEM KIZÁRÓLAG azért kell írni, hogy kiadják a művünket. Én évekig csak saját magamnak írtam, és tökéletesen boldog voltam úgy is. Amiről a következőkben fogok írni, az azoknak szól, akik valami különlegeset alkottak - de azt azért muszáj megjegyeznem, hogy egy kiadott könyv nem a VÉGSŐ CÉL.


Megpróbálom rövidre fogni a mondanivalómat, azt azonban nagyon szeretném, ha az emberek megértenék, hogy ha valaki ír valamit, onnantól kezdve már szerzőnek számít. Pont. Nem kell ahhoz kiadó vagy vásárló, hogy hitelesítse azt, amit csinálsz. Ha a könyved kikerül a boltok polcaira, az is csak egy olyan út, amit néhány ember szeret kipróbálni. De nem ez az egyetlen. Áz is idetartozik, és igenis számít, ha felkutatod a családod történetét és leírod a következő nemzedék számára, vagy ha naplót írsz, hogy a gondolataidat megörökítsd saját magadnak, de az is, amikor lejegyzed, milyen egy vihar, miközben semmi különös okod nem volt rá azon kívül, hogy tetszett, ahogy a villám átszelte az eget.


Szóval, a tanácsaim azok számára, akik könyvet szeretnének kiadni: :;:


1. Fejezz be egy könyvet! Még akkor is, ha nem tetszik, vagy ha úgy gondolod, hogy nem elég jó, valamelyik megkezdett művedet írd meg végig! A fegyelem kulcsfontosságú tényező a könyvkiadásnál, és mindegy, hogy milyen egyéb gondolatok kavarognak a fejed-: ben, juss el az egyik elkezdett írásod végéig! Ha úgy találod, hogy túlságosan elvonják a figyelmedet az új szereplők vagy az új cselekmények, jegyezd fel őket egy jegyzetfüzetben, vagy egy Word-dokumentumban, és tedd el későbbre. Szoktasd hozzá magad, hogy amit elkezdesz, azt be is kell fejezned. Az írás néha fárasztó tud lenni, nem több mint egy sor apró, pici lépés, amely az őrületbe kerget. A testvériség minden egyes könyvénél - külö-nösen az újraolvasási fázisban - legszívesebben ordítottam volna a tehetetlenségtől, mert úgy éreztem, hogy az a könyv, amin épp dolgozom, a földkerekség leghosszabb könyve, és SOHA nem fogok a végére érni. Ez is része a folyamatnak.


2. Ismerkedj meg más írókkal! Én, miután befejeztem az első piacképes munkámat, tagja lettem az Amerikai Romantikus írók Szövetségének (www.rwanational.org) és ennek keretein belül nagyon sok íróval ismerkedtem meg és kötöttem barátságot. Vannak az ország különböző pontján megrendezett találkozók, e-mail-levelezések, amelyekben részt vehetsz, versenyek, ahová benevezheted valamelyik megírt munkádat, regionális konferenciák és egy magazin, amely havonta jelenik meg, és rengeteg hasznos információt tartalmaz. Ezenkívül minden évben megrendeznek egy nagy országos konferenciát, amely remek alkalom arra, hogy más írókkal összesmerkedj, valamint időpontot egyeztess szerkesztőkkel és ügynökökkel, sőt mi több, profik által tartott előadásokon is részt vehetsz. Az Amerikai Romantikus írók Szövetsége honlapján hihetetlen mennyiségű információ található, gyakorlatilag minden, ami a romantikus íráshoz szükséges. Ha szeretnéd kiadni a könyvedet, javaslom, hogy lépj be egy hasonló szervezetbe, mivel nem ez az egyetlen a világon. Ha pedig valamilyen más mű-fajban írt könyvet akarsz megjelentetni, arra is léteznek egyéb nonprofit szervezetek, amelyek szintén támogatják a tartalom specifikus együttműködést (például a horror és a tudományos-fantasztikus irodalom).


3. Ne a piacnak írj, de legyél jó stratégai Az alműfajok tekintetében (például paranormális tör-ténetek, romantikus krimik vagy történelmi romantika), ha van sikerműfaj, amit a kiadók szívesen vesznek, nyugodtan beszállhatsz a versenybe, ha úgy érzed, hogy van érzéked ahhoz, amit az emberek megvásárolnak. A testvérek és én tökéletes példái vagyunk ennek. Továbbá, ha olyan műfajban szeretnél írni, ami nem jól megy a piacon, de a célod az, hogy egy kiadó megvegye a könyvedet, gondold át, nem tudnád-e valamelyik másik ötletedet felhasználni, és vizsgáld meg, nem lehetséges-e, hogy egy al műfajban valami többet hozzátegyél. AZONBAN, ha az elmondottak ellenére mégis azt akarod megírni, amit nagyon szeretsz, a lelkesedésed és a szenvedélyed át fog jönni, és nagyobb olvasói élményt nyújt majd - ami talán megváltoztatja a dolgokat. Ami ma népszerű, holnap talán már idejétmúlt lesz, és jön helyette valami más. Tarts meg minden kéziratot - sosem lehet tudni, hogy a jövőben mikor adhatod be valahová máshová, vagy valamilyen más formában.


4. Saját magadnak írd meg a könyved, aztán vizsgáld meg, milyen kategóriába illik belel Nem árt tudni, hogy az egyes önálló kiadók/szerkesztők milyen műfajban utaznak, és logikus, hogy miután befejezted a könyved, a megfelelőhöz juttasd el. Például nem szerencsés, ha egy történelmi romantikus művet egy paranormális könyvekkel foglalkozó szerkesztőnek küldesz el (a későbbiekben még beszélek arról, hogy lehet megtudni, ki mit szeret). A legnagyszerűbb dolog, ha van egy jó ügynököd, aki tudja, kinek az asztalára kell eljuttatni a művet. Néhány szerkesztő a komorabb történeteket kedveli, mások a humorosabbakat, ezért nagy előnyt jelent, ha megtalálod a megfelelő személyt, így a szerkesztő-író kap-csolat is jobb lehet. Ha még nem találtál ügynököt, és anélkül próbálod eladni a könyved egy kiadónak, kérdezz meg olyan írókat, akik hasonló műfajban írnak, mint te (később még beszélek az ügynök/szerkesztő keresésről).


5. A te döntésed, hogy egy márkanévvel jelzett, kategória típusú, vagy önálló regényt írsz-e. Több utat is ki lehet próbálni, ha az ember romantikus művet akar írni, és most nem a műfajokról beszélek. A nyomtatott könyvek esetében a két változat a kategória típusú és az önálló regények. A kategória típusúak többnyire rövidebb történetek, és mind megfelelnek a kiadó által előírt tartalomnak és terje-delemnek. Az önálló regények hosszabbak, és nem részei egyetlen sorozatnak sem. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai: A kategória típusú könyvek megjelentetéséhez nincs szükség ügynökre, az önálló regénynél azonban nem árt, ha van valaki, aki képviseli az érdekeidet. A kategória típusú könyvek világába éppen ezért könnyebb betörni (és SZÁMTALAN sikeres író kezdte ott a karrierjét, például Elizabeth Lowell, Suzanne Brockmann, Lisa Gardner és Jayne Ann KJrentz). Emellett a kategória típusú könyvek segítségével kicsit hamarabb megtalálhatod a helyed a piacon, mivel az előírások egyértelműek: írhatsz thrillert, paranormális vagy humoros jellegű könyveket és még sok egyebet. Azt szoktam tanácsolni a hozzám fordulóknak, hogy nézzék meg a www.eharlequin. com-ot, ahol megtalálják a műfajok felsorolását, valamint a különböző szempontokat és útmutatókat az íráshoz. Az eharlon, ahogy nevezni szoktuk, nagyon sok segítség is található.


Írói pályafutásomat a lehető legrosszabb módon kezdtem, ugyanis önálló regényeket írtam először, csak aztán tértem át a kategória típusúakra, amikor szerettem volna tovább folytatni a mai korban játszódó történeteket. A testvériség könyvei ekkor még csak a tervezgetés fázisában voltak. Imádok Jessica Bird néven Sühouette Special Editions könyveket írni. Remek kikapcsolódás a testvérek könyve mellett - könnyedebbek, rövidebbek, kitisztítják a gondolataimat. Azt azért el kell mondanom, hogy csak mert rövidebbek, még nem könnyebb őket megírni - a jó munkához kemény munka szükséges, bármekkora is a könyv terjedelme.


Ami az önálló könyvek piacát illeti, ezzel sokkal nehezebb boldogulni, és mindig ott van az a hátráltató tényező, hogy szükséged van egy ügynökre. Az ilyen típusú regényben azonban sokkal nagyobb szabadságod van, mind a terjedelmet, a tartalmat, és a cselekményszálakat tekintve - valamint a lehetőség, hogy sokkal több pénzt keress -, ezzel együtt azonban nagyobb a kockázata is. Ha nem veszik meg a könyved, sokkal hamarabb elfelejtenek, mint a kategória típusúaknál.


A választás mindig attól függ, hol tartasz a pályafutásodban, és milyen jellegű történetet akarsz írni. És természetesen nem szükséges hosszú ideig csak az egyiket csinálnod. Kezdheted az önálló regénnyel, aztán áttérhetsz a kategória típusra, minden attól függ, melyiket találod szimpatikusabbnak, és melyikre alkalmas az anyag, amit írtál.


Néhány gondolat az e-könyvekről. Nem nagyon értek az e-könyvekhez, ezért rendszerint olyan barátaimat kérdezem meg erről a témáról, akik már adtak ki könyvet ilyen formában, vagy első kézből származó információval rendelkeznek arról, melyek a legkedvezőbbek a szerző számára, valamint üzleti szempontból is. Úgy gondolom, az e-könyvek jó alkalmat kínálnak a profi szerkesztésre, és remek lehetőség, hogy sokkal hamarabb ismertté váljon egy adott író neve a piacon, mint a hagyományos módon. Abban is hiszek, hogy bizonyos mértékben úttörők is lesznek abban a tekintetben, hogy milyen taralmat fognak megjelentetni. így teret biztosítanak az olyan írásoknak, amelyeket korábban túlságosan kétértelműnek vagy vitatottnak találtak volna. Azt viszont mindig is hangsúlyoztam, hogy az íróknak nagyon óvatosnak kell lenniük - ha nagyobb cégekkel tárgyalnak, és mindig el kell olvasniuk a szerződést, akármilyet is készülnek aláírni (de ez érvényes BÁRMILYEN más üzleti helyzetben is).


Nagyon hasznos, ha van ügynököd. Azoktól a szerkesztőkről tudom, akiket ismerek, hogy az elmúlt években a kézirat halom egyre csak nőtt az asztalukon. Nem igazán tudom, hogy miért - talán, mert most van a számítógépek hajnala, ki tudja. Ez a jelenség azonban azt jelenti, hogy azon a stresszen felül, amely a könyvkiadással jár, a szerkesztők érthető módon még leterheltebbek és óvatosabbak, mint valaha.


És itt jönnek a képbe az ügynökök. A szerkesztők, akiket ismerek, az ügynököket előzetes rostaként használják, és az ő véleményükre hagyatkozva döntik el, hogy mely műveket olvassanak el vagy vegyenek meg kiadásra. Egy jó ügynök minden számításba jövő szerkesztőt ismer, és tudja, hogy kinek kell eljuttatni egy könyv vázlatát. Ráadásul a hírnevük már egyfajta garanciát is jelent a munka színvonalára, ezért kedvezőbben fognak az adott szerzőhöz állni.


Egy jó ügynök nem szükségszerűen a barátod, és nem is kell annak lennie. Az a feladata, hogy megmondja azt is, amit nem szívesen hallasz, és őszintén megítélje, hol állsz a karrieredben, vagy merrefelé tartasz. Ahogy minden író, minden ügynök is más. Némelyikük szeretne beleszólni a mű tartalmába, mások a reklám fontosságát hangsúlyozzák; vannak szelídek, akik kedvesek, és vannak törtetők, akik átgázolnak mindenen. A kulcs az, hogy megtaláld azt a fajta kapcsolatot, amely nálad beválik. És ne felejtsd el, ez is csak egy olyan kapcsolat, mint a többi. Légy profi és őszinte, akkor ugyanezt várhaod el, és soha ne a hírvivőre haragudj! Ha az ügynököd jól végzi a munkáját, akkor olyan dolgokat is hallhatsz, amelyek nem tetszenek, vagy amelyeken változtatni szeretnél. A lényeg az, hogy az együttműködésetekkel megoldjátok a problémákat, és a lehető legtöbb emberhez eljuttassátok az írásodat. Hol találok ügynököt és kiadót? Azt tudom tanácsolni, hogy vedd meg a Writer's Markét legújabb számát. Ez az évente megjelenő segédkönyv remek segítséget nyüjt abban, hogy mely ügynökök és kiadók keresnek írókat. Egy hosszú listában össze vannak gyűjtve külön az ügynökök (vagy ügynökségek), valamint a kiadók, fel van tüntetve a nevük, a címük és némi információ arról, hogy ki milyen fajta szerzőt szeretne képviselni. Az Amerikai Romantikus írók Szövetsége szintén kiad évente egy ilyen kiadványt, speciálisan a romantikus irodalomra szakosodott ügynökökről és kiadókról (ami újabb előnye a tagságnak). Továbbá, ha ismersz olyan írókat, akik már adtak ki könyvet, megkérdez-heted, ki az ő képviselőjük vagy kiadójuk, mennyire vannak megelégedve az ügynökükkel, szerkesztőjükkel, és milyen tapasztalataik vannak ebben a témában. Néha még azt is elérheted, hogy a te kéziratodat odaadják az ügynöküknek, ami nagyon hasznos lehet -de mindig várd meg, hogy ezt ők ajánlják fel, nem tanácsos ráerőszakolnod magadat egyetlen íróra sem.


Gyakran csak többszöri próbálkozás után 'sikerül ügynököt vagy kiadót szerezni, de itt is érvényes a kitartás és a megújulás szabálya. Ami az ügynököket illeti, ha nem találsz egyet sem, aki hajlandó lenne képviselni téged, az még nem azt jelenti, hogy nincs szerencséd, hiszen vannak kiadók, akik nem ragaszkodnak ügynökök meglétéhez.


9. Vállald fel nyíltan, ha egyszerre több helyre is el akarod küldeni a munkádat! Ha egyidejűleg több ügynöknek (vagy, ha nincs ügynököd, akkor kiadónak) is eljuttatod a kön5rvet, amit írtál, természetesen jelentősen lecsökkented a folyamat időtartamát, ugyanakkor kellemetlen helyzetbe is kerülhetsz, ha esetleg nem csak az egyikük szeretne képviselni téged vagy megjelentetni a művedet. Ha mégis ezt az utat választod, rögtön a legelején tisztázd a helyzetet mindenkivel - és vigyázz, hogy olyan ügynöknek és kiadónak ne küldd el a munkád, amelyik nem szereti a több helyre beadott műveket.


10. Légy professzionális! Mindenben. Győződj meg róla, hogy a kéziratodban nem maradt he-lyesírási hiba, a megfelelő formátumban van nyomtatva (12-es Times New Román vagy 10-es Courier betűtípussal, dupla sortávval.


2,5 cm-es margóval mindkét oldalon, valamint fent és lent is), és gumival van összefogva. Amikor másokkal beszélsz, légy udvarias és fogalmazz tömören. Ha egy konferencián nyílik lehetőséged arra, hogy egy ügynökkel vagy egy kiadóval beszélj, öltözz fel alkalomhoz illően. Légy pontos. Ha valamit megígérsz, hogy egy bizonyos napra elküldesz, hagyj rá időt bőven, ha esetleg valami váratlan dolog közbejön, és a megígért napon juttasd el az illetőhöz. írj köszönő levélkéket. Másokról mindig jót mondj, vagy inkább ki se nyisd a szád. Tudom, hogy ezekhez nem kell nagy tudomány, hogy rájöjjünk, de nagyon sokat számítanak. Ha isten is úgy akarja, karriert csinálhatsz ebben az üzletágban, ezért nem árt, ha már az első naptól kezdve elkezded megalapozni a jó híredet.


11. Ne add le a könyvedet túl hamar! Ez a gondolat számomra NAGYON fontos volt. Arról be-szélek, amit már megírtál. Nagyon nagy a csábítás, hogy ha befejeztél egy művet, a lehető leghamarabb eljuttasd egy ügynöknek vagy egy kiadónak - legalábbis én így voltam vele. A helyzet azonban az, hogy első benyomást csak egyszer tehetsz, és ha friss szemmel újra átolvasnád a munkádat, meglepődnél, milyen sok hibát találsz még benne. Számomra a legfontosabb szabály az volt (és még most is az), hogy KÉNYSZERÍTEM magam, hogy addig üljek még a könyvön, bármi legyen is az, amíg még egyszer utoljára el nem olvasom. Brutális volt eleinte, mivel természetesen nagyon kíváncsi voltam, hogy mit szól hozzá a szerkesztőm vagy az ügynököm, és hogy megveszik-e az olvasók. Azonban elmondhatom, hogy soha nem bántam meg, hogy vártam.


Mondok erre egy jó példát. Az első könyvemnél, ami Leaping Hearts (Dobbanó szívek) címmel jelent meg, még nem volt ügynököm. Az alatt az idő alatt írtam, miközben azt keresgéltem, ki tudna engem képviselni. Mire valaki elvállalt, tudtam, hogy a Leaping Hearts sokkal jobb lett, mint az a változat, amit néhány kiadónak már elküldtem, ezért azt mondtam az ügynökömnek, hogy várjon, amíg az új változatot oda tudom adni neki. Néhány hónapot töltöttem azzal, hogy tovább tökéletesítettem a könyvet, de ez volt a helyes döntés, és az ügynököm is egyetértett velem. Végül sokkal jobb lett, és hamar meg is vették.


Olyan a természetem, hogy szeretek mindent határidő előtt befejezni, a rohanás azonban a minőség rovására megy. Nem mondom, hogy aprólékosan elemezni kell minden egyes leírt szót, és olyan sokszor átolvasni az anyagot, hogy a túlbuzgó munkával tönkretedd még azt is, ami jó volt benne, de van egy érési folyamat az írásban. Majd idővel kitapasztalod, hogy ez nálad mennyi, és hogy hány átolvasásra van szükséged.


12. Reklámozás. Miután eladtad a könyved egy kiadónak, és végigmentél a szerkesztési folyamat minden lépcsőfokán, amelynek tetőpontjaként a kezedben tartod a bekötött könjrvet, el kell gondolkodnod azon, hogyan népszerűsítsd.


Rengeteg szerzővel, ügynökkel, és szerkesztővel beszélgettem a reklámozásról, mert mint mindenki más, én is szerettem volna megtudni, mi az, ami ezen a téren működik, és mi az, ami nem. És tudjátok, mi volt rá a válasz? (De hozzáteszem, hogy nagyon népszerű írókkal és nagyon híres kiadókkal be-széltem.)


Senkinek. Nincs. Róla. Fogalma.


Úgy tűnik, hogy nincs mennyiségileg bizonyítható kapcsolat bármiféle szerző által kezdeményezett népszerűsítő tevékenység és a könyvek eladási mutatói között. Ennek ellenére azonban létezik néhány dolog, amelyet az írók megtehetnek, hogy segítsék a kiadó munkáját.


A. Adj nevet annak, amit csinálsz, és a reklámkampányt e köré a név köré építsd fel. Kérdezd meg magadtól, milyen műfajú könyveket írsz, aztán alkoss rá egy definíciót. Például a sötét, erotikus, paranormális regények J. R. Ward nevéhez fűződnek, és mindenben, ami a reklámkampány számára készült, érezni lehet ezt a sötét, erotikus, paranormális hangulatot.


B. Mindenképpen légy jelen az interneten. Készíts honlapot, amely tükrözi, hogy mivel foglalkozol, legyen e-mail címed, ahová az olvasók írhatnak, te pedig válaszolhatsz nekik.


C. Gondolkodj el egy interaktív fórum létrehozásán. Lehet az egy üzenő fal, egy Yahoo!-csoport vagy akár egy blog is (amit vagy te magad írsz, vagy másokkal közösen), a lényeg az, hogy légy jelen a világhálón, és lelkesen vegyél részt a könyveddel kapcsolatos dolgokban.


D. Legyen saját hírleveled. Én ezt egy kicsit későn kezdtem el, mivel csak nemrég indítottam útjára, de az üzenő falam és a Yahoo-csoportom már megvolt, ahol jó előre tudtam reklámozni az új megjelenéseimet és azt, milyen eseményeken veszek részt. Mindenesetre az önálló regény megjelenését követő első két hét a kritikus időszak, amely alatt eldől, hogy a könyv siker-e vagy bukás, és minél többen tudnak róla, hogy valami újat adtál ki, annál többen lesznek, akik valószínűleg meg is veszik ez alatt a kritikus tizennégy nap alatt.


E. Légy vendég más blogokban / üzenó'falon / Yahool-csoportban. Működj együtt a barátaiddal, és kérdezd meg tőlük, melyiküknél lehetsz vendég egy napra, amikor megjelenik egy új írásod. Rendezz versenyeket, hogy nagyobb legyen a látogatottságod, vagy beszélgess érdekes dolgokról a könyveiddel vagy magaddal kapcsolatban.


F. Dedikálások és konferenciák. Vegyél részt rajtuk, légy társasági ember.


G. Kereskedelem és promóciós termékek. A könyvjelzők, tollak és más ajándéktárgyak gondoskodnak róla, hogy megmaradj az olvasók és a könyvkereske-dők emlékezetében.


Az, amit eddig elmondtam, mind segíthet, ugyanakkor időrabló tevékenység is. Számomra mindig az írás az első, és csak azt követően tudok foglalkozni a bűntudattal, hogy mi mindent tehettem volna még a reklámozás terén. Végszóként azt tudom mondani.


hogy írd meg a legjobb könyvet, amit csak tudsz... aztán ráérsz később azzal foglalkozni, hogyan reklá-mozd. Volt sok olyan időszak, amikor el kellett döntenem, hogy mit nem csinálok, azért, mert szükségem volt az időre, hogy írhassak. Nem könnyű, és sok olyan írót ismerek, akik valóban küzdenek ezzel a problémával. Jelen kell lenni a piacon, ha el akarod adni a könyveidet - ám sok olyan dolog van, ami felett nekünk, íróknak nincs hatalmunk, és úgy tűnik, a reklám az egyetlen, amely növelni tudja az eladásokat.


Most pedig... következzen a legesleghasznosabb tanács, amit valaha kaptam.


Az aranyszabály: tégy meg minden tőled telhetőt azon a szinten, ahol éppen vagy. Ez a megtévesztőén egyszerű javaslat átformálta az egész életemet, és olyan ajándék volt, amely a legjobb pillanatban érkezett. Ha elolvassátok a köszönetnyilvánításokat a könyveim elején, láthatjátok, hogy mindig „nagy tisztelettel mondok köszönetet a csodálatos Suzanne Brockmann-nek". Átkozottul jó okom van rá.


Hadd meséljek el egy történetet. 2006 júliusában elmentem az Amerikai Romantikus írók Szövetségének konferenciájára Atiantába, Georgia államba. 2005 szeptemberében már kijött az Éjsötét szerető, és minden előzetes várakozás ellenére három héttel a megjelenése után felkerült a New York Times sikerlistájára. Ennek SEMMILYEN szinten nem volt értelme. Aztán 2006 márciusában a Síron túli szerető is megjelent, és még jobb helyen végzett, hosszabb ideig maradt fent a sikerlistán, és elképesztően jól fogyott a boltokban. Az olvasók kezdték megismerni a testvériséget, a kiadóm nagyon izgatott volt, az ügy-nököm teljesen belelkesedett, az Ejsötét szeretőt jelölték a RITA-díjra a legjobb paranormális regény kategóriában...


Én pedig... az idegösszeomlás határán voltam.


Tudjátok, egy évvel mindezek előtt azt hittem, hogy soha többé nem fogok tudni kiadni újabb könyvet.


Amikor elmentem Atlantába, már nagyon labilis állapotban voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy a testvérek miért olyan sikeresek a piacon, és nem volt rá befolyásom, hogy ez a későbbiekben is így legyen. Mindezek közben pedig nagyon nehéz volt saját magamból (a rövid nadrágban és papucsban mászkáló, másodosztályú íróból) egyszerre csak J. R. Warddá (a hirtelen népszerűvé vált, sikeres szerző-vé) változnom.


Úgy hozta a szerencsém, hogy néhány évvel korábban alkalmam nyílt találkozni Suz Brockmann-nel az Amerikai Romantikus írók Szövetségének New England-i találkozóján. A többi emberhez hasonlóan, akiket ismerek, én is rajongva tiszteltem őt és a sikerét. A könyveit pedig imádtam, és hosszú évekig olvastam.


Ráadásul Suzanne, ahogy mondják, elképesztően kedves.


Egy szerencsés véletlen folytán belegyezett, hogy négyszemközt beszélgessen velem az atlantai konfe¬rencián. Így hát az anyukám kíséretében a szálloda hatalmas előcsarnokának egy viszonylag csendesebb helyén találkoztam vele. Amikor leültünk, szerettem volna jó benyomást tenni rá, nem kimutatni, meny¬nyire tanácstalan és rémült vagyok. Mert halálosan meg voltam ijedve. A jó híreket valahogy rosszabbul tudom feldolgozni, mint a rosszakat, mert kevésbé hiszem el őket... abban a pillanatban pedig a kétsé¬gektől, a félelemtől és a zavarodottságtól tényleg a tűrőképességem határán voltam.


Szóval, Suz és én elkezdtünk beszélgetni, remek tanácsokat adott az üzleti dolgokról meg minden másról... én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy nehogy sírva fakadjak, ne hozzam kínos helyzetbe maga¬mat. ..


Majdnem sikerült kibírnom. De aztán elhalmozott a kedvességével.


A beszélgetés vége felé belenyúlt a kis vászontáskába, amit magával hozott, és kivett belőle egy könyvet. Odahajolt hozzám, és lazán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, azt mondta: „Hoztam neked egy tiszteletpéldányt az új könyvemből."


Lenéztem a kezére, amiben a nekem szánt ajándékot tartotta. A mai napig tisztán emlékszem rá, milyen volt a borítója: fényes fehér, a közepén egy kis piros mintával, a cím vastag betűvel szedve, alatta a neve.


Kinyújtottam a kezem és elvettem tőle.


Éveken keresztül olvastam Suz regényeit. Olyan ő nekem, mint Elizabeth Lowell. Ő az az író, akinek a könyvét éjszakánként addig olvastam, amíg a szemem előtt már összefolytak a betűk... és még akkor sem tettem le. Emlékszem, ő az, akit a konferenciákon több száz ember hosszú sorban állva várt, hogy beszélhessen vele. Volt, hogy két órán keresztül is. Ó a kedvesség és az olvasókkal való jó kapcsolat mintaképe. Ő az, akinek a könyvét elolvasva órákig sírva járkáltam a lakásban, arra gondolva, hogy én soha nem fogok olyan jót írni, mint ő a legrosszabb napján.


Es a francba, elsírtam magam. Fogtam azt az átkozott könyvet, a mellkasomhoz szorítottam, és zokogtam, mint egy kisgyerek.


Suz. Brockmann. Előtt.


És az anyám előtt.


Az ,atlantai szálloda előcsarnokának harmadik emeletén... vagyis nyilvános helyen.


Még mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha eszembe jut.


Suz, természetesen, nagyon elegánsan kezelte a helyzetet. Türelmesen végighallgatta, amit összehordok arról, hogy mennyire ki vagyok borulva, hogy nem vagyok biztos benne, hogy továbbra is tudom tartani a színvonalat, hogy félek, hogy kifutok a határidőkből, és hogy nagyon aggaszt az a tény, hogy nem végzem olyan jól a munkám, ahogy bármelyik másik író tenné, ha olyan lehetőségei lennének, mint nekem.


Hagyta, hogy végigmondjam, és amikor már úgy kifáradtam, mint egy hörcsög a futókerékben, rám nézett, és azt mondta, pontosan tudja, mit érzek. Ismeri az érzést, hogy valaki tökéletes akar lenni, tökéletes munkát akar végezni, és valahogy megszolgálni azt a sikert, ami megadatott neki. Aztán azt mondta, hogy idővel rájött, hogy ha mindig az abszolút tökéletesre törekszünk, elkerülhetetlenül kudarcot fogunk vallani mivel a „tökéletes" nem lehet a mérce, mert abban egy idő után kiég az ember.


Csak az számít, hogy megtegyél minden tőled telhetőt azon a szinten, ahol éppen vagy.


Amikor fiatalabb voltam, különösen, amikor ügyvédnek tanultam, majdnem beledöglöttem abba, hogy tökéletes akartam lenni. Most pedig az írásnál is ugyanezen az úton indultam el. Suz azonban felnyitotta a szemem, és úgy döntöttem, hogy ami neki bevált, az nekem is jó lesz.


(Megjegyzés: megkértem, hogy olvassa el ezt a részt a könyvből, mielőtt nyomdába menne, és döntse el, hogy nem bánja-e, ha megemlítem. Erre ő azt válaszolta, hogy az a tanács, amit nekem adott, egy olyan jótett volt, amit ő is mástól kapott korábban egy csodálatos Harlequin-író, Pat White mondta neki, aki pedig egy könyvből vette, Don Miguel Ruiz


A négy egyezség című könyvéből. Én pedig most így adom tovább. Klassz, nem?)


Szóval, visszatérve a könyvkiadásra... Nem kell összetörnöd magad az igyekezettől. Tedd meg a legtöbbet, amit tudsz. Az idő előrehaladtával elkerülhetetlenül rá fogsz jönni arra, hogy milyen minőségű és terjedelmű könyveket írj... megtanulsz majd hinni az álmaidban... és a sikerben. Mivel tudod, hogy ez így működik, keress támogatókat, akik lehetnek a barátaid, más írók, a családod vagy a kutyád. És ne feledd, hogy nincsenek kőbe vésett szabályok, csak útmutatások, legyen az művészet, üzlet vagy siker. Én mindig vigyázok, hogy milyen tanácsot adok másoknak, és mindig figyelmeztetem őket, hogy ami nekem bevált, nem biztos, hogy másnak is be fog. Az egész egy jól kitalált bizonytalanság. És ez így van jól.


Mert a csodák megtörténnek.


Mindennap.


Ha azonban nem lépsz ki a nyilvánosság elé, nagyon nehezen fognak rád találni. Ragadd meg hát a lehetőségeidet, és nézd meg, mire jutsz velük. Az út során pedig legyél kíméletes magaddal. A nap végén nem tehetünk mást, mint hiszünk önmagunkban és keményen dolgozunk... A többi a sorson múlik.


Ja, és mindig légy hálás.


Azt tudom, hogy én az vagyok.










Saját könyvsorozatával kapcsolatos meglátásai:






,,Egy könyvben a konfliktus olyan, mint egy miroszkóp. Ha egy bizonyos karakterre irányítjuk, megmutatkozik, hogy mi rejtőzik a fizikai külső leírása alatt. Meglátjuk, hogy az a szereplő erős-e vagy gyenge, vannak-e elvei vagy közönyös, hősies-e vagy gonosz.”






„A hetedik alapszabályom: A hihető fordulat a királynő a konfliktuskirály mellett.


A hihető fordulat a legfontosabb játék a sakktáblán egy író számára. A történetben sok minden lehet meglepő, ám ha nem készítjük elő megfelelően, hogy valódi súlyt kapjon, nem lesz hihető. Hogy a megoldás igazán pazar legyen, mindkét félre szükség van: egy igazán erős konfliktusra és egy előre nem látható, de hihető végkimenetelre.”






„A történet úgy él igazán, ha nagyon erős a konfliktus, a megoldás pedig kielégítő, de nem előre nyilvánvaló. Számomra az jelenti a legnagyobb problémát, hogy amíg be nem fejezem a fejemben lévő képek és jelenetek papírra vetését, sohasem vagyok biztos benne, hogy mindkét fél képviselteti-e magát. Őszintén szólva, fogalmam sincs, honnan jönnek az ötleteim, és folyton azt érzem, hogy minden történetet épphogy csak be tudok fejezni. A könyvek végén mindig hálát adok Istennek, mert sohasem tudom biztosan, hogy a varázslat megint meg fog-e történni. Amikor pedig mégis megtörténik, szerencsésnek érzem magam, és hálás vagyok, de soha nem veszem természetesnek, hogy a következő alkalommal is így lesz.”






„Ezzel pedig elérkeztünk a nyolcadik alapszabályomhoz: Hallgass a belső hangra!


Minden jól sikerült, és sikerül most is, mert engedem, hogy a fejemben lévő képek irányítsanak. Még ha néha eltévedek is, bízom a történetekben... leginkább azért, mert nincs más választásom. Amit a fejemben látok, klasszisokkal jobb, mint bármi, amit magamtól próbálnék létrehozni.”






„Amikor belekezdtem a testvériség sorozatának megírásába, nem az volt a célom, hogy lázadó vagy hagyományokat felrúgó író legyek. Még most sem az. Azt azonban megfogadtam, hogy hű leszek ahhoz, amit a fejemben látok, és még ma is elsődlegesen ehhez tartom, magam. A nehézséget az okozza, hogy hogyan mutassam meg azt, amit látok anélkül, hogy megsérteném az általam oly nagyra becsült műfaj szabályait. Ez nagyőri kényes egyensúly, és a szerkesztőmmel ezen dolgozunk a legtöbbet a szer-kesztés során.”






„: A saját munkád legyen a tiéd. ; -


Ha tudod, hogy valami nem működik, bármennyire tetszik is neked, szabadulj meg tőle! Ne várj arra, hogy a szerkesztő mondja meg azt, amit a szíved mélyén már tudsz. Hozd meg a nehéz döntést, mert a könyvnek, amin éppen dolgozol, ez tesz jót.”






„A figyelem középpontja ott volt, ahol lennie kellett, és a könyv sokkal jobb lett.


Egyszóval a belső szerkesztődre hallgatni legalább olyan fontos, mint a belső hangra. Csak azért mert valami ragyogóan jó, még nem szabad hagyni, hogy elhomályosítsa a történetet, amit írsz. Ezt próbálom mindig észben tartani, és mivel oly sok cselekmény van a testvériség könyveiben, hajlamos vagyok elkalandozni a fő vonulattól vagy vonulatoktól. A cselekményszálak közti egyensúlyt mindig nehéz megtartani.”










„Most pedig néhány szó a szerkesztési és a könyvkiadási folyamatról. Sok ember - írók és olva-sók egyaránt - gyakran kérdezik tőlem, pontosan hogy zajlik egy könyv kiadása, és melyik szakasz mennyi időt vesz igénybe. Nos, az én esetemben az egész folyamat körülbelül kilenc hónapig tart.


Miután megírom az első vázlatot, ami legalább egy hónapot vesz igénybe, elküldöm a szerkesztőmnek, aki elolvassa. Röviden átbeszéljük, aztán fogom az anyagot, és elkezdem életre kelteni: leírásokat, párbeszédeket és elbeszélést teszek bele. Általában megírom a könyv felét, aztán elolvasom az egészet elölről, és belejavítok, alakítgatom. Ez az újraolvasás döntő fontosságú, mivel a testvériség könyveiben olyan sok minden történik, hogy semmiképp sem akarom elveszíteni a fonalat a cselekményszálakban vagy a karakterek jellemábrázolásában. Amikor elérkezem a feléig, folytatom az írást egészen a végéig. Ez az első fázis körülbelül négy hónapot vesz igénybe úgy, hogy a hét minden napján írok.


Ezután rendszerint tartok egy hét szünetet, hagyom a kéziratot egy kicsit pihenni, és más dolgokkal foglalkozom. Nagyon fontos ez a kis kihagyás, mert utána friss szemmel tudok visszatérni a történethez és ha ezt az időt nem adnám meg magamnak, nem hiszem, hogy olyan jól sikerülne a könyv, ahogy kellene. Amikor újra elkezdek dolgozni rajta, általában hat hét alatt végzem el a komoly szerkesztési munkát: eldöntöm a jelenetek sorrendjét, megnézem, hol érjenek véget a fejezetek, és figyelek rá, hogy az érzelmek megfelelő intenzitásúak legyenek. Azután még néhány hétig csiszolgatom, alakítgaom, egyengetem.


Ekkor már homályosan látok, szédülök, mert minél közelebb kerülök a végéhez, annál hosszabbak a napjaim - a leadási határidő előtt rendszerint napi tizennégy-tizenhat órát dolgozom. Amikor elérkezik a postázás határideje egy csütörtök estén (mindig csütörtökön kell elküldeném a kéziratot, hogy pénteken az asztalon legyen), kinyomtatom az egész könyvet, és egy viseltes melegítőben, mint egy zombi, beülök a kocsimba, hogy elhajtsak a város másik végében lévő Kinko's üzletbe, és postán feladjam a szerkesztőmnek.


A kézirat általában három és fél kiló, és száz dollár a postaköltsége. Miután a szerkesztőm elolvasta az anyagot, átbeszéljük, hogy szerintünk mi az, ami jól átjött, és min lehetne még javítani. Azt is megvizsgáljuk, hogy a piac igényeit nézve - mi ment egy kicsit túl a határon, akár a szexualitás, akár az erőszak terén. Azt; szeretem a legjobban a szerkesztőmben, hogy engedi, hogy hű legyek ahhoz, amit a fejemben látok, és 1 nem akarja megszabni, mit írjak. Az együttműködésünknek az az elsődleges célja, hogy eldöntsük, hogy lehet a leghatásosabban a papírra vetni azt, ami a fejemben van - és minden egyes változtatás vagy kiegészítés kizárólag az én döntésemtől függ.


A szerkesztői megbeszélés után hazamegyek, és átdolgozom a kéziratot: feszesebbé teszem, pontosítom a dialógusokat, vagy ha szükséges, kibővítem őket. Ekkorra a fejezetek már készen vannak, a jelenetek sorrendje végleges, az érzelmek és a történések csúcspontjai és mélypontjai szinte élnek, vagyis már csak apróbb dolgokon változtatok. Na meg a stíluson. Hihetetlenül nagy figyelmet fordítok a szavakra, a párbeszédekre, a szöveg sodrására, ezért újra és újra átolvasok minden egyes szót a kéziratban. Soha semmi nem elég jó.


Erre a szakszra körülbelül hat hetet szánok, és a kézirat oldalszáma minden egyes munkafolyamat során egyre nő. Az első vázlat általában úgy ötszáz A4-es oldal, dupla sorközzel, tizenkettes nagyságú, Times New Román betűtípussal. (Valami ok miatt nem tudok Courier betűvel írni, pedig tudom, hogy sok író azt használja. Ez a fajta betűtípus valamiért blokkolja a gondolataimat.) Mire befejezem az átdolgozott kéziratot, az oldalszám már eléri a hatszázat.


Az átdolgozás után egy újabb csütörtök este megint feladom a csomagot, és viseltes melegítőmben újra eljátszom az Élőhalott éjszakája című jelenetet. A szerkesztőmmel többnyire csak egyszer kell átbeszélnünk egy könyvet, na nem azért, mintha én olyan zseniális író lennék, hanem mert nagyon kritikus vagyok magammal, és mielőtt megmutatom neki, próbálom a lehető legtöbbet kihozni az anyagból.


A következő fázis a korrektúrázás. Miután a szerkesztőm újra és újra elolvassa a könyvet, és jóváhagyja, hogy megjelenhet, átadja a korrektornak, aki nyelvtanilag ellenőrzi. Kihagyott szavakat és helyesírási hibákat keres benne, ellenőrzi a márkanevek írását, figyel a jelenetek közötti folytonossági hibákra, valamint a kronológiai egyezésekre. Emellett tördelési útmutatást is beleír a kéziratba morzejelszerű, piros ceruzával írt vonalak és pontok.


Be kell vallanom, hogy nem vagyok a korrektorok kedvence. A könyveimben sok köznyelvi kifejezést és szlenget használok. Személyes véleményem szerint ez az úgynevezett hétköznapi nyelv sokkal érdekesebb és helyénvalóbb ezekben a könyvekben, mint a „helyes angol beszéd". Sokkal szenvedélyesebben és erőteljesebben tud kifejezni bizonyos dolgokat, amit például egy „Mily okból lészen te egy ellenszenves ember?" egyszerűen képtelen. Nagyon hálás vagyok a korrektornak, aki átolvassa a könyveimet, mert nem koppint mindig a fejemre, és nem tolja folyton az orrom alá a helyesírási szótárt.


Amikor visszakapom a kéziratot, újra átnézem, válaszolok a margóra írt kérdésekre, elfogadom vagy elutasítom a hozzáadott vagy kihúzott szavakat, és foglalkozom azokkal a problémákkal, amelyek az átolvasás során felmerültek a szerkesztőmben vagy bennem. A kézirataim általában elég tiszták, de azért mindig találok olyan részeket, amelyekkel nem vagyok elégedett. Azt a folyamatot, amikor elolvasom az írásomat, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy anyagon végighúzom a tenyeremet. Tökéletesen simának kell éreznem. Ha bármi megakaszt, nagyon idegesít, ezért újra és újra átírom, amíg úgy nem érzem, hogy kisimult a kezem alatt.


Ezután visszaküldöm a korrektúrázott anyagot. A következő fázis a tördelt. Ez nem más, mint a könyvben látható betördelt oldalak A4-es lapra kinyomtatott változata. Képzeld el, hogy kinyitod a könyvet valahol: a tördelten azt a két oldalt látod egy fekvő A4-es lapra nyomtatva. Ebben a formában is átnézem az egész könyvet, és még mindig változtatni akarok rajta. Soha nem vagyok teljesen elégedett.”






„A történetét papírra vetni felért egy rémálommal. Minden egyes szó küzdelem volt, különösen az első vázlatnál - a munka legnagyobb részében úgy éreztem, mintha a mondatokat egy sziklából kellene kifaragnom egy játékkalapács és egy tortavilla segítsé¬gével.


Látjátok, ez is azt bizonyítja, hogy a vázlat megírásához valóban két fél szükségeltetik. A képek, amelyeket a fejemben látok, megmutatják, merre halad a történet, de emellett szükségem van arra is, hogy hangokat és szagokat is érezzék, miközben írok.”










„Nézzétek... tudom, hogy ez mind csak kitaláció. Igen, minden az én fejemben létezik, de akár hiszitek, akár nem, ha nem tudok elég mélyen egy szereplő helyébe lépni, úgy érzem, mintha magamtól találnám ki a történetet... ez pedig nem vezet semmi jóra. Higgyétek el, nem vagyok lángelme senkinek sem jó, ha magamtól írom meg a jeleneteket. Muszáj, hogy azonosuljak az adott személlyel, hogy igazán hatásos legyen a könyv, ezért minden szenvedésem alapját az jelentette, hogy a V(Vishous) feliratú ajtót' becsapták az orrom előtt.”






„Végül az zökkentett vissza a régi kerékvágásba, hogy lebeszéltem a szerkesztőmmel. Együtt megvitattuk azokat a tényezőket, amelyek mázsás súlyként nehezedtek rám, mire ő csak annyit mondott: „írd le őket, ne fogd vissza magad, majd meglátjuk, milyenek lesznek papíron."


Mint mindig, most is igaza lett. Valójában az a tanács, amit akkor adott, ugyanaz a tanács, amit egészen azóta ad nekem, amióta belefogtam az Éjsötét szeretőbe( a sorozat első része): „Feszítsd a húrt, ameddig csak bírod, menj el olyan messzire, amennyire csak mersz, aztán majd később döntünk róla."






„Az a napirend, amikor írok, hogy úgy mondjam, kőbe van vésve. A hét minden napján írok, és ez alól nincs kivétel, nincs kompromisszum: betegség, nyaralás, utazás - a fenekem a székhez van szögezve és kész. Ez már lassan tíz éve így megy. Azt hiszem, ez alatt az egy évtized alatt három napot, ha kihagytam - azt is csak kivételes körülmények miatt. Volt, hogy hajnali fél ötkor keltem fel egy man-hattani hotelszobában, hogy írjak. Gyökérkezelés után is leültem dolgozni. Verőfényes napsütésben bent maradtam és írtam. Számomra az írás mindennel szemben elsőbbséget élvez, ezért mindenkinek, aki körülöttem él, a tudomására hozom, hogy az írással eltöltött idő nem alku tárgya. Nem arról van szó, hogy szuperhős lennék. Nem, egyszerűen csak egyrészt nagyon fegyelmezett vagyok, másrészt pedig szükségem van arra, hogy írjak. Ha nem teszem, olyan érzés fog el, mint amikor nem edzek. Ideges leszek, és alig várom, hogy nekiláthassak.


Vajon ezek után mindig tökéleteset alkotok? Egyáltalán nem. Tudok én is borzalmas anyagot papírra vetni, mint bárki más. Aztán viszont mindig újra és újra átrágom magam rajta, és addig alakítgatom, formálgatom, amíg azt nem érzem, hogy jó lett. Ez gyakran lassú és fáradságos folyamat. Amikor az első vázlatot írom, naponta csak hat-tíz oldalt tudok összehozni. Aztán már tizenötöt. Majd húszat. Miután a szerkesztőm elolvassa a kéziratot, újra és újra átnézem, naponta csak huszonöt oldalt haladva. Ha már a korrektúrázás fázisában vagyok, többnyire negyvenet szoktam csinálni egy nap. A tördeltnél pedig? Alig többet mint ötven vagy hetvenöt.


Nem írok gyorsan, sok időre van szükségem, ami azt jelenti, hogy rengeteg órát szánok a munkára.


Egy átlagos napomon úgy reggel nyolc óra körül leülök a számítógépem elé. Két órán keresztül írok.


Aztán szünetet tartok, és közben csinálok még kávét (esetleg megnézem az e-mailjeimet a földszinten), majd újabb két órára visszatérek a munkához. Ezután elmegyek futni, majd amikor visszajöttem, a hátralevő időt a szerkesztéssel és az üzlettel kapcsolatos teendőkkel töltöm. Ez a napirend azonban megváltozik, amikor közeledem a határidőmhöz, mert akkor csak a futás idejére szakadok el a számítógéptől.


Azokon a gépeken, amelyeken a könyveket írom, nincs internet, és melegen ajánlom mindenkinek, ha megengedheti magának azt a luxust, hogy több számítógépe legyen otthon, a világhálót és az e-maileket tartsa nagyon-nagyon távol a munkára használt géptől! Az íráshoz ugyanis az agyam egy különleges részét használom. Ha abbahagyom a munkát, hogy valami mással foglalkozzam, csak nagy erőfeszítések árán tudok visszazökkenni abba, amivel korábban foglalkoztam.


A munkaterületemre senki sem teheti be a lábát, csak a kutyám (akit mindig szívesen látok) és a férjem (akit többnyire szívesen látok). Soha sehol nem írtam le a szoba berendezését, nincsenek róla fényképek. Annyit azért mondhatok, hogy meglehetősen kevés benne a bútor, és nagyon világos helyiség. Azt hiszem, azért féltem annyira a területemet, mert azzal, hogy kizárom a világot, könnyebben tudok arra koncentrálni, ami a fejemben van. Ezen kívül - már ahogy már korábban is említettem alaptermészetemnél fogva is nagyon óvom a magánéletemet, az írás pedig nagyon személyes dolog számomra, ezért féltőn védem.”










„Hiszek abban, hogy írónak születni kell, azzá válni nem lehet - de persze ez nem csak az írással van így. Igaz az atlétákra, a matematikusokra, a ze¬nészekre, a művészekre, a mérnökökre és még több millió foglalkozásra, amelyet az emberek végeznek. A legjobb dolog, ami az életben történt velem amellett, hogy ilyen csodálatos anyukám van -, az, hogy megtaláltam a helyemet a világban, és meg tu-dok élni abból, amit szeretek csinálni (a férjemnek nagyon nagy szerepe van a könyvkiadás dologban, amit hálás szívvel köszönök neki).”

Karácsonyi ajándék

Ezt a mini kis előzetest egy kérésre írtam , amely arról szólt , hogy egy karácsonyi hangulatú történetet vagy novellát kell írni.




A hó csendesen lágyan szálingózott az este csöndjében, a gyerekek legnagyobb örömére, akik már alig bírták kivárni az első hó eljövetelét, ellenben a szüleikkel, akik a hátuk közepére se kívánták a karácsonyt és a vele járó hercehurcákat. A férfiak megállás nélkül panaszkodtak a hólapátolásra és a fájós derekukra, míg a ház asszonyai nem győzték egyszerre több felé figyelni, hogy a megfelelő pillanatban minden kész legyen az ünnepi vacsorára.






Nem volt ez más a Jonas családban sem, itt is mindenki másképpen fogadta a Karácsony beköszöntét. Az idősebbek természetesen a hagyományokat és a családot részesítették előnyben, míg a fiatalabb inkább a kint hulló hópelyheket.


- Na anya. – könyörgőt édesanyjának egy hatéves kislány, miközben bevetette az összes báját – Nem. Nem Winter. Nem mehetsz ki. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően édesanyja.


- Na de anya! – toppantott egyet apró lábaival toporzékolva.


- Kicsim, hideg van, meg fogsz fázni, majd holnap reggel kimentek apával hóembert építeni. – nézett le csemetéjére a fiatalasszony.


- De az már nem az első napi hó lesz, hanem a második. - érvelt karba tett kézzel Winni, mire édesanyja csak hangosan felnevetett.


- Winni szívem, hó attól még ugyanolyan marad, nem fog egy éjszaka alatt eltűnni. – hajolt le kislányéhoz a nő, hogy megsimogassa a veszekedéstől kipirult arcát.


- Honnan tudod? Lehet, hogy a téli manók újat varázsolnak holnapra, és az már nekem nem ugyanaz. Nekem a mostani kell! – érvelt a kislány a legjobb tudása szerint.


- Legközelebb nem hagyom, hogy Frankie mesét olvasson neked. – morogta magának idegesen az anyuka. Még hogy manók? Ezt mégis, hogy magyarázza meg neki. Manók nincsenek, legfeljebb csak a mesékben.


- Szívem manók nincsenek, csak a mesékben. – erre a híre a kislány szája kezdett lefelé görbülni. Tudta ő mennyire megrendítő hír lehet ezt most fölfogni, de egyszer sajnos el kellett neki mondani.


- Akkor a Mikulás se létezik? – nézet kétségbeesve gyermeke szemébe. Most mit mondjon? De hála Istenek a felmentő sereg megérkezett a férfiak személyében.


- Hogy van az én hercegnőm? – hajolt le kérdőn a fáradt apuka, miközben felesége próbált neki elmutogatni a helyzetet.


- Rosszul. – érkezett a tömör válasz.


- Mi lenne, ha kimennénk a fiukkal és építenénk egy hatalmas hóembert a maminak? - hozta fel a kérdést a fiatal apuka, hátha így elterelheti gyermeke figyelmét - Addig ő is tudna dolgozni a konyhában.


- A mami nem engedte meg, szerinte hideg van. – hajtotta le buksiját a kislány, miközben szája széle már mosolyra húzódott, mivel tudta édesanyja úgyse mondana ellent apukájának.


- De a mami nem tudja úgy értékelni az első havat(hót), mint mi. – kapta fel kislányát megpörgetve, mire a kicsi éles vidám hangon felkacagott.


- Néha azt érzem, hogy nem egy, hanem két gyerekem van. – mosolygót zsörtölődve a ház asszonya.


- Jaj szívem, ez az első hó. – nézett feleségére kérlelően, bevetve a kiskutya szemeket is.


- Jó, de ha beteg lesz, te viszed orvoshoz. – fordult a férje felé oktatóan - Ja és minimum sapka, sál, kesztyű a kisasszony kiegészítő öltözéke. – erre a kislány szenvedően elhúzta a száját.


- Na de anya, akkor olyan leszek, mint egy bohóc. – kérte ki magának a rettentő bánásmódot család legifjabbika.


- Vagy így vagy sehogy. Tudod szívem ez az első hó ára. – nézett kislányára kérdőn.


- Na jó. –sóhajtott fel színpadikusan Winnie.


- Gyere te kis só zsák. – kapta fel édesapja a vállára csapva, majd a felesége felé fordult és a fülébe suttogta – Nem sokára jövünk csak elalvás előtt a fiukkal lefárasztjuk egy kicsit.


- Jó, de vigyázattok rá nagyon. – kérte gyöngéden férje szemébe nézve.


- Vigyázni fogunk. – csókolta meg végezetül, mint mindig, ha elköszönnek egymástól.


Másfél óra hancúrozás után a kis csipetcsapat is megérkezett teljesen elázva és elpilledve a sok futkározástól.


- Mami, mami- futott be a konyhába nagylendülettel Winnie – építettünk apával egy egész hóember családot, mivel nem akartuk szegényt egyedül ott hagyni. – újságolta izgatottan a kicsi.


- Tényleg, ez kedves volt tőletek. – nézett mosolyogva túl buzgó gyerkőcére, és kárörvendően a lefárasztott férjére, mivel szemmel láthatóan ő fáradt el hamarabb és nem Winnie. – Viszont a kishölgynek most azonnal pancsolnia kell, mert különben biztos megfázik.


- Vízi csata, juhé!– sikkantott föl lelkesen – Apa ugye jössz? – nézett fel ellentmondást nem tűrőn.


- Igen, de most én leszek a cápákkal. – válaszolt nagy komolyan az apuka.


- Az nem jó, akkor biztos te nyersz. – gondolkozott el hangosan, miközben szülei huncuttan egymásra néztek. – De okos enged, szamár szenved, alapon benne vagyok. – vágta ki magát a szorult helyzetből.


- Anya lánya. – legyintet elnézően a családfenntartó.


- Na sipirc. – hessegette ki őket, a fürdőszoba felé az anyuka.


Míg fent dúlt a vízi csata, addig a ház asszony mindent gondosan kikészített a karácsonyi ünnepi asztalra. Elsőként természetesen főfogásként pulykát tálalt, ami az egész napi gondos odafigyelésnek hála, finom illatokat árasztott az egész házban, így csalva az asztal köré az éhes rokonokat.


- Hüm, Alice ez istenien néz ki. Ha íze is annyira jó, ahogy kinéz, akkor elrabollak Nicktől. – jön le viccelődve a lépcsőn Kevin, Nick bátya.


- Jobban jársz, ha a feleséged kosztját dicséred ennyire, nem pedig az enyémet. – dorgálta meg előzékenyen Kevint.


- Ugyan Daniellával soha nem vesznénk össze ilyen apróságokon, másrészt ő nem szeret annyira főzni, mint te.


- Ezt jó tudni, de azért ne hangoztasd túl gyakran előtte.


- Mit ne hangoztasson? – érkezik meg a nő legjobb barátnője, Danielle.


- Semmit. Anyáékat hol hagytad? – igazából férje szülei iránt érdeklődött, mivel a saját szülei már évekkel ezelőtt meghaltak egy autóbalesetben.


- Mindjárt jönnek, csak becsempészik az ajándékokat a házba. - halkította le a hangját, nehogy valamelyik gyerek véletlenül meghalja.


- És Frankie merre van?- kérdezte Danielle.


- Joeval együtt átöltözik. Winnie és Nick teljesen elláztatta őket. – tájékoztatta feleségét a kinti hó csata eredményeiről Kevin.


- Na nem ér a kisebbre fogni! – háborodott fel apja és lánya, amikor kézen fogva ünnepi ruhában jöttek le a lépcsőn.


- Persze, persze ezt a kisebbséget használtátok ki, minden egyes alkalommal, amikor Joet meg akartátok dobni hógolyóval. – vádaskodott a legidősebb testvér.


- Csak a véletlen műve volt az egész. – játszotta el az ártatlant Nick.


- Véletlen, mi? – futottak be Frankiek is a konyhába – Egy tonna hó lapult a nyakamban, amikor átöltöztem. - háborodott fel Joe is.


- Jaj fiuk, ne veszekedjetek, szenteste van. – lépett közbe békülékenyen mindannyijuk anyukája.


- De akkor is anya? Winnie és Nick mindig orvul hátba támadtak minket. – védte a saját igazát Joe.


- Ez a harc lényege. – világosította fel középső fiát id. Kevin.


- Akkor szerintem asztalhoz is ülhetnénk. – állította meg Alice a további perpatvart.


- Nyami, farkas éhes vagyok. – hangzott fel együtt Winnie gyomorkorgása is, ami a szavai valódiságát támasztotta alá, és amire a többiek hangosan nevettek fel.


- Gyere te kis haspók. – kapta ölbe apukája, hogy kényelmesen el tudja helyezni a neki fenntartott székben kislányát.


- És ki mondja idén az asztali áldást? – kérdezte id. Kevin miután mindenki helyet foglalt a saját helyén.


- Én. Én szeretném az idén. – ajánlkozott azonnal Winnie.


- Oké. – válaszolták egyszerre a többiek, minden figyelmükkel a kicsire emelve.


- Édes Jézus, légy vendégünk, - nézett körbe egyenként szerettein a kislány szeretetteljesen - Ki asztalt terítesz az égi madárnak.


Teríts asztalt, teríts, szegénynek és árvának.


Nyújtsd ki atyánk, nyújtsd ki jóságos kezedet.


Adj a koldusnak is tápláló kenyeret.


Ételben, italban legyen bőven részünk.


Gondviselő Atyánk, könyörögve kérünk. Ámen. (székely asztali áldás)


- Hu Winnie ez nagyon szép áldás volt. – dicsérte meg anyukája azonnal, egy puszi kíséretében.


- Nem hiába az én unokám. – hangzott fel id. Kevin dicsérő hangja, aki a fiuk menedzselése mellett, a lelki pásztori munkáját sem hanyagolta el.






Ezután mindannyian elfogyasztották a finomabbnál finomabb falatokat a desszerttel bezárólag, ami Alice nemzeti mivoltára utálva gyümölcsös kosárkákból állt.


- Várjatok még, ne álljatok föl. - szólt rájuk azonnal Alice, mivel látta rajtuk hogy távozni kívánnak a családi asztaltól.


- Szívem belém már nem fér több, és szerintem a többiekbe se. – szólt jó lakottan férje.


- Nem készültem több fogással, nyugi.


- Akkor? – néztek rá kérdőn a többiek.


- Csak szeretnék feleleveníteni egy nagyon régi Angol karácsonyi szokást. – vett kezébe egy henger alakú kis csomagot.


- Az meg mi, mami? – nézett érdeklődve Winni a nagynak tűnő szaloncukorra.


- Ez kérlek szépen a Christmas cracker, avagy hírhedtebb nevén a karácsonyi játékpukkantó. Angliában a 19. században vezette be egy novellaárusító, hogy jobban vegyék a francia műveket. A játék lényege az, hogy a henger egyik részét te fogod meg, a másikat pedig a melletted ülő, és a henger szétszakadásánál egy pukkanó hangot ad ki, majd láthatóvá válik a benne rejlő vicc és ajándék.


- Ez nagyon tetszik, én szeretném elsőnek ki próbálni. – csillant fel Winnie szeme.


- Oké. – adta kezébe a csomag egyik felét. – Most húzd meg kicsim. – a húzás hatására a játék tényleg hangosan felpukkant, kiszórva magából az apró cetlit és a kerámia angyalkát. – Tessék itt van az ajándékod. – adta oda az angyalkát gyermekének.


- És mi a vicc? – kérdezték a többiek.


- Móricka nagyon boldog, hogy ma van karácsony. Megkérdezi, anyját:


Ugye nagyon sok ajándékot kapok?


Nem hallottál még arról, hogy sokkal jobb adni, mint kapni?


Jó akkor adjál! –olvasta fel Alice a cetlike tartalmát, mire a többiek hangosan felkacagtak.


- Ez tényleg jó kis szokás. – csatlakoztak a többiek is a hagyomány felélesztéshez, majd mindannyian a külső nagy nappali felé vették az irányt, ahol már várt rájuk a karácsonyfa feldíszítése.






A fa feldíszítésében mindenki részt vett. A kicsik választották ki a díszeket, a nagyobbak pedig segítettek elhelyezni őket a megfelelő helyen. Miközben karácsonyi és saját számokat énekeltek. A végső karácsonyfacsúcs felakasztásánál pedig, közösen nyomták meg az izzok kapcsolóját, ami így ezer színben ragyogta be a szobát.






- Most viszont a kisasszonynak aludnia kell. – nézett az órájára Nick.


- Ne, még maradni akarok. – akaratoskodott a pici, de lecsukódó szemeinek már nem tudott ellent mondani.


- Majd én felviszem a szobájába. – kapta karjaiba az álomba szenderedő kislányát Nick.


- Akkor mi viszont mennénk is. – álltak fel sorjában a vendégek a kényelmes kanapéról. – Frankie is álmos hiába tagadja. –simított végig édesanyja a legkisebb fia göndör fürtjein.


- Akkor további szép és boldog karácsonyt nektek , és sok sok ajándékot, főleg neked Frankie. – ölelte meg egyenként a rokonait.


- Neked is Alice. – búcsúztak el tőle szerettei.


- Sziasztok. – integetett nekik az ajtóban állva, mikor a többiek elhajtottak.


- Hát a többiek hova lettek? – jött le az emeletről férje.


- Haza mentek, el akartak tőled is köszöni, de Frankie fáradt volt, és nem tudták mennyi ideg leszel fent Winninél.


- Aha, értem. Most viszont jobb lesz, ha mi is elmegyünk aludni. – ölelte meg feleségét.


- Lehet, igazad van. – ásított egy nagyot Alice.


- Nekem mindig igazam van. - válaszolt vissza fellengzősen Nick. – Egyébként se lenne jó megzavarni a Mikulást. – a felesége másképp gondolta, de már túlfáradt volt egy újabb vitához. A szobájukba érve azonnal átöltöztek, és holt fáradtan bedőltek az ágyba.






Az éjszaka közepén apró neszek zengtek fel a házban. Egymás után lehetet hallani ajtó nyitódását, a parketta reccsenését és apró szitokáradatot a fényhiány miatt, majd apró lábdobbanásokat, amik az emeletről tartottak egyenesen a zaj kiváltója felé.






Ahogy a kislány leért, az első, amit megpillantott, egy hatalmas alak volt, aki neki háttal állt, és hatalmas puttonyából pakolt ki, különböző nagyságú és színű dobozokat, a karácsonyfa alá.






- Te vagy a Mikulás? – osont oda a kislány az alak mellé, meglepve őt kérdésével, aki erre majdnem elejtette a kezében tartott ajándékot.


- Ó… igen. - hallatszott egy ismerős hang a hatalmas szakáll alól.


- Fura, - csodálkozik el a kicsi - hasonlít a hangod az egyik rokonoméra.


- Tényleg? – jött a kelleténél mélyebb hang.


- Igen, de ő nem lehet a Mikulás, mivel őt Joenak hívják és nem Mikulásnak. – erre a Mikulás halkan kifújta a levegőt.


- Teljes mértékben igazad van – értett egyet azonnal a Mikulás - de most menj szépen visszaaludni, mert különben nem kapsz semmilyen ajándékot. – hessegette el a kislányt, aki a gyenge fenyegetőzésnek bedőlve, felszalad az emeletre, de nem a sajátjába, hanem a szüleihez.


- Anya, apa itt van a Mikulás! – ugrott rá kiabálva szüleire. – És megfenyegetet, hogy nem kapok ajándékot, ha nem jövök fel.


- Joeeeeeeeeeeeeeee! – ordítottak fel hangosan a kedves szülök egyszerre gyermekük szavaira.

Megbélyegezve 31.rész

31. rész




Igazi égi háború dúlt kint, a fákat a szél majdnem gyökerestül tépte ki. Az esőcseppek találkozása a párkánnyal minden egyes alkalommal felért egy ágyúdördüléssel. De ami még ennél is rosszabb volt az a benti környezet. Itt bent farkastörvények uralkodnak. Csak az erősebb győzhet, a gyengébbek pillanatok alatt kihullnak és végül csak az erősebb marad, köztes állapot nincs. Ez az aranyszabály minden ideérkezőnek, és ha van egy kis csöppnyi eszed, akkor az erősek táborát részesíted előnyben, mert csak velük élheted túl a bent töltött mindennapokat. Az elején ugyan még én is játszottam a hülyét és kekeckedtem minden utamba kerülő cellatársammal, de a végén megtanultam a leckét, és rájöttem hol vagyok én, hozzájuk képest, a ranglétra legalján. A csúcsra való feljutás pedig nem megy egyik pillanatról a másikra. Itt csak véres verejtékkel érheted el azt, amit akarsz, a tisztelet kivívását. Bár tőlem már az elején is féltek az itt lakók, mivel nem mindenki kerül be gyilkossági kísérlet vádjával. De egyvalamit már a bekerülésem előtt megfogadtam magamnak, hogy befejezem azt, ami miatt ide jutottam.


Alice szemszöge


Életem talán legboldogabb részét élem át most a férjemmel, mivel mindent sikerült tisztáznunk. Most is éppen nekem készít reggelit a szentem, mivel teljesen kifárasztott az este, mosolyodok el álmodozóan a tegnapi éjszakára gondolva. Ahogy így eltöprengtem Nick is megérkezett egy csinos kis tálcával a kezében.


- Remélem ízleni fog. – mosolyog rám bizonytalanul. Na igen, a konyhai teljesítménye azóta se változott sokat, hogy megismert , pedig én tényleg próbálkoztam , de ő egyszerűen reménytelen esett. Az egyetlen étel, amit sikerült megtanítanom neki, az a rántotta, de ezt viszont már profi szintre fejlesztette az eltelt idő során.


- Biztosan ízleni fog, bár most legszívesebben valami mást ennék meg. – nézzek rá félre érthetetlenül.


- Na és mit? – vette az adást és a nyakamat kezdte el apró csókokkal hinteni.


- Talán téged. – kapok az ajkai után gyorsan, de ezt a meghitt pillanatot félbeszakította gyomrom éles korgása.


- Azt hiszem ezt a pocid nem így gondolja. – neveti el magát hangosan, mire én mérgesen, mű durcival hanyatt döntöm.


- Mondja ezt a ház mesterszakácsa. – muszáj rájátszanom egy kicsit, nem hagyhatom, hogy elszálljon magától.


- Jó, akkor ezentúl nem lesznek, meglepi reggelik. – fordul el tőlem megbántva.


- Na, nem úgy gondoltam. – bújok oda hozzá gyöngéden, hátha ezzel megpuhítom, mire ő pókerarccal megfordul, és galád módon az arcomba nevet.


- Nem hiszem el, hogy bevetted. – nézz rám pajkosan.


- Tudod mit érdemelsz? – nézzek rá sunyin, miközben hátul már készen létbe helyeztem a jutalmát.


- Na mit? – nézz rám kíváncsian, mint aki azt hiszi most egy csók nyereményese lesz.


- Ezt. – vágom képen a hatalmas párnával. Ahogy a párnát elemeltem az arcától szabályosan kiszakadt belőlem a röhögés. Nick szája és a haja is tele volt a párnából kieső tollpihékkel. Szegény annyira idétlen képet vágót, hogy képtelen voltam abba hagyni a nevetést, még percekig.


- Ha a harc hát legyen harc. – köpködi ki a tollpihéket, miközben rám veti magát, és ott csikiz ahol csak ér.


- Ne …kegyelem… kössünk fegyverszünetet. – nyögöm ki nehezen, mert majd megfulladok a levegőhiány miatt.


- Nem tudom megérdemled –e ? – fogja le a kezeimet a fejem fölött – De hajlandó vagyok elnézni a huncutságodat, ha azt mond, idézem: Nick te vagy a ház mesterszakácsa. – vág egy ördögi mosolyt.


- Nick – nézzek a szemébe mosolyogva – te vagy – látom, tényleg azt hiszi, kimondom – a ház, legrosszabb szakácsa. – nevettek most én, az arcába örömittasan.


- Jaj, annyira tudtam,- horkant fel hangosan - mit is képzeltem, hogy kimondod? – fordul el megint megsértve.


- Nick, kétszer nem dőlök be ugyannak a trükknek.


- Ha nem, hát nem. – slattyog ki a szobából összetörten.


- Tudod mit? Legyen, kimondom. – érem utol a lépcső közepén - Nick te vagy a ház mesterszakácsa. Remélem most boldog vagy?


- Igen, mert végre enyém az utolsó szó. – ú, ha nem lett volna ez az önelégült képe, most nem is ő lenne, de vissza fogja ő ezt még kapni, abban biztos lehet. Aztán hirtelen minden megváltozott, olyan fájdalmat éreztem ölemben, hogy azt hittem ott menten esek össze a lépcső közepén.


- Nick, segíts. – szólítottam meg szerelmemet, aki már háttal ált nekem.


- Nem, nem veszem ezt be. – mondja hátra se nézve - Mára szerintem fejezzük be ezt a játékot.


- Nick, ez most nem vicc. - nyögök fel a fájdalomtól.


- Jó próbálkozás. – dudulászik mintha ott se lennék.


- Nick, vérzek. – az egész lábam úszott a vérben. – Kérlek segíts. – csuklok össze hangosan, mire ő is megfordul rémülten.


- Alice – fehéredik el az arca a rémülettől - Istenem mi történik veled?


- Nem tudom, de nagyon fáj. – csuklik el a hangom, mielőtt elveszteném az eszméletemet.










Nick szemszöge






Aliccel viccelődve telt a reggelünk egyfolytában a másikat ugrattuk, ami egy bizonyos pontig még vicces is volt, de csak addig, amíg Alice össze nem esett a fájdalomtól. Nem tudom mi történt vele. Semmi jele nem volt annak, hogy egy kicsit is rosszul érezné magát, és erre tessék, most megint itt vagyunk a korházban.






- Nick, kisfiam mi történt? – jött oda szaladva anya, és az egész családom. Még jó hogy el tudtam őket érni, mert most legszívesebben fel tudnék robbanni az idegességtől.


- Nem tudom. – kezdtem el könnyezni férfi létemre. – Annyira jól indult a nap – pislogtam vissza a fénylő cseppeket - nem látszódott rajta semmi. Aztán egyik pillanatról változott meg minden. Ott esett össze a lépcső közepén teljesen vérben úszva. Borzalmas volt, azt se tudtam mit tegyek.


- Ó, kicsikém. – ölelt magához óvón anyu.


- Nem tudom mi lesz velem, ha elvesztem. Nekem ő a mindenem. – nem lehet ennyire kegyetlen a sors, hogy most vegye el tőlem, most amikor a teljes a boldogságunk.


- Nick, szívem biztos nem lesz semmi baj, a doktorok biztos meggyógyítják. – bárcsak annyira tudnék bizakodni, mint ők, de most valahogy nem megy. A szívem mélyén érzem a veszteség érzését.


- Nem tudom anya, rengeteg vért veszített. – még most is látom magam előtt Alice véres testét - Ráadásul ti nem láttátok az orvosok arcát, amikor behoztam. Rájuk volt írva minden. – keseredtem el végleg.


- Jaj Nick, ne temesd már el Alicet, még nem halt meg! – csattant fel dühösen Joe, és most az egyszer tényleg neki volt igaza. Optimistának kell lennem, máshogy nem is állhatok hozzá a dolgokhoz.


- Igen, igazad van. Alice erős és bármi is történt vele, biztos túléli. – legalábbis nagyon remélem.






Lassan két órája ültünk mindannyian a váróban, amikor megérkezett Alice orvosa.






- Mi történt a feleségemmel? Életben van még? – kérdeztem meg azonnal.


- A feleségének egy spontán vetélése volt,- hajtsa le fejét bűntudatosan az orvos, mintha csak ő tehetne az egészről - sajnálom. – Mi? Milye volt? Az nem, nem lehetet, hiszen védekeztünk. Nem ezt nem lehetet, tiltakoztam minden erőmmel. – Azonban a másik babát meg tudtuk menteni, és a felesége is jól van, a helyzethez képest. – a doktor szavai csak úgy kavarodtak a fejemben, alig tudtam feldolgozni. Egy másik baba. Ezek szerint ketten voltak odabent.


- Ikrek? Ikerink voltak? – kérdeztem hitetlenkedve, a felfoghatatlan veszteségtől. Az egyik gyermekemet pont most vesztettem el.


- Igen. Talán nem tudták? – néz ránk immár kétségbeesve az orvos.


- Nem, nem tudtunk róla. – ejtem ki megtörten a szavakat. Hiába maradt életben a másik baba még ő se tudja kárpótolni azt a mély űrt, amit a testvére hagyott hátra.


- A felesége két hónapos terhes. Ikreket várt, egy kisfiút és egy kislányt.


- És melyikük halt meg?- csuklik el a hangom.


- A kisfiú halt meg. Sajnálom, de csak a kislányt tudtuk megmenteni. – meghalt a kisfiam, ez minden szülő számára a legborzalmasabb, ami még ennél is sokkal rosszabb érzés, hogy szegény még csak meg sem születhetett, még csak esélyt se kapott az életre.


- Értem. –feleltem gépiesen. - A feleségem tudja már? – remélem igen, mert nem tudom, hogy magyarázzam meg ezt neki. Én tényleg nem tudok óda állni elé, és megmondani, hogy a mi kisfiunk nincs tovább, csak a képzeletünkben él tovább velünk. A kisfiam halálával annyi jövőbeli tervem dőlt össze. Már sose fogunk közösen baseball meccsekre járni, sose fogom őt megtanítani gitározni, és sose fogom őt felnőtt férfiként látni.


- Igen tudja. – egymázsás kő zuhant le a szívemről az orvos szavaira – A felesége magánál volt végig , nyugtatott nem adhattunk be neki a gyógyszerallergiája miatt. – te jó Isten, el se tudom képzelni, hogy érezheti magát Alice, ha én ennyire rosszul vagyok.


- Bemehetek hozzá? – muszáj bemennem hozzá, meg kell nyugtatnom. Valahogy lábra kell állnunk újra, a kisfiunk meghalt, de mi még itt vagyunk, ahogy a kislányunk is. Neki még van esélye, és ezt kell most egyedül észben tartanunk.


- Igen, a szobájában van a 190.-es korteremben.


- Akkor én most megyek. – valahogy nem bírtam tovább az orvos közelében maradni, se köszönni neki semmit. Akkor hálás lennék neki, ha fiam élne, na de így? Tudom, hogy nem az ő hibája, sőt igazából senkié sem, de akkor is nagyon fáj.






A 190.- es szoba ajtaja előtt mélyen kifújtam a levegőt és felkészítettem magam a bentiekre. Alice előtt erős akarok lenni, most csak ketten vagyunk. Ezt csak mi ketten érezhetjük át a legjobban, ez a mi közös fájdalmunk és életünk legnagyobb tragédiája. Egyik szülőnek se kellene ezt átélnie, egyik szülőnek se kellene a saját gyermekét túlélnie, egyik szülőnek sem szabadna eltemetnie a saját gyermekét.

Megbélyegezve 30.rész

30. rész


Nick szemszöge



Éppen mélyen aludtam, még a párnát is a fejemre húztam, nehogy valaki hamarabb felébresszen, mert már nagyon elegem volt a hajnali kelésekből. Valahogy nem tudom, hogy, de mindig megtalál valaki valamilyen sürgős üggyel, és egy perc nyugtom se maradt. Bezzeg akinek a hívására a legjobban vártam , az rám se hederített. Alice úgy viselkedik, mintha a föld nyelte volna el.






- Kop. kop - kopog be valaki a szobámba. Na tessék, erről beszélek. Bárki is legyen az illető, biztos nem nyitom ki neki az ajtót. Egy hónapja megállás nélkül gürizek, ezért egy szombat délelőtti lustálkodás még nekem is kijár. – Drum, drum . – nagyon kitartó az illető, lassan betöri az ajtót ha így halad , de én akkor se moccanok meg.


- Nick, az isten szerelmére nyisd már ki azt az átkozott ajtót. – csak Joe az, jöttem rá a dühös hangból. – Tudom, hogy bent vagy. Hallod, most azonnal nyisd ki! – na majd pont Joe fog nekem dirigálni a pihi napomon.


- Menj el. – ordítok neki ki, hátha végre feladja az értelmetlen dörömbölést.


- Nem megyek el, mert beszélnem kell veled. – ordít be. – Brad hívott reggel, téged is hívott egyébként, csak a nagy pihenésed közben nem vetted észre. – Mi, Brad Alice testvére? Lehet, hogy valami történt Aliccel? – amint tudatosult bennem, Brad hívásának a híre azonnal összekaptam magam és az ajtónál teremtem.


- Mit mondott Brad? – nyitottam ki gyorsan az ajtót.


- Neked is jó reggelt. – vágja hozzám dühösen Joe. – Csak hogy végre kegyeskedtél kinyitni az ajtót.


- Jó, tudom bocs. Na mit mondott Brad? – kérdezem izgatottan.


- Azt , hogy Alice nagyon rosszul van, és ez állítólag két hete tart, pontosan azóta, amióta itt járt nálunk. – a mondat végét valószínűleg rosszul halottam, mert az nem lehet, hogy Joe a nálunk szót használta.


- Nálunk? – nézzek rá értetlenül. – Alice nem is járt itt, sőt még csak hívni se hívott engem vagy már egy hónapja. – teszem hozzá, bár ezt ő is pontosan jól tudja.


- Hát ez az amit én se értek! – tárja szét a karját tanácstalanul Joe. – Brad azt mondta, hogy kéthete utazott ide egy délutáni járattal, vagyis késő este érkezhetett meg. Ennek ellenére senki se látta. Sőt ha már itt tartunk, azt se értem, hogy miért ment el egy szó nélkül.


- Én se, de abban biztos vagyok, hogy valaminek történnie kellett. – gondolkoztam el a két héttel ezelőtti eseményeken - Alice nem az a fajta, aki csak úgy itt hagy csapot papot egy kis semmiségért. – végül beugrott mi volt két héttel ezelőtt, én hülye akkor adtam oda Joenak a szobámat, amit utána két nappal később vissza is kaptam – Joe, - néztem rá dühösen, mert el tudom képzelni, mit csinálhatott éppen akkor, amikor Alice itt járt. – mit csináltál a szobámban két héttel ezelőtt, amikor kölcsönkérted?


- Hát ezt is… azt is, de miért olyan fontos ez? – látszik rajta, hogy próbál kitérni a válaszadás alól, de most az egyszer nem hagyom, hogy elterelje a beszélgetést.


- Mond, hogy nem szegted meg a fogadalmunkat? Ugye nem? – nem tehette meg, bár én is könnyen beszélek. Én is megszegtem, de én legalább a mennyasszonyommal tettem meg, nem pedig egy jöttmenttel. Joe lesütött pillantásából mindent egyből megértettem. Megtette, ráadásul az én szobámban, pont akkor, amikor a feleségem is itt járt. Hihetetlen hogy Joe akarva akaratlanul is, de képes teljesen tönkre tenni a házasságomat.


- Nem hiszem el, hogy megtetted. – akadok ki hangosan.


- Pont te mondod? – néz rám némi haraggal a szemében Joe - te is megetetted, meg Kevin is. Akkor nekem már nem teljesen mindegy?


- Hogy mondhatsz ilyet? Az elsőnek különlegesnek kellett volna lennie. Azzal a nővel kellett volna megtörténnie, akit tényleg szeretsz tiszta szívedből.


- Mondja ezt az, aki elvette tőlem ezt a lehetőséget. – vágja rá kioktatóan - Hála neked ez már számomra sose jön el. Ezért nem értettem miért várjak olyanra, ami számomra elérhetetlen.


- Joe, nem fogok veled most leállni veszekedni, mert teljesen értelmetlen és fölösleges lenne. Amúgy se érek rá, haza kell utaznom Alichez, mert hála neked, most a feleségem abban a tudatban él, hogy ÉN- hangsúlyozom ki a szót - a hét minden pillanatában mással mulatom az időt.






Alice szemszöge






Két hét telt azóta a borzalmas éjszaka óta, és semmi se változott. Hiába próbáltam eltemetni magamban az érzéseket csak egyre rosszabb lett minden, mert mindig felszínre törtek az áruló érzések. Akárhogy tiltakoztam Nick arcával szemben, az elmém mindig megvétózta az akaratomat és kegyetlenül tártam elém szerelmem minden egyes arcvonását.






Miért, miért nem tudom végre el elfelejteni? Kérdeztem meg magamtól minden egyes alkalommal. Miért kellett ekkorát csalódnom benne? Annyira fáj még mindig, és a legrosszabb, hogy tudom, sose fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor rájuk nyitottam.






Azután , hogy hazaérkeztem azonnal el is akartam utazni , de csomagolás közben jöttem rá , hogy ezzel nem oldok meg semmit. Ezért inkább maradtam és némán szinte a depresszió szintjére süllyedve szenvedtem. Annyira rosszul viseltem Nick tettét, hogy teljesen magamban zárkóztam. Ha valaki keresett, akkor egyszerűen nem nyitottam neki ajtót, és a telefon se vettem fel. Teljesen elszigeteltem magam a környezetemtől. Egyáltalán nem akartam, hogy más is lássa, mennyire rosszul vagyok, pont elég nekem elviselni ezt az egészet. Másnak magyarázkodni meg sose szerettem, ezt meg végképp nem fogom megosztani senkivel, mert elég megalázónak tartom az egész helyzetet.






Nick szemszöge






Végre megérkeztem, amit többek között a családomnak köszönhetek, akik egy szó nélkül mellém álltak a bajban. Igen, jó nagy bajban vagyok, hála Joenak. Egyszerűen még most se tudom felfogni, hogy lehetet ennyire felelőtlen és eszméletlenül szemét. Ha tudnám, hogy Joenak nincs jós képessége, még azt is hihetném, hogy szánt szándékkal tette. Egy cseppnyi elég tételem azért mégis akadt, mert ahhoz, hogy apuék elengedjenek, mindent be kellett vallanunk. Joenak éget is rendesen a pofájáról a bőr, de csak azt kapta, amit megérdemelt. Kellett neki az én szobámban, az én ágyamban lefeküdni egy vadidegennel, főleg az én feleségemnek a szemeláttára. Komolyan még vicces is lenne az egész szituáció, ha nem én és Alice lennénk a szenvedő alanyok.






Alice szemszöge






Valami csörgésre ébredtem fel, ami leginkább egy kulcscsomó csilingeléséhez hasonlított, amikor nehézkesen elfordítunk a zárban, és igazából annyira álmos voltam, hogy nem is foglalkoztam vele, úgyis biztos voltam benne, hogy csak Brad jött el megnézni élik-e még. Mintha még mindig valami kis csitri lennék, akire a szülei vigyáznak. Inkább nem is akartam vele foglalkozni, a fejemre húztam a takarót, és próbáltam úgy tenni mintha itt se lennék. Ha akar, akkor megnéz, ha meg nem, akkor meg legalább nyugodtan aludhatok tovább.






A motoszkálást egyre intenzívebben hallom, míg végül valaki alig halhatóan kinyitotta az ajtót. A léptek végül az ágyam mellett állapodnak meg, az illető, akit én száz százalékosan a testvéremnek hittem, egy hihetetlen gyors rántással húzta le rólam a takarót.






Szinte fájdalmas érzés volt a meghitt melegből egy csapásra hideg levegővel érintkezni, és legalább ennyire rossz érzés volt szembesülni szememet kinyitva a valósággal.






- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle dühösen.


- A feleségemet. – válaszolja viccesen. Haha mindjárt elnevettem magam.


- Tényleg? Jó, hogy eszedbe jutottam, biztos nagyon elfoglalt voltál, ha csak most értél ide. - kezdtem el gúnyolódni.


- Alice tudom, hogy mérges vagy rám és…


- Nem egyszerűen mérges vagyok - csaptam le magamról dühösen a takarót - hanem csalódott, mérhetetlenül csalódott vagyok benned. –– fogtam vissza a majdnem kibuggyanó könnyeimet, nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy sírni lásson.


- Alice kérlek csak hallgass meg, esküszöm, mindent megmagyarázok. – kezdet el szánalmasan védekezni.


- Mit kell ezen megmagyarázni? - nem vagyok idióta és a saját két szememnek még én is hiszek- Mindent láttam ott voltam. – csuklik el a hangom a mondat végére.


- Pont ez az! – csattan fel hangosan - Az a személy, akit láttál az nem én voltam, még csak nem is abban a szobában aludtam. – nem hiszem el, láttam amit láttam, az az ő szobája volt, és igaz csak hátulról láttam, de abban is biztos vagyok , hogy nincs minden férfinak olyan göndör fekete haja és kidolgozott teste mint Nicknek.


- Nem hiszek neked, nem tudok neked hinni. Ott voltam, láttalak. – fakadtam ki sírva.


- Alice kérlek híd el. – nézz szinte könyörögve a szemembe, miközben leguggol hozzám - Az nem én voltam, hanem …Joe. – Mi? Joe? Mit kereset volna ő Nick szobájában főleg este, egy másik nővel. Nem, ő nem lehetet, Joet köti az esküje, és ezt biztos nem szegné meg csak úgy.


- Ez nagyon átlátszó hazugság. Remélem nem gondoltad komolyan, hogy el is hiszem. Joe? – ez elég kiábrándítónak hangzott - Ugyan már, mit keresett volna ő ott? Egyébként is, köti őt az eskü, nem szeghetné meg, csak egy nyomos okkal, amihez minimum egy mennyasszony kellene. – kicsit ironikus volt a hangom, na de kijé nem lenne az ebben a pillanatban.


- Joe aznap kérte kölcsön a szobámat, amikor megérkeztél. – kezdte elmagyarázni kétségbe esve - Elmondta, hogy megismerkedett egy lánnyal és hogy szeretne vele kettesben maradni, csakhogy az ő szobája a turnék során egy szemétlerakó övezethez hasonlít, ezért megkért, hogyha nem lenne nagy gond, akkor cseréljük ki a szobáinkat. Én azonnal beleegyeztem, mivel tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy végleg kiverjen téged a fejéből. – fogja meg a remegő kezemet - Kérlek higgy nekem, nem én voltam. Sose csalnálak meg. – nézz rám most már könyörögve.


- Már nem tudom mit higgyek. – nézzek rá én is elkeseredve. – Te hinnél magadnak az én helyemben?


- Valószínűleg nem, pont ezért hívd fel Jeot, ő mindent el fog neked mondani. Nekünk is csak ma vallotta be. Ha Brad nem hívja fel, akkor sose derül ki az igazság. Már anyuéknak is elmondta, és hát jó kis fejmosásban részesítették, de megérdemelte. Képes lett volna egész életében titkolni. – ezek után mégis kinek higgyek? A szememnek, vagy a szívemnek, ami árulómódjára kezdett el gyorsabb ritmusra verni már csak a jelenlététől.


- Emlékszel mit mondtam akkor, amikor megismertelek? – kérdezi végül tőlem letörten.


- Nem. – csóválom a fejem.


- ,,Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ezek alapján a látszat néha csal. – ahogy Nick a saját szavait idézte, teljesen lefagytam, mert a kételyek és a homályos érzések tengerében mégis csak ott volt az az egy cseppérzés a remény, hogy ő ugyanaz a személy, akit én két évvel ezelőtt megismertem, és aki engem sosem csapott volna be. Ezek alapján, hogy kételkedhetnék benne? Hiszen igaza van.Ennyi erővel Joe is lehetet, ő is és Nick is ugyanúgy néznek ki hátulról, és eddig még sosem csalódtam benne.






Mozdulatlanságomat Nick félreértelmezhette,(ugyanúgy ahogy én is azt az éjszakát, amikor megérkeztem hozzá meglepetésként), mert egy hang nélkül felállt és el akarta hagyni a szobámat, de mielőtt még megtehette volna gyorsan kipattantam az ágyamból és hátulról szorosan magamhoz öleltem.






- Annyira jó, hogy itt vagy. – súgtam bele a fülébe.


- Annyira jó, hogy szerethetlek. – kaptam meg azt a választ, amire több mint egy hónapot vártam.

Megbélyegezve 29.rész

ajánlott szám a fejezethez : http://www.youtube.com/watch?v=vmrg9EfJoq0&translated=1 én erre írtam és az egyik kedvenc számom.

29. rész

Alice szemszöge

A Nickkel való esküvőnk óta lassan már eltelt egy hónap. Kemény egy hónap, amiben volt minden. Az elején veszekedés, utána boldogság, mézes hetek Ázsiában, és megint veszekedéssel folytattuk. Egyszerűen nem tudtam Nickkel megértetni a saját álláspontomat. Azt, hogy én igenis iskolába akarok járni, vagyis inkább csak akartam, most hogy itthon vagyok egyedül több mint két hete, már tényleg belátom, hogy jobb ha Nick mellett vagyok. Könnyelműen hoztam meg a döntésemet, elismerem, de akkor is szította bennem a haragot és a dacot Nick ellenállása, úgy éreztem, hogyha most nem állok ki magamért, akkor örök életre behódolhatok Nick akaratának.


A jogosítványról viszont nem mondtam le, duzzoghatott akárhogy Nick, nem érdekelt. Tudom, hogy rettentően dühös, és sértett Ő nagysága, de közlekednem még nekem is valahogy kell. Másrészt nem értettem mit pufog, amikor neki már tizenhat éves kora óta jogsija van. Ezért is, és a makacsságom miatt sem hagytam magam, és azonnal bejelentkeztem a leghamarabbi vizsgára, ami hála az égieknek kiválóan sikerült, utána a gyakorlati rész már piskóta volt. Így most büszkén kocsikázhatok akárhova anélkül, hogy bárki segítségét igénybe kellene vennem.


A jogsi megszerzése után döntettem el, hogy egyből oda repülők Nickékhez, mivel mostanában nagyon nem beszélgettünk, és rosszul eset az elválásunk előtti veszekedés is.


- Kisasszony megérkeztünk. – ébresztett fel gondolataimból a taxi sofőr mély hangja, mivel már elég késő járt az idő.


- Á, tényleg. – gyorsan kifizettem, és bőröndömet magam után húzva elindultam a hotel recepciója felé. A recepciónál egy elég érdekes úri ember állt.


- Jó napot. – köszöntem neki, hátha a kávészürcsölgetés közben felpillant egy másodpercre, de hát nem jártam sok szerencsével, ezért kicsit fokoztam a hangterjedelmemet – Jó napot! – ezt bezzeg meghallotta, és olyan haptákba vágta magát, hogy a hirtelen mozdulatának köszönhetően az eddig iszogatott forró ital az ingén kötött ki.


- Jaj, sajnálom. – gyorsan kerestem neki néhány papírzsepit a táskámban, mert azért leforrázni semmiképp nem akartam szegényt.


- Tessék. – nyújtottam át neki a monogramos kézzel varrott darabokat.


- Ó, köszönöm. – hökken meg kicsit, miközben elveszi felé nyújtott drága anyagot. – Miben segíthetek? – kérdezi meg végül.


- Nicholas Jerry Jonas szobaszáma érdekelne.


- Sajnálom, de a Jonas család nem nálunk szállt meg. – vágja rá egyből, mint egy beprogramozott gép.


- Tényleg - nézzek rá sunyin - ez érdekes, egy szóval se említettem a családot, csak Nicket. Másrészt a férjem nekem azt mondta, hogy itt szálnak meg. – ez már a kegyelemdöfés akart lenni, és arcából ítélve vette az adást.


- A férje? – kérdezi meg vörösödő fejjel, hitetlenkedve.


- Aha. – bólogatok, mosolyogva. – Nicholas Jonas.


- Nem hittem volna, hogy tényleg összeházasodtak, mármint csak olyan fiatalok, meg…


- Értem. – nem akartam még jobban zavarba hozni ezért rögtön a tárgyra tértem újra. – Szóval elárulja végre melyik az ő szobája?


- Igen, hogyne a 210- es a szobaszáma és a hatodik emeleten az lifttől balra található. – nyögi ki végül.


- Köszönöm. – ezután a lift felé vettem az utamat, ahol a 6.-os gombot megnyomva elindultam magam után hagyva az alsóbb emeleteket. Ahogy megérkeztem a hatodik emeletre egyből célba vettem a 210 –es szobát.






Nick szemszöge






Ma se hívott Alice, nyögtem fel hangosan, amire Kevin és Joe már nem is reagált. Szegényeket már végleg az őrületbe kergettem, amikor kétpercenként dührohamom támadt és haza akartam menni, jól beolvasni a feleségemnek. Végül mégse tettem semmit. Valami belülről azt súgta többet érek el, ha annyiban hagyom a dolgokat és csak várok. A türelem viszont nem a legnagyobb erényem, ezt elismerem, de csak azért sem fogom felhívni. Ő volt az, aki csak magára gondolt, én ezek után nem fogok neki könyörögni, hogy jöjjön vissza. Ha vissza akar jönni a saját szándékából, akkor jó, mert van miről tárgyalnunk, de addig én mosom kezeimet.






- Nick , öhm ….beszélhetnénk? – lopakodik hozzám Joe suttogva.


- Igen, de miért suttogunk? – kérdeztem viccesen.


- Mert nem kell mindenkinek hallania, amiről beszélnünk. – Joe egyre furább viselkedik ezen a héten.


- Értem. Mit szeretnél mondani? – kérdeztem tőle, miután eltávolodtunk a többiektől.


- Nickcseréljünkszobát. - ez most mi akart lenni? Egy árva mukkot se értettem.


- Joe most ismételd el lassabban, mert ebből a hablatyolásból semmit se értettem.


- Hát… szóval nem cserélhetnénk szobát? – kérdezi feszengve.


- Cseréljünk szobát, na de miért? – van egy sejtésem miért kell neki a szobám.


- Mert, nálam nincs dzsakuzi. – vágja rá egyből Joe az első eszébe jutó hülyeséget.


- Joe, ne kertelj, bökd ki miért akarod.


- Jó hát megismertem egy lányt, és jó lenne, ha a te szobádban lennénk, mivel az én szobámban nincs olyan panoráma ablak, mint a tiédben, na meg – vakarja meg a fejét, úgy látom, most jön a valódi indok- nálam nincs akkora rend, mint nálad.


- Joe végre összejöttél valakivel- nagyon örülök neki, sőt ha kell, egy egész hétre oda adom neki a szobámat, mert így végre nem az én feleségemről fog álmodozni, hanem valaki másról. – ez nagyszerű. Persze oda adom neked. – és a kezébe csúsztattam a kulcsokat, ahogy ő is az enyémbe.






Alice szemszöge






Végre megérkeztem. Esküszöm ez a hotel egy kész labirintus vagy ötször mentem el a 210-es szoba előtt, mire észrevettem, hogy pont a jó ajtó előtt vagyok. Az ajtó előtt mégis vagy két percig vacilláltam, hogy bemenjek-e vagy sem. Egyrészről féltem, hogy Nick nagyon mérges lesz rám a két hetes kényszerpihenőnktől, másrészt mégis csak este tíz óra van, nem törhetek csak úgy rá, még akkor se, ha ő a férjem (egy nagyon durcás férjem). Végül minden bátorságomat összeszedve halkan benyitottam, mert nem akartam felkelteni, ha éppen alszik.






Az ajtó épp, csak öt centire nyílt ki, amikor olyan kép tárult a szemem elé, amit legszívesebben örökre kitörölnék az emlékezetemből, de nem tehetem, mert az a kép olyan élesen ívódott bele a retinámba, hogy ezer év múlva is emlékezni fogok rá. A férjem, az én férjem, éppen egy másik nőt elégített ki a szenvedélyek teljes viharában, anélkül hogy egy percre is gondolt volna rám. Ahogy néztem őket szép lassan minden összeomlott körülettem, mint egy kártyavár, ami nincs biztos alapokra építve, így a legkisebb szellő is szétfújathatja az eddig felépített erős falakat.






Az én erős falaimat Nick törte apró darabokra, egy orkán erejével zúzta ketté mind azt, amit sikerült közösen felépítenünk.






*


Te akartad, te mondtad, hogy elengedsz, hogy váljunk el, hogy vége


te akartad, te hagytál el, te tépted az álmainkat félbe


száz szomorú kérdést felteszek még,


mi a vétkem, miért nem láthatlak esténként úgy, mint régen


mondd el, mi is történt, hogyan tovább, van-e visszaút hozzád.*






A könnyeim már az arcomat mosták, amikor minden büszkeségemet latba vetve fordítottam hátat Nicknek és az egész eddigi életünknek. Ha ő nem volt képes várni rám két hetet, akkor nekem se érdemes harcolni érte, a büszkeségemet pedig nem fogom föláldozni egy olyan házasságért, ami még az első nagy akadályt se bírta túl élni.






*


Búcsúzz szépen el


csak menj, ha menned kell


fáj, még sincs a szívemben vád


látod én könny nélkül nézek rád


búcsúzz hát, hisz elmúlt egy érzés, kihűlt a vágy,


hát vége, hát nincsen tovább, elszállt a boldogság.*






Már a liftben voltam, amikor teljesen összetörtem. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, de már ez sem érdekelt, csak arra tudtam gondolni, hogy épp most ebben a pillanatban a férjem valaki mással éli át az a gyönyört, amit nem is olyan rég még velem érzett. Ennek hatására, áruló módjára még remegő lábaim is felmondták a szolgálatot, és összeesve, teljesen megsemmisülve nyüszítettem fel, a fájdalomtól, amit a szívemben éreztem.






*


Egyikünk sem hibás ebben, nem tudom, hogy mit is mondjak néked


elmegyek, mert így hozta az élet


más lettem, vagy más lett a világ


nem tudom, hogy mitől van ez, mondd ki vár, mi vár még rám.*






Amíg a liftben tartózkodtam, minden érzés átfutott rajtam először a megbántottság, majd a csalódottság, és legkésőbb pedig az őrjítő fájdalom, ami gonosz kígyóként ölelte körül testemet. A pokolbéli kígyó úgy hálózta be a szívemet, ahogy Évát üldözte a kárhozottak sorsára, letaszítva őt édenkert csodálatos világából.










*


Búcsúzz szépen el


és hidd el, hogy mennem kell


fáj, még sincs a szívemben vád


látod én könny nélkül nézek rád


búcsúzz hát, hisz elmúlt egy érzés,


kihűlt a vágy, hát vége, hát nincsen tovább


látod én könny nélkül nézek rád


búcsúzz hát, hisz elmúlt egy érzés,


kihűlt a vágy,


fáj, még sincs a szívemben vád


látod én könny nélkül nézek rád


Búcsúzz hát.*






A földszintre érve, emeletenként veszet el belőlem minden érzés. A hatodikon még mázsás súllyal nehezedet rám Nick tette, és az a leírhatatlan érzés, amivel összetört bennem mindent. Az ötödiken a fájdalom helyét átvette a harag, és az érzés, hogy muszáj valamit most azonnal porrá zúznom, így esett áldozatul haragomnak a liftben lévő fényes tükör. A tükör szilánkjai ezer darabbal szúródtak szét a liftben apró mély vágásokat ejtve arcomon és öklömön, de még ezek apró hegek se tudták túlszárnyalni azt a vágást, amit Nick metszet a szívemen. A negyediken stagnáltam és magamat hibáztattam mindenért. Biztos voltam benne, hogy csak magamnak köszönhettem azt, ami történt, ha én nem veszekedek vele, akkor minden úgy lenne, mint rég. A harmadikon teljesen kétségbe estem a rám törő ismerős érzéstől, a magánytól. Újra egyedül voltam, teljesen egyedül, egy házasságban. A második emeleten kezdtek el homályosodni a bennem dúló érzelmek, amit végül egy masszává alkotva zártam le agyam egy távolabbi rekeszébe, aminek a kulcsát jó messzire hajítottam el, hogy még véletlenül se találjam meg, ha mégis a keresésére indulnék. Az első emeleten újra lábra álltam, mind lelkileg mind testileg, és elhatároztam, hogy új éltet kezdek.






Egy Nicholas menteset.