Megbélyegezve 6.rész

6. rész


Alice szemszöge



ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ- üvöltöttem fel, mert egy szadista szőke nő, hat méteres árkot ásott a műkörmeivel a lábamba. Ez a nő egyszerűen nem százas! Reggel hétkor már itt dekkolt, és a csengőmön tehénkedet, majd közölte velem, hogy be kell hoznunk a tegnapi napot, ezért intenzív egy napunk lesz. Na igen, de ki mit ért intenzív szó alatt ? Én azt hittem szépen elcseverészünk, és mindketten megyünk a magunk útján, nekem már ez is intenzív lenne, ehhez képest Sarah teljesen másképp vélekedet.


Reggel az első megpróbáltatásom az öltözködéssel kezdődött, mert természetesen Sharácskának nem felelt meg az ruha, ami rajtam volt. Nem, neki nem jó egy egyszerű fekete joging összeállítás tornacipővel. Nem, mert neki más kellett! A baj csak ott kezdődött, hogy nekem meg az ő ruhái nem tetszettek. Mert a szőke szentem, volt olyan előre látó, hogy egy konténer ruhát hozott magával, persze a saját ízlés világából.


Majd végül, hatszáz ruha felpróbálása után, és háromnegyedórával később, fegyverszünetet kötöttünk és közösen megállapodtunk egy fekete rövidnadrágban és egy fehér ujjatlan pólóban, aminek középen mindenféle strasszok voltak. Mondhatom ekkora felhajtást csinálni egy nyamvadt edzőruháért, hátha még valami puccos helyre mennénk, megérteném, de így! Persze amikor ezt szóvá is tettem, megint ki lett a hülye? Na persze, hogy én! Mivel Shara szerint, egy lánynak, főleg egy olyan korú lánynak, mint amilyen én is vagyok, minden pillanatban tökéletesnek kell lennie, mert sose tudhatja, mikor talál rá a nagy ő.


Nem akartam szegényt kiábrándítani, de a saját statisztikámat tekintve, erre nagyon csekély a lehetőség. Mármint a pasi fogásra. Persze ő ezt teljesen más szemmel látta, mivel saját magából indult ki.


Ez után a borzalmaz kezdés után, áttértünk a reggelire, ahol jött a következő csapás, és ahol nekem erősen kezdett viszketni a tenyerem.


Ugyanis Sarah, se szó se beszéd, bejelentette, hogy ezután én vega leszek. VEGETÁRIÁNUS , hát normális ez a nő ?! Mi vagyok én, kecske, hogy füveken, meg magokon, éljek? Nem, szó sem lehet róla!


Az meg, hogy kövér leszek, nem az ő baja, hanem az enyém, és ha nem tud ezzel a komoly döntéssel mit kezdeni, akkor neki is csak annyit tudok mondani, mint a többieknek, hogy ellehet menni. Nem kötelező velem lenni! Mindenki tudja, merre van az ajtó, és nyugodtan távozhat.


Ezután megint hoztunk egy kompromisszumos döntést. (Ma már nem is tudom hányadikat ,) mi szerint a húsételek mellett, táplálék kiegészítőnek eszek, mondjuk az ő kedvéért salátákat.


Jó, itt már éreztem, hogy nem bírom tovább, és ha még egyszer valami hülyeséget csinál, én menten felüvöltök. Hát mit ne mondjak, nem kellett sokáig várnom.


Sharával kint az udvaron elkezdtünk tornázni, már ha azt annak lehet nevezni, mert az minden volt csak az nem. Azután minden féle nyakatekert mozdulatsort mutatott be, amit leginkább egy fogyókúrázásról szóló dvd filmből vehetett.


De ami végkép kiverte nálam a biztosítékot, az a tapizása volt. Egyszerűen utálom, ha fogdosnak! Azt meg még jobban, ha illetéktelenek teszik. Ő csak ne fogdosón engem.


- Most hasra kellene fordulnod, mert ezzel a gyakorlattal hasizmunkat erősítjük. – nézett rám ártatlanul, majd úgy megragadta a lábaimat, hogy azt hittem leszakadnak a helyükről. Igaz, hogy béna vagyok, de a fájdalmat még valamilyen szinten én is érzem.


- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ- itt telt be az a bizonyos pohár. Nem érdekel kihallja, de én teli torokból elüvöltöttem magam. Ez a Shara egy kontár! Ennek szerintem még érettségije sincs, nemhogy diplomája.


- Takarodj innen! – keltem ki magamból- Azonnal hagyd el a házamat!- üvöltöttem rá megállás nélkül.


- De miért?- kezdett el rémüldözni.


- Még kérded? – kezdtem rajta nevetni – Most kezdjem el sorolni? – nézett rám a nagy bamba szemeivel. – Jó, te akartad. Itt vagy, nekem már ez is felér egy katasztrófával, a képtelen ötleteidről nem is beszélve.


- De ezért nem küldhetsz el. –csillant fel a szeme. – Engem a testvéred fizet. – nézd már miből lesz a cserebogár.


- Na és vajon miért? Mert az eszedért biztosan nem! Most pedig nem mondom el még egyszer, HAGYD EL A HÁZAMAT! – tagoltam neki az utolsó négy szót, hátha így jobban felfogja.


- Nem, nem megyek el. – jelentette ki kategorikusan.


- Jó, te akartad, akkor kihívom a rendőrséget. – nem tudja ez még, kivel kezdett ki - Feljelentelek zaklatásért. – itt már kezdett pánikolni - Szerinted kinek hisznek majd? – néztem rá önelégülten - Nekem, a védtelen szerencsétlen nyomoréknak, - mutattam magamra - vagy neked, aki úgy néz ki, mint az útszéli közmunkás? – nem akartam már a kurva szót használni, de ahogy elnézem így is vette az adást, és végtelen ordításba kezdett, de ami ezután jött, az még én képzeletemet és felülmúlta. Úgy bepöccent, hogy rám ugrót, és ott kezdet el ütni, verni, ahol csak ért.


Nick szemszöge


Vajon mi lehet Alicel? Ötlött fel bennem a nap első kérdése, ébredés után. Biztos nagyon egyedül lehet, mert amikor mi ott voltunk nála, senkit se láttunk. De nem baj, mire való egy jó szomszéd, ha nem arra, hogy meglátogassa az egy szem szomszédját. – mosolyodtam el a saját ötletemen. – Miután felöltöztem, fogat mostam és megkajáltam, készen is éreztem magam a szomszéd látogatásra.


Azonban, amint leértem a földszintre a fiuk megállítottak.


- Nick, hova mész így kiöltözve? – néztek rám gyanúsan.


- Csak nem a szomszédba? – nevetett fel Joe, a mondat kérdezése közben.


- És ha igen, akkor mi van? Csak nem megtiltjátok? – vágtam vissza kicsit dühösen.


- Nem. Csak nem lesz ez még korai? Fél kilenc van, még az is lehet, hogy alszik. – na igen, ebben lehet valami.


- Lehet, de ha nem megyek át, akkor sose tudom meg. – fogalakozzanak inkább a saját barátnőjükkel, az enyémet meg hagyják békén.


- Jó, te tudod. – hagyta végül rám Kevin. Joe meg egyszerűen csak vigyorgott tovább, úgy ahogy szokta


- Akkor én mentem is, ha meg van valami, akkor mobilon úgy is el tudtok érni. – néztem végül vissza a bejárati ajtóból.


- Oké. Szia.


Alice háza elé érve még is megtorpantam. Mi van, ha még is csak Kevinnek van igaza, és alszik. Akkor nagyon mérges lesz, rám.


Jaj Nick, ne legyél már ilyen pipogya alak, régebben nem voltak ilyen problémáid, bemész és beszélsz vele. – biztattam magam. – Na ja, csak régebben a csajaim is tudták, hogy ki vagyok. – gondolat menetemet végül egy éles sikoly szakította félbe, ami a megszólalásig hasonlított Alicére.


Alice!!!


Ezután már nem érdekelt semmi, olyan gyorsan nyitottam ki az ajtót, ahogy csak tudtam, és a hangok irányába futottam, ahol elég érdekes látványban lett részem.


A kritikáknak nagyon örülök ,és remélem , hogy számíthatok most is a véleményetekre :)
 
Ja és találtam újabb képeket a női főszereplöhöz.

Megbélyegezve 5. rész

5. rész




Alice szemszöge

- Jó, és ma is itt leszel vagy csak ismerkedni jöttél? Mert- néztem közben hátra – vendégeim is vannak.


- Hát… nem is tudom - jaj, hogy lehet valaki ennyire szőke, hogy még azt se tudja, mit akar – azt hiszem, most még nem zavarnálak tovább, meg nem is akarok lábatlankodni a vendégek miatt. – jaj de nehezen nyögte ki.


- Hát akkor majd találkozunk…- soha napján, kis Kedden, fejeztem be magamban a mondatot.


- Igen, már holnap – mivel érdemeltem én ezt ki?


- Hát akkor, szia. – menj már el, az Istenért, ha még egyszer elkezdesz vigyorogni én, esküszöm, hogy orrba váglak az ajtóval.


- Szia – majd egy fölényes mosollyal távozott, én pedig egy laza csuklómozdulattal rávágtam az ajtót, ha szerencsés vagyok még orrba is vágtam.






Miután vissza értem a nappaliba a fiuk elég érdekesen néztek rám. A legidősebb Kevin szemében a szégyent, a középsőben a csalafintaságot és a titkot, hogy őriz valamit, míg a legkisebbikében a bizonytalanságot láttam, mintha félne valamitől, amit mindenféleképpen meg kell tennie. De vajon mitől lettek ilyenek? Az előbb még nem voltak ilyen zavartak. Vagy esetleg még is csak én lennék rájuk ilyen hatással? Nem tudom, de ha igen, jobb lenne még most tisztázni, mert nem akarok bennük később csalódni.






- Fiuk megmondanátok, miért néztek rám így? – néztem rájuk kérdőn. - Olyan mintha zavarna titeket a jelenlétem.


- Nem, egyáltalán nem. – szabadkoztak, de a pillantásuk teljesen másról árulkodott.


- Fiuk nem vagyok vak, és a hazugságot sem szeretem. Ha nem tudtok igazat mondani, akkor jobb lenne, ha elmennétek. – nekem is rosszul esett, amit mondtam, de nem tehettem mást.


- Alice, mi tényleg nem titkolunk semmit, és nagyon szívesen maradunk itt. – mondta kis éllel a hangjában Nick, amit főként a titokszónál éreztem különösen hamisnak.


- Tudjátok mit, ezt sem hiszem el. – néztem rájuk vádlón, amire meg is volt minden okom, engem senki se nézzen hülyének – Most, vagy elmondjátok őszintén az igazat, és nyugodtan beszélgetünk tovább, vagy, és ez a rosszabbik esett, folytatjátok tovább a mellébeszélést, és én egyszerűen itt hagylak titeket. – miután így kifakadtam, a fiuk is izgatottabbak lettek, majd egymásra nézve Nick válaszolt.


- Alice egyáltalán nem terhes számunkra a társaságod, hiszen ezért is jöttünk ide, hogy megismerjünk – jó ez talán eddig hihető, de akkor mi ez a belső érzés, ami egy folytában a hazugság szót suttogja. Lehet, hogy csak én nem tudok bennük megbízni és tényleg az igazat mondják? Nem tudom, tényleg nem tudom. Az életben már annyian vertek át, hogy már annak se hiszek, akinek lehetne. – Mi csak egy kicsit összekaptunk az előbb, és azért voltunk egy kicsit másabbak, de ennek semmi köze nem volt hozzád. – hát ez jó, ezek szerint csak veszekedtek, bár ez is különös, min tudnak összeveszni két perc alatt?


- Összekaptatok?- döbbentem meg látványosan- Min tudtok veszekedni – néztem rá az órámra – két perc alatt? Ez még nekem is egyéni csúcs lenne.


- Mi már csak ilyenek vagyunk. Kevin képes a bolhából is elefántot csinálni, Joe pont az ellentétje, így néha akaratlanul is összekapunk. – Nick annyira ösztönösen mondta, hogy úgy éreztem magam, mint egy rossz riporter, aki illetlen kérdést tett fel.


- Aha, értem. – egyrészről megértem őket, hiszen én se élek együtt a testvéreimmel, pont ez miatt, másrészt meg nem, ők nem tűnnek veszekedősnek - Végül is, én is pont ezért nem élek együtt a testvéreimmel.


- Tényleg? – kérdeztek rá gyorsan a fiuk, csakhogy végre másra terelődjön a szó.


- Igen, elég sok a nézeteltérésünk van, többek közt miattam, de nem nagyon érdekel. – válaszoltam némi lemondással a hangomban. Miért is érdekelne? Számomra a család szó végleg megszűnt létezni.


- Miattad?


- Igen, elviselhetetlen jellem vagyok. Kibírhatatlan, aki hamar felkapja a vizet. – tartottam önbecsülést. – Nem érdekelnek mások szentimentális érzései, se az, hogy kit török közben össze. – A fiuk némán hallgattak, mintha ez a viselkedés teljesen új lenne számukra, bizonyára még nem találkoztak olyan emberrel, aki ennyire őszinte lenne saját magával.


- Nem, te nem ilyen vagy! – cáfolt rám Nick.


- A látszat néha csal. – néztem rájuk hamisan, mert ők se a valódi fesztelen énüket mutatják.


- A testvéreim szerint, én nem megtört ember vagyok, hanem tönkre tett, ezért is nem lehet rajtam segíteni. – a döbbenetet a fiuk, ha akarták se tudták volna elrejteni. – A megtört emberen még lehet változtatni, még össze lehet rakni a kirakós darabkáit, fel lelet építeni egy új embert a régi alapjaira, de egy tönkre tett embernél ez a módszer már rég nem járható. – a hangom és a mimikám is alátámasztotta az állításomat, ha valaki rám néz, már rég nem azt látja, aki én valaha is voltam. A baleset nem csak a lábaimat törte szilánkosra, hanem a szívemet is. A darabkákat pedig nem lehet ugyanúgy összerakni, ha valami már eltört, sose lesz olyan, mint előtte.






Nick szemszöge






Annyira szívszorító látvány volt így látni Alicet. Ennyire megtörten, leigázva. Olyan érzést kelletett bennem, mintha nem is ő lenne, hanem egy ezer éves aggastyán, aki túl van az élete nagyján, és csak a megváltásra vár. Arra az érzésre, ami csak akkor jöhet el, amikor az ember meghal. Mert ő, a szíve mélyén, már rég ezt várja, a feloldozást.


A magány és a sors tette ezt vele.


Nem beszélne így, ha lenne bármi értelme is az életének, a barátai és a testvérei is lemondtak róla. A testvérei, hogy is mondták: ő nem megtört, hanem tönkre ment. Mintha csak egy régi óráról lenne szó, amiben megállt az elem, pedig ő egyáltalán nem állt meg, ő igenis működik, ha képes a fájdalomra, akkor képes a boldogságra is.


Ha pedig rajtamúlik képes is lesz.


Mert egyre inkább gondolja azt, hogy véletlenek nincsenek, és Alice nem hiába lett a szomszédjuk, mert ha van egy kis Isteni gondviselés, akkor őket nem hiába hozta össze sors.


Ha van célja az életének, akkor ezen túl ez lesz. Alice megváltoztatása, mert igenis meg lehet változtatni. Ő úgy tanulta, hogy eredendően mindenki jónak születik, és csak aztán formálódik igazán azzá, amilyennek lennie kell. De Alice esetében ez nem igaz! Az ő életében volt egy olyan mély törés, ami miatt az egész személyisége az ellentétjére változott, és ami miatt még most se képes tovább lépni.


Ezt pedig nem engedheti meg neki, ha kell, ő igenis küzdeni fog érte. Ő nem lesz olyan, mint a többiek. Ő nem áll félre mondvacsinált okokkal. Nem! Mert érzi, hogy igenis lehet rajta segíteni, csak akarni kell.



Kritikát, please !!!

Megbélyegezve 4.rész

Itt lenne az újabb rész, de sajnos a folytatás nem tudom mikor lesz kész , mert nekem is elindult a suli .A kritikákat meg köszönöm,és nagyon örültem annak az egy két embernek aki írt.


4. rész



Nick szemszöge



- Oh, bocsi fiuk, de ezt most mindenféleképpen ki kell nyitnom. – szabadkozott Alice, miközben az ajtó felé vette az irányt. Mi pedig csak remélni mertük, hogy olyan ember jön, aki messziről sem ismer minket.






Kint halk beszélgetést hallottam, ezért kihasználtam az időt, és a fiúk felé fordultam.






- Fiúk, kérlek, ne áruljunk el neki semmit se magunkról? – néztem rájuk könyörgően. Nem akarom, hogy Alice csak a hírességet lássa bennem. Azt akarom, hogy csak magamért szeresen, azért amilyen valójában vagyok.






- Nick, ha nem vetted volna észre, az előbb mi is itt ültünk, és ugyanúgy hazudtunk neki, mint te. - mondta dühösen Kevin. Egyértelműen látszott rajta, hogy nincs ínyére a hazudozás. – És csak, hogy tudd, nekem igenis lelkiismeret furdalásom van. – kösz, hogy bennem is erősíted ezt az érzést.






- Joe, te mit mondasz? – néztem végül rá, mint egyedüli szövetségesre.






- Nézd Nick, az elején még a te pártodon álltam a hazugságban, de mióta megismerkedtünk Alicel, azóta már nem. Én is, csak úgy, mint Kevin, sajnálom hogy hazudtunk neki. – Na tessék, így számítson az ember a testvéreire.






- Fiúk, én se szeretek neki hazudni- szögeztem le gyorsan, mielőtt még félreértenék a dolgokat - de kérlek, értsetek meg engem is. – kezdtem bele a védőbeszédembe - Ő az egyedüli lány, aki eddig többet látott bennem, mint mások. Az ő szemében én nem a legújabb pop csillag vagyok, hanem csak egy fiú a szomszédból. – láttam a fiúkon, hogy kezd nekik leesni, a dolgok állása, ezért tovább ütöttem a vasat - Tudod Kevin, te el se tudod képzelni, hogy milyen érzés volt nekem, amikor te, és Danielle egymásra találtatok.






- Miért, milyen volt? – Vágot közbe étetetlenül.






- Szerinted? Irigy voltam, azt éreztem, hogy én sose találok olyan lányt, mint te. – mondtam ki az igazságot, amire mindketten döbbenten néztek. Bizonyára fogalmuk sem volt róla, hogy is érzek valójában. Most pedig, hogy színt vallottam nekik, nem is tudnak, mit mondani.






Kevin szemszöge






Ezt nevezem. Nick jól meglepet minket. Sose hittem volna ezt róla. Azt ugyan észrevettem, hogy kicsit búval bélelt, mióta Danielle a családunk része, de hogy ez miatt rosszul is érezze magát, azt nem.






Igazából csak most vettem észre, hogy az öcsikénkből igazi férfi lett, aki igenis igényli a törődést. Ha pedig az ő boldogságához az kell, hogy egy kicsit füllentsek, akkor meg teszem. Nagyon sajnálom Alicet, de a testvérem mindennél fontosabb.






Joe szemszöge






Hihetetlen. Nickkel egy házban élünk, egy szobányira, és még se ismerjük egymást. Ez kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, milyen is ő valójában. Egy lány kellett ahhoz, hogy ne csak a felszínt lássuk, hanem a belsőt is. Azt a belsőt, amit mindig is ügyesen takargatót, azt a törékeny érzőlelket, ami még számunkra is idegen, és amit most képes megnyitni egy vadidegen lány előtt.






Sajnálom Alicet, mert tényleg egy különleges személy, de ha választanom kellene közte, és a testvérem között, akkor minden kertelés nélkül Nicket választanám.






Nick szemszöge






- Tehát mit válaszoltok. Képesek vagytok értem hazudni? – kérlek, mondjátok azt, hogy igen.


- Igen, de a balhét te viszed el. – szögezték le egyből, igen, ennyit a férfi szolidaritásról.


- Kösz, fiúk tartozok nektek.


- Egy jó naggyal. – mosolyogtak rám egyszerre – Aztán ne baltázd el. – vágja hozzám Kevin, mintha ő olyan profin hódította volna meg Danillet.


- Hát biztos jobb udvarló leszek, mint te. – vágtam vissza.


- Hiszem, ha látom. – nevetett rajtam Kevin.


- Alice nekem nem tűnt egy könnyű esetnek, szóval tiplizhetsz, míg lesz valami. – na most meg Joe kezd szemétkedni. Pont ő, akinek még egy normális barátnője se volt.


- Tudjátok mit, fogadjunk. – csak azért se hagyom magam. Jó én vagyok a legfiatalabb, viszont a legérettebb is hármunk közül. (itt megjegyzem, fogalmam sincs milyenek is a fiuk maguk közt)


- OKÉ, mi benne vagyunk. Lássuk a tétet és a következményeket. – néztek rám úgy, mintha mármost a zsebükben éreznék a győzelmet.


- A tét az, hogy egy hónapon belül Alice a barátnőm lesz. – mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez így is lesz.


- Aha, ez jól hangzik. – néztek rám sunyin, mintha nem hinnének az egy személyes vonzerőmben - De mi van akkor, ha mondjuk, még se jönne össze ez a nagyszerű ötleted?


- Kösz, hogy így bíztok bennem, és a sikeremben. – jó tudni kire számíthat az ember a bajban.


- Hé, hé, ettől fogadás a fogadás. - szabadkoztak – Mindenre fel kell készülni.


- Jó legyen, ha mondjuk, nem sikerülne a tervem, amit erősen kétlek, akkor azt kérhetek tőlem, amit csak akartok. –legyen nekik egyszer gyereknap. Bár tegyük hozzá, bízok a saját sikeremben.


- Huhu. Nick te most ezt jól meggondoltad?


- Igen. Amúgy meg hülye lennék veszíteni. – mit hisznek ezek.


- Jó, jó. Mi elfogadjuk a döntésedet, csak kicsit szokatlan ez tőled. – próbáltak magyarázkodni.


- Szokatlan? Ugyan már? Ezzel is csak buzdítom magam a cél elérésére, nem mintha amúgy kellene, de így legalább ti is látjátok, hogy száz százalékosan komolyan gondolom az egészet.


- Hát jó, most már csak reménykedhetünk, hogy nem buksz le. – kösz a biztatást – Mert akkor minden borul. – igazi vészmadarak. Amúgy meg mér, buknák le? Előbb utóbb úgyis meg mondanám neki.


- De most pszt, ha jól hallom jön vissza.


Alice szemszöge


Miután kinyitottam az ajtót, egy fiatal, de talán nálam egy két évvel idősebb lányt láttam. Igazán szép volt ápolónő létére. Nem mintha alap követelmény lenne számomra a szépség, de az ilyen lányok nem kötelezik el magukat a Hippokratészi esküre, legalábbis eddig ezt hittem.


Sarah egy aranyos fehér egybe ruhában pózolt, miközben alaposan végig mért engem. Na igen, már csak így kinézetre ég is földek vagyunk. Kezdve azzal, hogy én sose vennék fel ilyen rövid szoknyát, mint amilyen rajta is van, még akkor, se ha kényszerítenének. Ebből is látszik, hogy nem vagyok divatfüggő se plázacica, tipikusan az az alkat vagyok, aki reggel felkel, meglátja az első útjába kerülő ruhát és azt mondja ez jó lesz. Ezzel szemben ő, a tökéletes manikűrjével és frissen göndörített szőke hajával éles ellentétben állt velem.


Majd hírtelen eszembe jutott testvérem szavai, miszerint mi amolyan barátnők is lehetnénk, VELE. Már maga a gondolatra és is végig borsódzott a hideg a hátamon.


- Szia. Én Matthew barátnője vagyok. – mutatkozott be miközben én lassan kifújtam a levegőt. Ezek szerint nincs vész, ő csak a bátyám barátnője.


- Aha, én Alice vagyok. Bár gondolom már hallottál rólam.


- Igen, amúgy engem Saráhnak hívnak. – ne könyörgöm, ne, csak ezt ne. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Ezt most csak valamilyen rémálom lehet.


- Tehát akkor, ha jól értem, te leszel az én ápolónőm? – kérdeztem némi bizonytalansággal a hangomban.


- Igen. – ó, hogy a fene enné meg, mosolyogtam rá bájosan.


- És pontosan mit is értesz te ezen a munkán?


- Segítek neked, amiben csak tudok. – de mivel látta rajtam, hogy ez nekem nem elég, folytatta tovább – Például öltözködés – vajon miért nem lep meg, hogy pont ezzel kezdi a felsorolást - tornázás – nagyon jó, pont úgy néz ki, mint aki minden héten edzi magát – és segíthetek az utazásban is. – hát aszem, ezt a lehetőséget inkább kihagyom. Volt már egy autós balestem, és nem tervezek még egyet a közeljövőben.


- Értem, és mennyit lennél itt naponta?- kérdezősködtem tovább.


- Amennyit kell. – hát ezzel megint csak ki lettem segítve.


- Jó, és ma is itt leszel vagy csak ismerkedni jöttél? Mert- néztem közben hátra – vendégeim is vannak.


- Hát….


Kritikáknak meg most is nagyon örülnék.
 

 

Valamint kerestem női főszereplő képeket, így mindenki kedvére válogathat ,hogy neki ki tetszik jobban.
 

 

3.rész Megbélyegezve

3. rész


Alice szemszöge (elég gyakran váltogatni fogom a szemszögeket)

Miután mindenki elhelyezkedett a kanapén, kérdő szemekkel találtam szemben magam.


- Ki vele, mit akartok? – ha játszunk, legalább játszunk nyílt lapokkal. – Mire vagytok kíváncsiak? ” Mert ezt az ismerjük meg a szomszédunk” szöveget, még Angliában sem hittem el, nem hogy itt. – A fiúk bambán egymásra néztek, mintha csak most esett volna le nekik, hogy bizony engem se ejtettek a fejem lágyára.


- Szóval? – kérdeztem újra, mert még mindig némán ültek.


- Jó, lebuktunk. – nevette el magát a fiatalabbik – Igazából azért jöttünk, hogy megtudjuk miért vetted meg a házat?- Meg áll az eszem, ezeket tényleg a ház érdekli?!


- A házat? - néztem rájuk értetlenül.


- Igen. – válaszolták egyszerre komolyan.


- Miért olyan fontos ez nektek? – néztem rájuk sunyin. Ezek itt titkolnak valamit.


- Hát … csak …mert – vakarták egyszerre a fejüket a fiuk , mintha ők se tudnának egy ésszerű magyarázattal elő állni.


- Hát… csak …mertre nem mondok semmit. Ezek nekem nem indokok. Ha akartok valamit, akkor álljatok elő valamivel, vagy különben én se mondok semmit. – tettem keresztbe a kezem a mellem alatt.


- Nem szeretjük a szomszédokat. – hangzott el végül a leggyerekesebb kifogás, amit valaha is életemben hallottam. És szerintem ezzel Kevin és Nick is egyet érthetetek, mert az egyik a kezébe temette az arcát, míg a másik csak a fejét rázta, hogy te jó isten, hogy lehetsz ennyire hülye.


- Tényleg? – néztem rájuk szinte már nevetve. Hihetetlenek, de tényleg jól érzem magam a társaságukban.


- Igen. – válaszolt megint csak Joe. Szerintem a másik kettő már meg, se mert szólalni.


- Jó, válaszolok, végül is, ti teljesítettétek a rátok eső részt, még akkor is, ha nem az igazat mondtátok. – erre mindannyian rám néztek, mintha nem akarnának hinni a szemüknek.


- A házat nem én vettem. – válaszoltam kitérően. Ha ők húzzák az én agyamat, akkor én is megtehetem ezt az övékkel.


- Nem? – kérdezte az idősebbik.


- Nem. A házat a testvérem vette, de az én tulajdonomban áll. Elhihetitek, ha rajtam múlott volna, nemhogy ide, de még Amerikába se tettem volna be a lábamat. – vágtam egy fájdalmas grimaszt.


- Miért? –kérdezték őszintén.


- Csak nézetek rám, és megtudjátok a választ. – válaszoltam fejemet lehajtva. Igen, ez az az a téma, ami fájdalmat ébreszt bennem, olyan ez, mint egy tüske, amit szöges dróttal erősítettek a szívem köré, hogy még jobban fájjon.


- Én … nem látok semmit. – válaszolt a legkisebb, percekkel később. A hangja egyenes volt, tényleg nem lehetet benne érezni semmilyen sajnálatot vagy hazugságot. A szeme pedig megbabonázott, mert tényleg csak az igazságot lehetet belőlük ki olvasni. A reményt, hogy nem ítél el, mert az vagyok, aki vagyok.


- Jó neked, mert a vakok közt te vagy, az egyedüli látó. – Őszintén szólva, fogalmam sincs honnan jutott eszembe ez a mondat, de úgy éreztem ezzel tudom csak egyedül kifejezni a bennem dúló érzéseket.


- Fura, úgy beszélsz, mint az édesapánk. - jelentette ki a középső. – na ez jó, úgy beszélek mint az édesapjuk aki valószínű már betöltötte az ötvenet is.


- „Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.” - gondolom, nem tudják honnan ered ez a mondat, pedig a világ egyik legnagyobb könyvéből idéztem, amelynek minden mondatában benne rejlik az emberi lét kiszámíthatatlansága.


- ,,Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” – hát még is csak rájöttek, mosolyogtam magamban. A legkisebb idézte vissza az egyik kedvenc mondatomat a könyvből, de láttam, hogy a másik kettő szemében is felismerés lángja gyúl.


- Ügyes. Látom, szeretitek Antoine de Saint-Exupéryt. – tényleg elismerésre méltó teljesítmény. Eddigi tapasztalataim alapján, sokan még a könyvet se olvasták el, az meg már tényleg szinte csodaszámba ment, ha valaki meg is értette a jelentését.


- Igen, bár gyermekként az ember nem igazán érti meg elsőre a lényegét. – válaszolta Nick.


- Az egyszerű dolgoknak nincs semmi szépsége. A regények is ilyenek!- mosolyogtam rájuk, mert tényleg felkeltették az érdeklődésemet - Mi lenne számodra érdekesebb, ha feketén fehéren leírnának valamit, vagy az, amit megmagyarázni nem tudsz, és ezért órákig töröd rajta fejed?


- Azt hiszem a második. –válaszolt ismét lenyűgözve Nick.


- Szerintem is, néha tényleg jobb egyedül felfedezni a dolgokat, mintha csak késztermékként megkapnánk őket.


- ,,Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.” – idézett Nick válaszként egy újabb mondatot.


- Látom, kezdesz ráérezni. – nevettem a mondatán.


- Hé, hé. Ugye a hernyók nem mi vagyunk? – szólt bele a beszélgetésünkbe Joe, mint aki tényleg komolyan kérdezi.


- ,,A beszéd csak félreértések forrása.” – válaszoltuk egyszerre nevetve a fiukkal.


- Na jó, fejezzük ezt be , mert szegény Joe már nem bír minket követni. – javasoltam a fiuknak.


- Oké. – válaszolták egyöntetűen.


- És szeretnétek még valamit kérdezni vagy esetleg, én is kérdezhetek? – néztem rájuk kíváncsi szemekkel.


- Persze, kérdez nyugodtan. –mosolyogtak el egyszerre a fiuk.


- Nem tudom miért, de valahogy ismerős nekem ez a Jonas név. – néztem rájuk érdeklődve - Ti nem tudjátok véletlenül, hogy miért?










Nick szemszöge


Alice kérdése váratlanul ért minket, mert egyáltalán nem erre kérdésre számítottunk. Biztosak voltunk benne, hogy valami hétköznapi dolog érdekli. Ehhez képest, szinte villámcsapásként ért a saját nevünk említése.


- A Jonas? – néztem hírtelen a testvéreimre, hogy nehogy meg merjenek szólalni.


- Igen, nekem ez olyan ismerősen cseng. – nézet rám úgy mintha mindent tudna.


- Lehet, tudod elég gyakori vezetéknév a Jonas Amerikában. - na erre úgy se tud semmit se mondani, mosolyogtam fölényesen.


- Igazad, lehet. – nézett rám bűnbánóan, mint aki tényleg sajnálja, hogy hülyeséget kérdezet -Nem is tudom, honnan voltatok olyan ismerősök. Csak tudjátok, a balestem óta, kicsit szelektív a memóriám. – amikor ezt mondta, kicsit elszégyelltem magam, mert még ő kér bocsánatot, amikor éppen mi verjük át az ő fejét.


- Nem történt semmi baj. Mindenkivel megesik, hogy összetéveszti a másikat. – legyintet Joe ezzel jelezve, hogy vette a lapot – Pont múltkor voltunk Frenkivel a kisöcsénkkel, vidámparkban, és szegényt majdnem lecseréltük egy másik kisfiúra. – nevette el magát a mondat végére. Na igen, az tényleg vicces jelenet volt.






Ezután még vagy félóráig beszélgettünk, amikor váratlanul megszólalt a külső csengő hangja.






- Oh, bocsi fiuk, de ezt most mindenféleképpen ki kell nyitnom. – szabadkozott, miközben az ajtó felé vette az irányt. Mi pedig csak remélni mertük, hogy olyan ember jön, aki messziről sem ismer minket.


A kritikáknak meg most is nagyon örülnék.

Rajzaim.

Sajnos Jonas Brotherses rajzaim nincsenek (de még lehetnek :) viszont Twilightos rajzaim vannak, ezért úgy gondoltam fel teszem ide is,mert a másik blogomon is fenn vannak. (A rajzok az oldal alján találhatok a nagyságuk miatt.)

Valamint Boldog 21-dik születésnapot kívánok bátyámnak Kornélnak. Nagyon szeretlek Coornail.

Megbélyegezve 2.rész

Itt is van az újabb rész, remélem elég gyors voltam, és hogy mindenkinek tetszeni fog. A kritikáknak meg nagyon örülnék, úgyhogy kérlek titeket, hogy írjatok, ha elolvastátok.




2. rész




Alice szemszöge






Mikor kinyitottam az ajtót nem kis meglepetés fogadót. Három full extrás pasi állt a küszöbömön. Az én ajtómban! De komolyan, el se hiszem, az egyik jobban nézett ki, mint a másik. A legidősebb legalábbis én őt néztem a legidősebbnek, baloldalon állt egy jópofa halálfejes pólóban egyből megtetszett, még akkor is, ha a póló kilencen százalékát a rózsaszín tette ki. Mellette valószínűleg a középső testvér állhatót, mivel eléggé hasonlítottak egymásra. Már csak így ránézésre megmondtam, hogy ők bizony testvérek. A középső fiútestvér is aranyos volt, bár ő inkább csak az arcával nyűgözött le.


Mert volt neki egy bizonyos férfias sármja , ami csak úgy vonzotta a női tekintetteket. És szerintem ezzel ő is teljes mértékben-tisztában volt, mivel egy hatalmasat mosolygót, amikor rám nézet, de nem csak azzal a „ szia én vagyok a szomszédfiú” tekintettel, hanem tényleg olyannal amivel a lányokat szokás becserkészni. Ez pedig nekem nagyon jól esett, mert hiába szépítem a dolgokat, az emberek elsősorban a tolókocsimat látják meg, és csak aztán engem. Ebből adódik az is, hogy egy évig, nem hogy pasim, de még barátom se nagyon volt. Mert, hogy ki állna szoba egy nyomorékkal? Igen, ha jól emlékszem, ezt még az egyik barátom vágta hozzám a régi sulimban, miután visszamentem tanulni. Igazán jól esett mondhatom, ezután lettem olyan amilyen. De visszaérve a fiukra, tényleg nagyon tetszik, hogy lazán veszik az akadályokat, és nem kezdenek sikítva hazarohangálni.


Az utolsó fiú pedig mindent vitt. Ő tűnt a három testvér közül a legzárkózottabbnak, de egyben legszimpatikusabbnak is. Mintha egy kicsit megszeppent volna, bár nem hiszem, hogy ennyire ijesztő lennék. Biztos őt is meglepte a kinézetem. Mert annak ellenére, hogy tolószékbe vagyok kényszerülve, egyáltalán nem vagyok bányarém. Igen is szép vagyok! Álltam ki némán magamért. Jó nem vagyok egy top modell, de barna hullámos hajam és csillogó zöld szemem a fiúk többségére pozitív hatással van, és úgy látom, hogy neki is tetszik, (a derékon felüli összkép).


Amúgy rajta egy laza fekete póló és egy répaszárú nadrág volt, amit én derekasan bevallom, eddig csak lányokon láttam, de hát más a divat Angliában és más Amerikában. Az arcával sem voltak problémáim, hiszen testvéreihez hasonlóan ő is örökölte azokat a karakteres vonásokat, amitől a lányok minimum dobnak egy hátast. Ehhez képest bevallom még is a haja tetszett rajta a legjobban, pedig a pasikon általában mást néz meg az ember lánya,(mondjuk, kéz, fenék, izomzat) de hát, ha valakinek olyan sérója van, mint neki, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni.


Szerintem, és biztos vagyok benne, hogy a fiúk első számú védjegye a göndörödő hajuk,(a szokásos mosolyt nem számítva) még akkor is, a középső fiú próbálja ezt ügyesen elrejteni. Mert abban már most biztos vagyok, hogy nem a semmitől áll szög egyenesen a haja, miközben a mellette lévő két testvérének dauer reklámba beillő lokniai vannak.


A másik, és ami megint csak megegyezet a fiukban, hogy mindannyian izmosak és ápoltak voltak, ami megint csak sokat dobbot a latba, mert hiába szép egy fiú, ha nem ad magára, és ez náluk egyáltalán nem lehetet elmondani.


És igen, ekkor ütőt szöget a fejemben egy igencsak helyén álló kérdés. Ezek meg mit keresnek itt?














Fiúk négy órával ezelőtt


- Fiúk, gyertek ide!- ordított fel az emeletre Kevin.


- Mi van már? – jött a nyűgös hang Joetól.


- Nicket merre hagytad? – kérdezet vissza szemrehányóan az idősebbik.


- Fenn punyad a szobájában, biztos megint dalokat ír. Tudod milyen, ha elkapja az ihlet, hozzá se lehet szólni. Egyébként meg minek rángattál ide? – nézett testvérére álmosan.


- Nézz ki az ablakon és megtudod. – Joe egy csiga lassúságával oda vánszorgót az ablakhoz és kinézett rajta, majd fél másodpercen belül vissza is tekintett a testvérére.


- Ez meg mi akar lenni?- kérdezte értetlenül a fiatalabbik. – miközben visszafordult az ablakhoz, hogy jobban lássa a szomszéd háznál tevékenykedő tömeget.


- Na szerinted, mi? Gondolkozz, és rá fogsz jönni, de hogy megkönnyítsem a dolgodat, elárulom, új szomszédunk van. - hangsúlyozta ki a Kevin a szomszéd szót.


- Szomszéd? – hüledezett Joe.


- Igen. Nekem is hihetetlen, de megvették a házat. –bólogatott az idősebbik.


- De az ingatlanközvetítő nem azt mondta, hogy senki nem veszi meg azt a házat. – hitetlenkedet még mindig Joe.


- Ezek szerint hazudott, vagy valakinek megért annyi pénzt, hogy a közelünkben lakhasson. – mert azt mindketten tudták, hogy a szomszéd ház ára akkor ugrott nagyot, amikor ők a mellette lévő házba költöztek. Így szinte esélytelen lett, hogy bárki is megvegye, főleg egy rajongó számára.


- De, most mi lesz velünk?- eset kétségbe Joe. – Én nem akarok egy rajongó mellett lakni, és elköltözni se akarok. – jelentette ki kategorikusan Joe.


- Nyugi, nem lesz semmi baj. Előbb várjuk meg míg beköltözik, és utána majd meglátjuk mennyire vészes, még az is lehet, hogy nem ismer minket. – állt pozitívan a dolgokhoz Kevin.


- Kevin te hallod, amit mondasz? – hüledezet Joe - Már, hogy ne ismerne? Szerinted még is mi a fenének költözőt a szomszédba, a mi szomszédságunkba?!


- Jó, jó. De a tényeken akkor se tudok változtatni, a házat megvették és kész. – tárta szét a karját Kevin.


- Tudod mit, amint lehet én meg akarom nézni az új szomszédot, mert jobb félni, mint megijedni.


- Honnan veszel te ennyi bölcsességet. – nézett rá gúnyosan Kevin.


- Tudod, ez csak úgy jön- jött a fellengzős válasz - de félre téve viccet, engem akkor is érdekel az új szomszédunk.


- Jó akkor megvárjuk míg Nick végez, és utána átugrunk. Aztán lesz, ami lesz. – ajánlotta fel végül az idősebbik.


- Oké, benne vagyok.






Szép lassan eltelt a négy óra mire Nick is végzett a teendőivel, és miután észrevette, hogy testvérei csak a földszinten lehetnek, lement hozzájuk.






- Hát itt meg mi folyik? – nézett szét a nappaliban, ami leginkább egy harctérre hasonlított a sok széthajigált chipszes zacskótól.


- Joet kérdezd, ő nem bír már magával négy órája.- mutatót másik testvérére az idősebbik.


- Nick, na végre, már azt hittem sose végzel! – kelt föl egyből a kényelmes kanapéról Joe.


- Mert? Talán megyünk valahova, vagy mi van? – kérdezte értetlenül a legkisebbik.


- Igen, mégpedig a szomszédba- vigyorgott Joe.


- A..ha , a szomszédba?- vágott még mindig értetlen fejet Nick- Oda ahol nem lakik senki? Hát kösz Joe, de ezt most valahogy kihagynám.


- Nick te tényleg nagyon el lehettél foglalva, ha nem vetted észre, hogy beköltöztek a szomszédba. Pontosan négy órával ezelőtt vagy száz költöztető volt odakint. –tájékoztatta testvérérét Joe.


- Na és? Miért kellett volna érdekelnie. - vont vállat Nick.


- Csak mert holnap, Amerika tini lakosságának a fele megtudhatja, hogy hol lakunk!- kelt ki magából Joe.


- Jó ez tényleg gáz, de mi, mit tehetünk?! Megvették a házat, az övék! Mi nem lakoltathatunk csak úgy ki senkit. Meg amúgy is, mit mondanánk: bocs, de nem bírjuk a szomszédokat, létszi költőz el máshova. Ugyan már Joe, ezt se gondoltad komolyan?


- Jó, de akkor még is mi mit tegyünk?- nézett testvéreire a középső.


- A legjobb amit tehetünk,hogy átmegyünk és bemutatkozunk. – jelentette ki véleményét a legkisebb.


- Na látod Joe, én is ezt mondtam. – értett egyet Kevin, Nick véleményével.


- Akkor mire várunk még, menjünk át. – ment az ajtóhoz Joe.


- Jó csak ne rohanj úgy. - mentek utána a testvérei.


Miután átmentünk a szomszédhoz és becsöngettünk vártunk egy kis ideig, majd halkan kinyílt az ajtó.






Nick szemszöge


Amikor kinyílt az ajtó előttünk, egy kicsit mindannyian meglepődtünk. Mert szemmagasságban vártuk a fogadtatást, ehhez képest a házigazdát úgy deréktáj magasságban találtuk. A lány, mert az volt, kicsit döbbenten nézett ránk, elég vicces volt a feje, ahogy sora vett minket, miközben azon tanakodott vajon kifélék vagyunk.


Bár, meglepetés terén, ő se maradt le tőlünk, mi legalább annyira meglepődtünk rajta, mint ő rajtunk. Mert ha őszinték akartunk lenni, mindenre számítottunk csak erre nem. Itt áll, vagyis ül előttünk egy gyönyörű széplány.


Az arca szép barackszínű volt, ami igazán jól ment a szív alakú arcához és gesztenyeszínű hullámos hajához. A szájáról nem is beszélve, amit ravasz kis mosolyra húzott minden egyes alkalommal, minta valami turpisságon törné fejét. Cirkokkal borított csillogó smaragd szemét is könnyű volt megfigyelni, hiszen egyfolytában minket lesett, mintha valami félénk őzgida lenne, aki a ráváró támadásoktól fél.


Érdekes személyiség volt nagyon, eddig még soha nem láttam senkit, akinek a szemében és a kisugárzásban ekkora kettőség lenne, mint benne. Egy oldalról ott volt benne a határozottság, a dac mindenkivel szemben, az ösztönös védelem, másrészt viszont nem lehetet nem észrevenni azt a fájdalmat, ami akkor ült ki az arcára, ahogy észrevettük a tolókocsiját.










Alice szemszöge


- Öhm, ti kik vagytok? – próbáltam kevésbé bunkónak lenni, elvégre jó pasikat nem szokásom elküldeni, főleg nem olyanokat, akiknek még tetszek is.


- A szomszéd házból jöttünk ismerkedni. Én Nick Jonas vagyok, ők pedig a bátyáim Kevin és Joe. – ragadta meg a legkisebb a szót, miután magához tért az első döbbenetéből.


- Aha. – ez jó, csak tudnám honnan ilyen ismerős a Jonas név.


- És téged hogy hívnak? – kíváncsiskodott a középső, akit aszem Joenak hívtak.


- Alice, Alicia Shellman. – mutatkoztam be én is. Hu de ciki, régebben nem volt ilyen, na igen újra bele kell rázódnom a társasági éltbe.


- Alicia igazán szép név. - olcsó bók volt, de most jelenleg még ez is jól esett, főleg hogy a legkisebbtől kaptam.


- Köszönöm. – érzem hogy pirulok, pedig ezt az undok felem nagyon régóta nem engedte meg. – Hum, nem akartok bejönni? – kérdeztem most már én is – Vagy ez is csak valamilyen Amerikaiakra jellemző szokás, hogy az ajtóban ismerkednek? – néztem rájuk érdeklődve.


- Igen, vagyis nem. – mondták egyszerre a fiuk egymás után.


- Érdekes egyének vagytok, de gyertek be mielőtt gyökeret ereszt a lábatok. – mondtam egy mosollyal, miközben a nappali felé invitáltam őket. Miután mindenki elhelyezkedett, kérdő szemekkel találtam szemben magam.


- Ki vele, mit akartok? – ha játszunk, legalább játszunk nyílt lapokkal.


A kritikát kérlek írjatok. Kritikát a következő képpen lehet írni: megjegyzés->megjegyzés írása mint :,és ott kilehet választani a névtelen névtelen opciót.

Megbélyegezve

1.rész


Egy újabb nap egy újabb év. A napok szinte úgy úsznak el a fejem felett, hogy szinte már észre se veszem. Számomra az idő már rég megállt. Amióta nyomorék lettem, már semmi se érdekel. Miért is érdekelne? Azért mert bárkinek is fontos lennék? Ugyan már, kit áltatok. Soha senkinek nem voltam fontos, most is csak azért tartok éppen Amerika felé, mert megszólalt egyes emberek lelkiismerete. Így egy év magány után, minden előzmény nélkül, hála két imádnivaló bátyámnak ki lettem toloncolva Angliából. Persze csak képletesen. Senki se képzelje, hogy láncra verve hajítottak egészen Amerikáig, nem. Ennél sokkalta egyszerűbb a történet, az egyik bátyám név szerint Brad fogta magát és eljött értem, majd se szó se beszéd Amerikáig rángatott. Tehát most repülök az álmok hazájába, oda ahol nincsenek lehetetlenek, főleg azok számára, akiknek több millió fekszik a bankszámláján. Mert igen ám, főként ezért lettem iderángatva, merthogy valami új kezelésnek köszönhetően visszakaphatnám a lábaimat, amik eddig egészen egy évig nem funkcionáltak másként, mint két mozdíthatatlan csonk. Én már nem nagyon hívom másnak, lábnak nem tekintem őket, mert ha azok lennének, akkor nem lennék nyomorék, hanem járnék, mint minden normális ember. De mint mondtam, ezen az apróságon én már rég túlléptem, ellenben azokkal, akik itt élnek és még mindig hisznek a csodákban. Na, ezért is nem akartam én soha Amerikába költözni, mert ha egyszer oda kerül az ember, menthetetlenül is bele kerül abba a tévhitbe, miszerint mindenre van megoldás. Ez a cukormázas szívmelengető életstílus pedig megfertőzte az én két aggódó bátyókámat is. Így savanyú pofával, hiszti mentesen, de végig ültem a tizenkét órás utat.


- Azt hittem sose érünk ide. – jegyezte meg testvérem fáradtan. – Ha ő fáradt, akkor én mit mondjak? Ő legalább ki tudott nyújtózkodni, én ellenben úgy ültem végig a tizenkét órás utat, mint aki karót nyelt.


- Meglátod jó lesz itt. – bíztatott testvérem, miközben pontosan jól tudta, hogy egy szót sem fogok szólni. A betegségem óta kerülöm a fölösleges beszédet. Hidegen és kimérten válaszolok minden hozzám intézett kérdésre. Minek is fecsegnék össze vissza, miközben két szóval is el tudom intézni amit, akarok. Ez a két varász szó pedig nem más mint a : NEM ÉRDEKEL. Ha ezt mondom, általában mindenkinek leesik, hogy nem vagyok barátkozós kedvemben és jobb elkerülni.


- Látom még mindig nem vagy beszédes kedvedben. – nézett rám huncut szemekkel. - Kíváncsi vagyok, mi olyan vicces van a mostani helyzetemben. Tényleg majd szétröhögöm a vakbelem olyan jó, hogy béna vagyok, és az is maradok örökre.


- Hát nem. - jegyeztem meg epésen.


- Na, csak nem szóra bírtalak. – most mondjam azt, hogy igen.


- Ha nem válaszolsz, nem erőltettem. De nem sokára megérkezünk, és lesz egy ápolónőd, akit direkt neked vettem fel. – Ápolónő, nekem? Minek? Egy évet éltem egyedül, úgy hogy senki sem segített. Erre ideérek és még nagyobb nyomoréknak néznek, mint eddig valaha. Nem, köszönöm, nem kérek senki segítségéből, főleg nem egy vadidegenéből.


- Nem kérek senki segítségéből. – jelentettem ki határozottan.


- Pedig fogsz, és ő amolyan fajta barátnő is lesz neked. – na szép, kaptam egy igazi buzgómócsingot. Akit egész álló nap hallgathatok, hogy milyen szar neki, mert velem kell lennie.


- De hogy örülj, és ne hogy azt mondj, nem szeretünk téged eléggé, vettünk neked egy saját házat. – Most kéne hálaimát rebegnem? Nehogy már?! A saját örökségemből vettek nekem egy házat, mindezt úgy előadva, mintha ők a saját fizetésükből rám áldóztak volna valamennyit is.


- Tényleg? – játszottam az érdeklődő tizenévest, aki valójában is lennék, ha nem nőttem volna fel olyan hamar.


- Igen, és kérlek szépen ne gúnyolódj, főleg ne Sharával.


- Mert? Ő kicsoda? A második Teréz Anya? Aki azt hiszi, hogy én szegény kis nyomorék magatehetetlen kis vakarék vagyok? Huh, fogadni mernék rá, hogy csak azért vállalt el, mert hét számösszegű lesz a fizetése. Arról nem is beszélve, hogy szerintem ti, nem árultátok el szegény lánynak, kivel is áll szemben.


- A fizetéséről nem árulunk el neked semmit. Rólad pedig egy kicsit kitupíroztuk a valóságot. – Kitupírozták?! Milyen elegáns megfogalmazása ez annak, hogy valószínűleg szegény lánynak a képébe hazudtak.


- Aha. Akkor tisztázzuk. Ti azt mondtátok annak a lánynak, hogy én, egy ártatlan, ma születet, bárányka vagyok, aki még egy légynek se képes ártani?


- Nem éppen ezekkel a szavakkal, de a lényeg nagyjából ugyanez volt.


- Hu, remélem fizetettek neki előleget, mert azt már most garantálom, hogy nálam nem húzza sokáig.


- Pedig kénytelen leszel vele megbarátkozni.


- Na és ugyan miért? – majd akkor fogok én bárkivel is megbarátkozni, ha két szarvam nő, és ha Mars lakok potyognak az égből, de addig is, leshetik.


- Mert különben kénytelen leszel velünk élni.


- Mármint veled és a családoddal? – néztem rá kiütközve. Na ne, inkább zárjanak össze bármilyen vadidegennel , de én egy napnál többet nem bírok ki a testvérem családjánál.


- Igen. Szóval dönthetsz vagy mi, vagy ő?


- Akkor a két rossz közül a kisebbik rosszat választom. – még jó, hogy hagytak választani - Egyébként közlöm veled, hogy az előbb megzsaroltál.


- Tényleg? – kérdezet vissza az én hangomat imitálva.


- Csak nem gúnyolódni hallak? Hát ezt is megértem.


- Tudod, melletted ragad ránk is valami. – vág vissza flegmán.


- Ezt most dicséretnek veszem. –bár tudom, hogy nem annak szánta. – egyébként mikor érünk már oda?


- Most. – és azzal egy laza csuklómozdulattal lekanyarodott egy impozánsnak tűnő kétszintes kertes ház előtt. Az első benyomás már meg van. Tetszik, persze ezt nem kell mindenkinek tudnia. A vörös téglával díszített falak egyből belopták magukat a szívembe, mert egy kicsit tükrözte a hazai Angolos színvilágot. A belsőről nem is beszélve, szép tiszta, nagy terekkel, amit gondlom direkt nekem lett kialakítva. A bútorok is nagyon tetszettek, mert minden a természet színeiben pompázott, bár az elsődleges szín a barna volt, ami igen csak meghitté tette a szobák hangulatát, mert harmonizált a sötét hajópadlóval.


- Na hogy tetszik? – kérdezte izgatottan testvérem.


- Elmegy, bár láttam már ennél szebbet is. - lomboztam le eddigi izgatottságát.


- Alice, ez nem a Buckingham – palota?! Még is mit vártál?


- Ja, vettem észre, de inkább azt mond meg nekem, hogy hol fogok aludni?


- Itt a földszinten, nem akartuk, hogy fel-le rohangálj.


- Na, azt én biztos nem fogok. Egyébként kösz, hogy emlékeztetsz a nyomoromra. –vágtam vissza megbántottan.


- Alice, sajnálom, én nem akartam. – néz rám kis kutya szemekkel, mintha ezzel lehetne rám hatni.


- Tudom, ti soha nem akartatok semmit.


- De …


- Ne, ne keres mentségeket. Nem érdekel, most itt vagyok ,mert azt akartátok , hogy itt legyek , nem örülök neki ,annak meg végkép nem,hogy egy idegennek kell együtt élnem , de elfogadom. És tudod miért? Mert így végre leszálltok rólam.


- Jó látom, kezdesz ideges lenni, ezért én most el is megyek. Sarah délután jön, ezért próbálj meg addigra megnyugodni. – kért szinte könyörögve.


- Jó megnyugszok. – bár nyugodtabb lennék, ha te se lennél itt.


- Akkor én megyek. – néz rám úgy mintha valami köszönöm félét várna tőlem.


- Jó menjél. Tudod merre van az ajtó , elvégre te vetted a házat. – muszáj valahogy csak utoljára is megbántanom, muszáj, egyszerűen csak kicsúsznak a szavak a számon. Mire észbe kapnék, hogy megsértettem, már nem is tudok elnézését kérni, mert egyszerűen faképnél hagy.






- Na jó, ezt jól elintéztem , de sebaj majd csak megbékél valahogy. – mondogattam magamnak. Egyébként is, mit érdekel, hogy mit érez vagy gondolnak mások? Érdekelte őket valaha is, hogy milyen rossz volt nekem a baleset után? Hogy milyen volt a komából felébredni, és megtudni, hogy a lábaimmal együtt elvesztettem a szüleimet is? Kérdezte egyáltalán valaki, hogy, hogy érzem magam?
A válasz nagyon egyszerű : NEM . Senkit nem érdekeltem. Most pedig egy évvel később azt várják tőlem, hogy legyek az, aki azelőtt voltam, hogy viselkedjek úgy, mintha mi se történt volna?! Nem, sajnálom, de nekem ez nem megy! Nem tudom megjátszani a boldogságot, és nem is akarom. A szüleim halála rádöbbentet arra, hogy a valódi értéketeket elég gyakran nem lehet látni, csak akkor, ha elveszítjük őket, és én elveszítettem életem két legnagyobb értékét. Ezután pedig megfogadtam magamnak , hogy soha többé nem akarok elveszíteni semmit, ami fontos, inkább taszítom el magamtól az embereket , de nem akarok még egyszer olyan fájdalmat átélni, mint akkor, amikor megtudtam, hogy szüleim nincsenek tovább.


**************************************************************************




Kemény négy órán át csak bolyongtam a házban, nem mintha olyan nagy lett volna, csak a lépcsőn való felmászásom még nem az eredeti. A tolószékkel való küzdelmem elég jól halad, egyedüli hátrányt csak a lépcsők képezik, na meg a karom, ami nem acél vas kötegekből lett összegyúrva. De már elkezdtem erősíteni, és napi szinten edzem a testem is. Most főleg a karokra helyezem a hangsúlyt, de a lábaimat sem hanyagolom el, minden egyes nap tornáztatom és nyújtom is őket, és hetente egyszer el szoktam járni egy masszőrhöz, hogy kivasalja belőlem a csomókat. Bár azt nem tudom, hogy itt ez, hogy lesz megoldható, de majd keresek egy megbízható embert. Amint ezen gondolkoztam megszólat a kinti csengő.


Hajaj ez valószínűleg a kedves Sarah lesz. Na se baj, majd csak valahogy túlélem. Oda gurítottam magam az ajtóhoz, és kinyitottam, de nem éppen az látvány fogadót, mint amire számítottam.