Megbélyegezve 17.rész

17. rész


Nick szemszöge

A fenébe! A fenébe is, miért van nekem ekkora nagy szám? Dühöngtem némán, de nem baj, megoldom valahogy, most már csak azt kellene kitalálni,hogy hogy.


Gyerünk Nick, nincs idő, sürgettem agyam a megfelelő hazugság kitalálására, míg végül a megoldás isteni szikraként pattant ki a fejemből.


- Tudod a virágboltban előttem állt egy férfi, és pont a feleségének megrendelt csokrot vette át. Az eladó miközben átadta neki a virágot megkérdezte tőle milyen névre lesz, és a férfi azt válaszolta, hogy Brad Shellman, és mivel ez a név nem olyan gyakori Amerikában úgy gondoltam, hogy csak ő lehet a testvéred. –hu még jó , hogy úgy tudok hazudni , mint a vízfolyás. A gond csak igazából ott kezdődik, hogy semmilyen férfi nem volt az üzletben előttünk, Alice testvére meg végképp nem.


- Tényleg? – néz rám kifürkészhetetlenül, mint aki hajlik is rá, meg nem is, hogy elhiggye, amit az előbb mondtam.


- Igen. – ha már egyszer elkezdtem a hazudozást, akkor nem mondok ellent saját magamnak.


- Ez különös, nekem nem mondta, hogy virágboltba megy. – aszem itt a vége a hazudozásomnak. – De mivel ma van a házassági évfordulójuk Bellával, biztos meg akarta őt lepni valamivel. Tudod ezért is passzolta le nekem Markot. – ezt el se hiszem, mekkora szerencsém van. Hihetetlen mennyire a kezemre játszik a sors.


- És hány éve házasok vagy ilyet kérdezni illetlenség?


- Nem, nem illetlenség. Ha jól tudom – gondolkozik egy kicsit, mintha gyors fejszámolást végezne- kilenc éve házasok. Igazából nagyon fiatalok voltak, és szerelem volt első látásra, más részt jött Mark is, így igazából nem is volt választásuk. Emlékszem a szüleim olyan dührohamot kaptak, hogy majdnem mentőt kellett hozzájuk hívni. – a hangja itt mintha némi kárörömet rejtene. Lehet, hogy örült a szülei szenvedésének? - Nem akarták elfogadni a késztényeket, miszerint az ő tőkeletesnek vélt minta fiuk, teherbe ejtett egy középosztálybeli lányt. Az ő szemükben ez felért egy halálos átokkal. Ezután Bard soha nem került szóba a szüleimnél, mondhatnám azt is kitagadott lett. – a kitagadott szónál megvonaglik az arca és fura fintort ereszt meg- Vicces addig én voltam a feketebárány, de Brad egy szempillantás alatt változtatni tudott a helyzeten. – Feketebárány. Miért lett volna ő feketebárány?


- Feketebárány?- kérdezem meg hangosan.


- Igen, vagy ha számodra úgy érthetőbb, a különc, aki több gondot hozz az ember fejére, mint hasznot.


- Miért lettél volna te ilyen?


- Mert minden sorból kilógtam. – mennyi fájdalom látszik az arcán, mintha régi sebeket tépne fel, csak azért, hogy nekem is elmondja az igazat- Minden ellen lázadtam, ami nem tetszett, és ezt Angliában nem nézték jó szemmel. A szüleim diplomaták voltak, a felső tízezer része. Egy olyan ördögi körben forogtak, ahol nem számított más, csak a külsőség, és a fedhetetlenség. Ha volt pénzed, te lehettél az Atyaúr Isten, ha viszont emellé, még patyolat tiszta hírnév is társult, akkor te lehettél a Mindenható. – Miért érzem azt, hogy Alice szülei a másik kategóriába tartoztak?


- Tehát, akkor segítesz?- vált gyorsan témát Alice, mintha csak most jött volna rá, mennyi minden felfedet magáról, amit elvileg el se akart mondani.


- Igen persze .- habár főzni tényleg nem tudok , szóval elég vicces lesz , ahogy hülyét csinálok magamból.


- Akkor gyere, erre van a konyha. – mutat egy távolabbi helység felé.






Amikor oda érkezünk a konyha küszöbéhez, én szabályosan eltátottam a számat. Én még ilyet nem láttam. A helység nem csak egy egyszerű konyhát tükrözőt, amibe ha bemegyünk, megcsinálunk egy gyors teát. Nem, ez annál sokkalta több volt. Itt mindenen látszik, Alice keze nyoma, hogy ezt a helyet csak neki találták ki, az ő ízlésének, és az ő igényeinek. A bútorok valamivel alacsonyabbak voltak, mint a hagyományos konyhabútorok, bizonyára a tervező gondolt Alice magasságára. A színek pedig teljesen magával ragadtak. A mediterrán színek mindig is tetszettek, de ebben a konyhában főleg a természetes alapanyagok, a fa és a fém kombinációja nyűgözött le.






- Látom, tetszik. – mosolyog rám Alice – Eredetileg nem így nézett ki a konyha, de találtam egy nagyszerű szakembert, aki segített nekem, és valóra váltotta az összes elképzelésemet. A kész mű pedig ez lett. – mutat körbe a kezével, mintha tényleg csak a saját birodalmát mutatná meg nekem. – Ez a kedvenc helyem az egész házban, mivel itt töltöm a legtöbb időt.


- Akkor biztos nagyon szeretsz főzni.


- Igen. Kikapcsolja és ellazítja az embert, ha nagyon fáradt, másrészt egy jó étel feledteti az ember összes gondját.


- És olcsóbb, mint egy pszichológus. – azt hittem mérges lesz a beszólásom miatt, de nem, csak jót nevettet rajta, és folytatta a konyhai előnyök sorolását.


- Van benne valami. Igazából itt adom ki magamból a dühömet, másrészt, ha egy kaja jól sikerül, az siker élmény is, és ez elfeledteti a napi kínokat, azt hogy valami nem úgy sikerült, ahogy akartam.


- Ilyen módon még senki nem akart a konyhába csábítani.


- Ja, gondolom milyen módszerekkel csábítgatnak a lányok a konyhába vagy éppen máshova. – milyen édesen vörösödik el az arca a mondat második felére. – Csak mert biztos sok rajongótok, meg barátnőtök van.


- Oké, először is, a konyhába csak az anyukám csábítgatott, és ő sem úgy, ahogy te gondolod, a lányokkal pedig, igen jól el vagyunk látva. De, ez nem jelenti azt, hogy mi minden nap, másik lánnyal lennénk. Sőt, én a magam részéről szívesen lemondanák a hírnév ezen részéről.


- Miért, annyira rossz lenne a sok női rajongó? – kérdezi hamis érdeklődéssel.


- Nők?- hitetlenkedtem - Ugyan már, ők még csak kislányok. Másrészt ők nem is azt látják bennem, ami igazából vagyok, hanem azt, amit látni akarnak. Számukra én csak egy elképzelt ember vagyok, akinek nincsenek hibái, ellenben rengeteg pénze van.


- Értem. És nem rossz ez így neked? Nincs senki, akiben bízni tudnál. Honnan tudod ki az igazi barát, és ki az, aki csak át akar verni?- Alice fején találta a szöget. Teljesen igaza van, a családomon kívül soha senkiben sem bízhattam meg. Joe és Kevin lazábban vette az ilyen dolgokat, de én már nem. Az ember egy idő után kétszer is meggondolja, kit enged az intimszférájába.


- Sehonnan. Az idő szokta kiszűrni az embereket. Akik komolyan vesznek, ugyanúgy mellettünk maradnak, rossz időkben is, mint a jóban. Bár azért én tartózkodóbb vagyok, mint a fiuk.


- Én a ti helyetekben azért jobban félnék, kétszínű emberek minden hol vannak.


- Ezt saját tapasztalatból mondod?


- Igen. Nekem is volt számtalan igaz barátom, akik sorra hagytak ott miután lebénultam. Én tűzbe tettem volna értük a kezemet, és ők a szánalom legkisebb jele nélkül fordítottak hátat nekem. Ezek után, én már nem tudok feltétlenül bízni az emberekben. – Alice megtörtsége olyan józanító hatással van rám is, mint egy figyelmeztetés, ami egyfolytában azt suttogja vigyázz.


- És így élni talán jobb? Elszigetelve.


- Igen, sokkalta jobb. – válaszolja indulatosan - Lehet, hogy nincs sok barátom, de így nincs is, aki megbántson. Nincs olyan ember, aki miatt összetörhetnék, nincs olyan ember az életemben, akinek fájna az elvesztése, mert senkit sem engedek magamhoz olyan közel. – ez most bevallom fájt. Alice úgy tud bánni a szavakkal, mint a bokszoló az öklével, mindegy hova üt, az akkor is ugyanúgy fáj.


- És nem gondolkodtál azon, hogy valakit újra közel engedj magadhoz? – könyörgöm, mond azt, hogy igen.


- Barátként semmiképp.




Alice konyhája

Kritikát!!!!

Megbélyegezve 16.rész

16. rész


Alice szemszöge


Végre elérkezett a mai nap. Lelkendeztem hangosan és némiképp látványosan. A vacsora meghívásom óta már eltelt nagyjából másfél hét, és abban egyeztünk meg Frankiékkel, hogy ha Nick ráér, akkor jöjjenek el következő hét pénteken, vagyis ma.


Egyébként a kapcsolatom, nem csak Frankivel lett hirtelen nagyon jó, hanem a család többi tagjával is, de legfőképp Nickkel. Amióta náluk vacsoráztam nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna telefonon, vagy msn-en. Mindig történt olyan dolog, amit meg tudtunk közösen beszélni. Én a napi kínlódásomat panaszoltam el neki, ő meg az énekléssel járó előnyöket és hátrányokat osztottam meg velem. Nem egyszer nevettem jót a történetein, tényleg muris dolog lehet ilyen híresnek lenni. Bár azért, az tény és való, hogy én nem szívesen lennék ilyen rivaldafényben. Nickék viszont már profin tudják kezelni a médiával és a rajongókkal járó hercehurcákat.


De azért itt is akadnak azért kivételek, mert amikor rákérdeztem Nicknél a legdurvább rajongós ügyükre, még én sem akartam hinni a fülemnek. Nick elmesélte, hogy éppen koncerteztek, amikor az egyik túlfűtőt rajongó, lekapta magáról a melltartót és hírtelen meggondolásból a színpadra dobta, de nem is akárhogy. Ugyanis most jön a dolog csattanója. Az a bizonyos ruhadarab nem máshol landolt, mint Joe fején. Szegényt, a fiuk azóta is ezzel cikizik.


Viszont én nem tudom, nekem ez a mániákus rajongás valahogy nem tetszik. Én magam részéről mindig is gyerekesnek tartottam az olyan embereket, akik képesek megszállottan üldözni egy híres embert, csak egy aláírásukért. Számomra ez nem több mint fölösleges képmutatás. Mert mondjuk, mi lenne akkor, ha hírtelen megjelenne egy új fiúcsapat, szép ápolt külsővel ugyancsak jó hanggal? Hát én megmondom. Ezek a nagy fanatikusok egyből rohannának az új csapathoz. A fiuk pedig csak leshetik a nagy sikerüket. Ezért is féltem igazán Nicket, mert ő eléggé érzékeny az ilyenekre, és nagyon szívén viseli a csapat alakulása. Szerintem bele is halna, ha elveszítené a rajongóit, mert mint minden énekest, őt is ez élteti a legjobban, a rajongók ” feltétlen szeretette”. ( ez csak Alice véleménye ,én tisztelem egyes emberek kitartását, bár nem állnék sorba senki aláírásáért sem)


Ahogy ezen gondolkoztam hírtelen megszólalt a lenti csöngő. Ezek biztosan Markék lesznek, állapítottam meg magamban. A keresztfiam, egyébként igazi kis gazfickó, imád borsót törni az idősebbek orra alá. De nem baj, Frankivel úgyis tökéletesen kiegészítik egymást, mert, ahogy észrevettem Frankiet sem kell félteni, ha rosszaságról, van szó.


- Alice!!!- ugrik a nyakamba az én nagy és okos keresztfiam.


- Milyen régen nem láttalak. – Tényleg nagyon sokat változott, nőtt vagy öt centit.


- Na, akkor most, én itt is hagyom nálad. – fordul felém Brad.


- Oké vigyázni fogok rá. Jól el leszünk ugye? – néztem rá hamisan Markra, amiből egyből tudta, hogy itt nem az otthoni játékszabályok uralkodnak.


- Igen. – mosolyog rám a száz wattos mosollyal- Apu nem mennél már el? – na ez már az én neveltetésem.


- Jó, jó értek én a szóból, már itt se vagyok. – puszilja meg Markot, majd aztán engem.


- Na akkor most egyedül maradtunk, de nem sokáig, mert átjönnek a barátaim. Akik közül az egyik veled egy idős, és szeretném, ha jól kijönnél vele. – néztem rá kérlelően.


- És milyen? - nem hiszem el, pont ugyanúgy reagált, mint Frankie.


- Tudod, ő is pont ugyanezt kérdezte. Máskülönben ismerhetnél, nem barátkozok akárkivel.


- Igaz. – vágja rá, mivel ismer már annyira, hogy tudja.


- Na látod, csak légy olyan, mint amilyen lenni szoktál, és akkor nem lesz nagy baj, de azért a házat ne tegyétek tönkre , mert nem tudok utánatok takarítani.


- Jó persze, majd vigyázni fogunk. – na ezt már szeretem. Szerintem hatékonyabb a nevelés, ha szépen kérjük, és ha részletesen elmondjuk, hogy mit várunk el. Másküllőben honnan tudná szegény gyerek, hogy mit szabad és mit nem?


- Ha jól viselkedtek, és tényleg nem lesz nagy rumli, akkor ehetek pizzát és jégkrémet, persze ezt apu és anyu előtt nem kell megemlíteni, nekik mond azt, hogy csak zöldségekkel etetlek. – legalább legyen egy jó napja, ha haza megy, úgyis eheti a bébi répát brokkolival.


- Jaj Alice néni, én annyira szeretlek .


- Néni? – kérdeztem néztem rá dühösen.


- Jó csak Alice.


- Na azért. Egyébként felmehetsz, fent van a játékszoba, amit csak neked alakítottam ki. Van benne laptop, házi mozi, és minden féle makett. – remélem tetszeni fog neki.


- Oké. –nyom puszit az arcomra.


- De azért ha Frankiék megjönnék, gyere le.


- Jó persze.






Fél óra sem telik el, amikor újra megszólal a kinti csöngő. Na ezek most már tényleg Frankiék lesznek, de még mielőtt kinyitnám nekik az ajtót, vetek magamra egy gyors elismerő pillantást, hiszen nem hiába keltem három órával hamarabb.






Mindent szépen alaposan kiválogattam, nem akartam valami trampli nőnek tűni, akinek teljesen mindegy, hogy néz, ki de azért a ló túloldalára sem akartam átesni, ezért kiválasztottam egy egyszerű, de mégis nagyon szép selyem toppot, aminek a szegélyét lehelet finom csipke szőtte körbe. Valamint alulra egy teljesen fehér farmernadrágot húztam. A lábaimra pedig egy sárga színű, kényelmes tényleg otthon használatos balerina cipőt választottam. A kiegészítők terén ma sem vacakoltam sokat, az első sárga szettet, amit megláttam azt magamra kaptam.






Végül mikor végeztem a terepszemlével kinyitottam az ajtót Frankiéknek.






- Szia Alice.- köszöntek egyszerre. – Ezt neked hoztuk. Remélem, szereted a virágokat. – néz rám mosolyogva Nick, amiből burkoltan ki tudtam következtetni, hogy a ” mink” szó alatt csak magát értette. A virágkosár viszont nagyon tetszett, mert pont a kedvenc növényeimet tartalmazta.


- Persze, nagyon szépen köszönöm. – mosolyogtam rájuk hálám jeléül- Egyébként nagyon eltaláltátok az ízlésemet, imádom a rózsákat. – mert a csokor java részét a rózsaszín és a fehérrózsa tette ki.


- Tényleg? – nézz rám kíváncsian Frankie.


- Igen. –bólogattam.


- Akkor még jó, hogy Nick válogatta egyesével. Egyébként ezért is késtünk. – hoppá, mik ki nem derülnek.


- Aha …- válaszoltam gyorsan hogy megtörjem a kínos csendet. Frankie, ha akarod, akkor bemutatom neked a keresztfiamat, Markot?- kérdeztem meg az udvariasság kedvéért.


- Igen, jó lenne. – hát végül is ezért jöttek ide.


- MARK! – Ordítok fel neki az emeletre,amit a két Jonas csak mosolyogva konstatál- Kérlek gyere megjöttek a vendégek. – kis idő múlva némi csörömpöléssel megérkezik mellém.


- Mark, ő itt Frankie és a bátya Nick. – mutattam be nekik gyorsan a Jonasokat. – Fiuk ő pedig a keresztfiam Mark.


- Sziasztok. – köszön nekik félénken, majd hozzám hajolva leadja a napi pizza rendelést, amin én már tényleg csak nevetni tudok.


- Jó, menjetek fel játszani, de ne feledd el mit ígértél. –tettem hozzá Markra nézve, amire ő csak bólintót, majd kézen ragadva Frankit az emeletre húzta.


- Min nevettél az előbb? – kérdezi gyanúsan Nick, biztos azt hiszi, hogy rajtuk nevettem.


- Még mielőtt megjöttetek volna, kötöttem egy egyezséget Markkal. Mi szerint, ha jól viselkedik, és nem csinál, nagy rumlit akkor ehet pizzát. – magyaráztam el neki a tényállásokat – Amikor pedig odahajolt a fülembe leadta a napi rendelést, hogy milyet szeretne.


- Értem. – nevetett fel most már ő is. – És rendelsz neki?


- Nem. - vágott elképedt arcot, mintha én hagynám éhen halni szegény gyereket. – Hé, nyugi. – tettem fel védekezve a kezem- Azért nem rendelek neki pizzát, mert magam csinálok neki. Így is kitekerné, a bátyám a nyakamat, ha megtudná, mivel etetem Markot.


- Így már mindjárt más. – persze, mert férfiak csak a hasukra tudnak gondolni, úgy látszik, ez alól még ő sem kivétel.


- Viszont ha már te is itt vagy, jó lenne, ha nem unatkoznál és segítenél nekem. – most miért vág ilyen ijedt képet? Nem azt kértem tőle, hogy mássza meg a Himaláját, csak azt, hogy segítsen a konyhában. Ez tényleg ennyire nehéz lenne?- Ha nem akarsz, akkor nem kell segítened. – azt hittem pedig, hogy jó ötlet a közös főzőcskézés.


- De..de, csak nem vagyok valami jó szakács – pírul el- mondhatni egy konyhai analfabéta veszett el bennem. – huh, csak ez a baj?! Én meg már azt hittem, hogy velem van valami gondja.


- Jó nem baj, te most csak a kiskuktám leszel, te adogatod majd az egyes hozzávalókat. – nyugtattam meg, mielőtt még tényleg elmegy.


- Oké, ez még talán menni fog. – vakarja meg viccesen a fejét.


- Na gyere, mert ahogy Markot ismerem nem sokára korogni fog a hasa. Szegényt csak zöldségekkel etetik.


- Uh, szegény. Bradék ilyen szigorúak lennének? – ez hihetetlen ezt még is honnan tudja?


- Brad? Te honnan ismered a bátyámat?- néztem rá értetlenül, hiszen ezt nem is említettem neki soha.


Alice ruhái és virágcsokra

Kritikát!!!!!

15. rész


Alice szemszöge


- Igen - hu de nehéz ezt kimondani, főleg, hogy még soha senkinek sem mondtam el ennyire nyíltan - mert egy balesetben deréktól lefelé… lebénultam.


- Lebénultál?! – kérdezik ledöbbenve Denisék, sőt még Frankie is.


- Igen, egyik lábamat se tudom megmozdítani. – mutattam rá a szóban forgó testrészekre, miközben próbáltam őket megmozdítani. Az eredmény elég fájdalmas lett. A derekam ugyan megmozdult, de a lábaim nem, és ettől a csontjaim is tótágast ugrottak odabent. Körülbelül olyan, mint amikor egy rugóra egy nehézsúlyt emelünk, és elkezdünk lefelé húzni, majd megvárjuk, még teljesen kinyúlik, és elengedjük. Na nálam a rugó a testem felső részét képezi, míg a lábaim a nehéz súlyt. - Néha nagyon ritkán érzek némi fájdalmat vagy zsibbadást, de ezeket sem vehettem készpénznek, ezek olyan reflexérzések, amit a komában lévő emberek is produkálnak, ha megérintik a kezüket. – a komaszó megint elég érdekes reakciókat váltott ki a három idősebbikből, de legfőképp a legkisebbikből. Olyan érzelem hullám vonult végig az arcán egy másodperc alatt, hogy el sem akartam hinni. A fájdalom, a magány, küzdés, és a szerelem. Ezek alapján az első hármat még csak-csak meg tudtam érteni, hiszen ezek általában egy csokorban szoktak állni az emberi szívekben, de a szerelem, az valahogy nem, az kakuktojásnak tűnt a sok negatív érzés mellett. Vagy talán pont ez lenne a kulcs? A szerelem.


- Akkor, még is hogy fognak megműteni? Lesz ennek valami eredménye?- leütöm, komolyan mondom, leütöm ezt a lányt, ha még egyszer valamit kérdezni mer. De kénytelen voltam válaszolni, mivel mindenki fürkészően lesett.


- Őssejt átültetéssel. – vágtam rá magától értetődően- A testvérem kisfiának a sejtjei már évek óta egy Svájci magán klinikán vannak lehűtve. A testvérem, Brad, régebben hallott erről a módszerről, és fel akart készülni arra az estre, ha Márknak, a kisfiának, valamilyen súlyos balesete lenne.


- Akkor miért adja neked? – hu ha, még jó, hogy ezt a kérdést nem Amanda tette fel, hanem Frankie.


- Igazából ezt nem én döntöttem el, hanem a testvérem, és a kisfia. – húztam el a számat- Engem is Mark győzőt meg. Azt mondta, hogy nagyon mérges lesz rám, ha nem fogadom el, és soha nem áll velem szoba. – nevettem el magam, mert eszembe jutott ez a beszélgetés, ami pont két hónappal ezelőtt zajlott le köztünk- Másrészt volt még egy nagy indok, ami az én malmomra hajtotta a vizet, és ami miatt Mark, mindenáron segíteni akart nekem.


- Mi volt az ?- lelkesült be Frankie.


- A foci. – válaszoltam egyszerűen, amit ők nem is nagyon tudtak hova tenni- Régebben válogatott ifi bajnok voltam, még a balestem előtt. – na végre, itt már össznépi döbbentett láttam az arcokon , most még a fiuk álla is a padlót verdesi- Mark pedig úgy látszik az én tehetségemet, és rajongásomat örökölte. A balestem előtt gyakran fociztunk. Mondhatni én tanítottam meg az alapokra. Viszont amióta ideköltöztek, és megtörtént a balesetem, azóta szinte nem is érintkeztem a labdával, így vele se tudtam játszani, és ez nagyon hiányzik neki. Ő maga módján ezért akar nekem segíteni. – mondandóm végeztével felnéztem rájuk, és nagyon tetszett, amit láttam, mert Frankie oda ment az anyukájához, majd az ölébe ült, és egy gyors puszit, nyomot az arcára.


- Tényleg Frankie?- jutott eszembe egy jó ötlet, amivel nem csak Frankit, de az egyik testvérét is magam mellé tudom állítani, mert ugye egyedül még Frankit sem engednék el sehova - Ha akarod, bemutatom neked Márkot. Veled egy idős, biztos jól kijönnétek egymással.


- Ha a focin kívül szereti a makettokat meg a katonákat, akkor persze, szívesen barátkozok vele. – válaszolja kimérten, mintha attól félne, hogy Mark valami teljesen más bolygóról érkezett gyerek lenne.


- Megnyugodhatsz, imádja makettokat, sőt rengeteg ilyen matchbox figurája van. Egyébként a mai ajándékodat is ő választotta. – igen, ezzel látom sikerült megnyugtatnom, mert az ajándékok felbontása után, legalább hálaimákat rebeget nekem, hogy megvettem neki azt a repülőt, ami állítólag a gyűjtők egyik legjobb darabja.


- Hu, akkor biztos szuper lehet. Anyu mikor mehetek át Alicékhoz?- ekkora lelkesedésre azért nem számítottam, de legalább nyert ügyem van. Mert ha jön Frankie, akkor előbb utóbb jön vele Nick is.


- Nem tudom kicsim. – na ne már . – Mi nem érünk rá, és nincs is aki elvinne, egyedül pedig nem mehetsz. - ezt nem hiszem el, ennyit a csodás tervemről.


- Ne már! – nyüszítet fel panaszosan Frankie, mint egy hisztis kisgyerek.


- Majd én elviszem. - hangzott fel a három idősebbik hangja egyszerre. –amire nem csak én, de a fiuk barátnői is elég érdekes fejet vágtak. Az odáig oké, hogy Nicket el akartam hívni magamhoz, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy a testvérei is jönni akarnak.


Nick szemszöge


Alicről elég érdekes dolgok láttak napvilágot ma. Például kiderült, hogy régebben focista volt. Ami nem baj, én szeretem, ha egy lány sportol, és nem csak a tükör előtt, illegeti magát. Mert ha választhatnom kellene egy plázacica, és egy sport fanatikus között, akkor biztos az utóbbi kategória nyerne.


A műtét híre viszont már nem tetszett ennyire. Nekem ez az egész egy rizikós fölösleges beavatkozásnak tűnik. Olyan mintha, csak a rokonai kényszerítenék erre az egészre. Nem tudom, miért teszik ezt vele. Alice akár meg is halhat, vagy bármi más történhet vele, akár komplikációk is felléphetnek nála. Hallottam már én is ezekről a műtétekről, és egyáltalán nem olyan biztonságosak, mint ahogy azt Alice, előadta nekünk.


Gondolataimból végül Frankie panaszos hangja hozott vissza a beszélgetéshez. Ha jól érettem őket, akkor Alice elhívta Frankiet magához, de anyu nem engedte el, mert nincs, aki elkísérje. De hisz ez nagyszerű! Alice szinte tálcán kínálja nekem a lehetőséget a problémák megoldásához. Ha elkísérem Frankit, akkor egész nap vele lehetek, valamint segíthetek neki az emlékezésben.


- Majd én elviszem. – még jó hogy egyből rávágtam, mert valamilyen oknál fogva Kevinék is pont ugyanezt felelték. Amire én olyan szúrós pillantást vetettem rájuk, hogy egyből visszavonulót fújtak. Látom értik a dörgést. Még csak az kellene, hogy elorozzák az orrom elől?! Nekik ott van a saját barátnőjük, foglalkozzanak csak velük, az enyémet meg hagyják meg nekem. Amint ezeken gondoltam, jöttem rá csak igazán, hogy mit is éreztem az előbb. Te jó Isten, én tényleg féltékeny lennék a saját testvéreimre?!


- Aszem, én mégse érek rá. – teteti az elfoglalt embert Kevin.


- Öhm … bocs Frankie , de én se. – vakarja meg fejét Joe cinkosan, miközben rám kacsint.


- Ne már?- fordul felém reményvesztetten Frankie - Nick, kérlek, legalább te gyere velem. – most jó alkalmam nyílna vissza adni Frankienek a délutáni szívatást, de akkor meg saját magammal tolnák ki, szóval így a válaszom..


- Jó elviszlek, de csak akkor, ha megígéred, hogy jól viselkedsz. – na ez a minimum amit elvárok tőle.


- Oké, egy angyalka leszek. – jaj ne, aszem rosszul hallottam, Frankie az ördögöt akarta mondani, csak véletlenül az ellenkezője csúcsot ki a száján. Amire persze mindenkiből a röhögést váltotta ki, mert azért már mindannyian ismerjük annyira Frankiet , hogy tudjuk ,hogy ő minden, csak nem egy földre szállt angyal.






Alice szemszöge


Hála Istenek, a tervem még is csak jól sült el, mert Kevin és Joe visszaléptek. Amihez ha jól vettem ki, elég sok köze volt a barátnőjüknek, na meg Nick nem mindennapi nézésének.


Nick olyan égető vasvillaszemeket meresztett a bátyaira, hogy azt hittem menten felnyársalja őket. Ezzel szemben a fiuk, mintha nem is érezték volna a rájuk irányuló veszélyt, egyszerűen csak visszamondták az egészet.


És ha azt nézzük, nekem már ez is kezdett egyre inkább gyanússá válni. A fiuk olyan furcsán viselkedtek. Egyfolytában összenéztek, főleg a két idősebbik, Kevin és Joe, aztán váltottak, egy számomra teljesen értelmetlen pillantást, hogy ezután huncuttan Nickre néznek, majd rám. Mintha ők olyat tudnának rólam, amit én nem, és ez zavar igazán a legjobban.


Mert tudom, hogy rejtegetnek valamit, és ha rajtam múlik, ezt ki is derítem.

14. rész


Nick szemszöge

Igazi felfordulás van itthon, mintha maga az Amerikai elnököt várnánk vacsorára. Ehhez képest csak Frankie barátnőjét látjuk vendégül. Ami elég vicces, mert ha jól tudom, ősz visz csak egy órát beszélgetek , de az teljesen elegendő volt Frankienek , hogy elcsavarja a kislány fejét. Mármint ő ezt mesélte be nekünk, de úgy mintha mi tanulhatnánk tőle, és nem ő tőlünk.


És ez a röhej tényleg. Frankie a kisöcsénk beelőzött minket csajozásban, még Joe se hívta el egyik barátnőjét se vacsorára, sőt Kevin is várt vagy két hónapot, míg elhívta Daniellet. Ehhez képest Frankie nem totojázott, azonnal meghívta hozzánk az első barátnőjét.


Bezzeg, ha két hónappal ezelőtt nem történik meg az a bizonyos baleset, akkor én is büszkén mutathatnám be Alicet, és nem kellene azon sopánkodnom, hogy még Frankie is talált magának barátnőt.


- Na mi van Nick, csak nem irigy vagy? – pöffeszkedik Frankie , mint valami kis király. Biztos nem beszélne így, ha a helyemben lenne, vagy ha az egyik pillanatról a másikra veszíteni el azt a lányt, akit éppen vár.


- Nem. Ugyan már, mire lennék?- nézzek rá lekicsinylően- Csak nem azt hitted, hogy elcsábítom tőled a kislányt? Azért még perverz nem vagyok. – ja még csak az kellene, hogy hét éves kislánnyal hozzon össze a média.


- Az nem is, de irigy az vagy. Ne is tagad, látszik rajtad.- nézd már, mintha ő olyan nagy szakértő lenne ebben. Fogalma sincs, arról mit is érzek valójában. Mindenki azt hiszi, hogy rég elfelejtettem Alicet, de ez nem igaz. Attól, hogy nem beszélek róla senkinek, az még nem jelenti azt, hogy ne gondolnék rá a nap minden egyes percében. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy vajon mit csinál, van –e valakije, vagy egyáltalán emlékszike már rám. Habár a testvérei még nem hívtak, vagyis a válasz a nagy nem.


- Huhu itt vagy. - integet előttem Frenkie.


- Igen. – válaszoltam unottan.


- Jó, akkor remélem azt is megjegyezted, amit mondtam. - igazából fogalmam sincs miről beszélt Frenkie , de valahogy nem is tudott izgatni. Egyszerűen hidegen hagytak más gondjai és bajai , amióta elszakadtam Alicetől, teljesen kiszakadtam a hétköznapi élet sivárságából , így mások baja sem érint meg, ha mondanak, valamit az- az egyik fülemen bemegy, a másikon meg ki. Az egyetlen és fontos dolog, amit lényegesnek tartottam, az Alice.


- Aha.


- Nick, most direkt vagy ilyen bamba vagy csak tetted? Fogadjunk nem is figyeltél rám. – mindjárt felrobban a kis méregzsák.


- És ha igen, akkor mi van?! Mit csinálsz, csak nem megütsz? – hu mindjárt elkezdek félni.


- Nem, de utálom, ha nem figyelnek rám. – jó ezt én is utálom, de nem tudom áhítattal lesni minden szavát. Ehhez már tényleg nagyon fáradt vagyok, és akkor még hol van az este vége?


- Tudod mit Frankie, kezd el újra, és ígérem figyelni fogok. – vagy legalábbis megpróbálok.


- Huh - vett mély levegőt, és tisztára olyan fejet vágott, mintha egy öt évesnek kezdené el magyarázni az egyszer egyet. – Azt mondtam, hogy szeretném, ha jól bánál Al..- azt már nem tudtam meg kivel is kellene nekem jól bánnom , mert közbe szólt a csengő, amire mindketten úgy pattantuk fel , mintha áram csapot volna belénk. Az ajtóig meg egyenesen versenyt futottunk. Kevinék közben úgy néztek ránk a nappaliból, mintha valami eszementeket látnának.


- Nick, drágám, az Isten szerelmére hagyd, hogy Frankie nyissa ki az ajtót, elvégre az ő vendégét várjuk. – hallottam meg anyu hangját, de már az se tudott eltántorítani az eredeti tervemtől. Az ajtót úgy nyitottam ki, hogy azon se csodálkoztam volna, ha tokostól szakad ki.






Ám az igazi nagy meglepetést nem ez okozta, hanem Frenkie nagy vendége, akit ő a saját barátnőjének állított be. A vendég kilétének leleplezés felért számomra egy villámcsapással, komolyan mondom akkor se lepődtem volna meg jobban, ha menten itt belém csap a villám. Ekkora meglepetésre tényleg nem számítottam, alig jutottam szóhoz.






Alice szemszöge


Olyan sebességgel nyílt ki előttem az ajtó, hogy még pislantani se maradt időm. A következő pillanatban meg olyan szívéjes fogadtatásban lett részem, hogy azt hittem mentem megfulladok. Frankie szinte belerepült az ölembe, ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha közben észreveszi az ajándékokat.


- Frankie, én is nagyon szeretlek, de anyukád csokrának aszem annyi. – nevettem fel. – miközben kihúztam kettőnk közül a valamikor még szebb napokat látott rózsa csokrot.


- Bocsi mami – ordít be anyukájának, de közben olyan aranyosan mosolyog, hogy senki se tudna rá haragudni. – és nekem is hoztál valamit? – fordul gyorsan vissza hozzám.


- Frankie ne légy ennyire mohó, egyébként is, előbb be kellene hívnod a vendéget, és csak aztán letámadni. - Vág közbe valószínűleg a bátya, akit eddig nagyon észre se vettem.


- Nick olyan ünneprontó vagy. – Frankie csalódott fejet vág, míg Nick elég furán méreget, mintha nem akarna hinni a szemének.


- Gyere Alice, gyere be, ő itt Nick a testvérem. – mutatja be nekem Nicket, aki most már nem vizsgál olyan látványosan.


- Szia, Alicia Shellman vagyok. – nyújtottam felé a kezem, hátha akkor nem néz rám úgy, mintha valami égi csodát látna. Amint a kezünk egymáshoz ért egyszerre éreztem meleget és hideget, mint amikor az emberen végig szánkázik egy ismerős bizsergető érzés. Mintha csak egy régi érzés éledt volna fel bennem, valami, amit nem lehet elmondani, mert azt csak érezni lehet. Amitől az ember gyomra görcsbe rándul, és amitől a világ legalább kétszer fordul meg a tengelye körül.


- Szia, Nick vagyok - mosolyog rám ellenállhatatlanul - Frankie bátya – még a hangja is ingerel, olyan, mint egy muzsika, amit csak nekem találtak ki. Ezt a csodálatos szólót, akár életem végéig elhallgatnám. Közben elengedi a kezem, és nekem egy ehhez hasonló jelenet játszódik le a fejemben, mintha csak egy régi film kockái lettek volna, úgy peregtek le a szemeim előtt az ismerős, elfelejtetnek hitt emlékek. Egy fiú fogta a kezem, azt nem láttam ki, mert elhomályosodott az arca, de az érzésre emlékszek, akkor is ugyanezt a hiányérzetet éreztem, mint most, mintha a szívemet tépnék ki a helyéről.


- Akkor menjünk be a nappaliba ott várnak a többiek. – többiek? Kezdtem el pánikolni, miután visszatértem a valóságba. Jaj istenem, ad , hogy ne legyenek sokan , csak a szűk családi kör.


Nick szemszöge


Olyan jó volt Aliccel találkozni, még akkor is, ha ő nem tudja ki vagyok , vagy voltam neki valójában. De most itt van velem, és csak ez a lényeg. Végre újra láthatom, újra hallhatom a hangját, ami már annyira hiányoltam. Ez a két hónap, tiszta szenvedés volt nélküle. A fiuk ugyan próbáltak felvidítani, de még ők sem tudták betölteni azt az űrt, amit Alice hagyott maga után, a szívemben.


Most pedig, két hónap távlatában, ő maga töri le a kettőnk közé épített falakat. Hihetetlen, de a sors újra összehozott minket. Kaptunk még egy esélyt az újrakezdésre. Amit most biztos nem baltázok el. Ha kell, akkor újra kezdek mindent az elejéről, kivéve a hazudozást, most biztos nem fogok semmit se eltitkolni, teljesen őszinte akarok lenni hozzá, ahogy ő is az volt hozzám.


Alice szemszöge


Frankie családja kellemes csalódás volt számomra. Attól féltem, hogy fenntartásaik lesznek velem szemben, vagy megjegyzéseik lesznek a tolókocsimra, de nem, ezzel szemben mindenki nagyon kedves volt. Ők tipikusan azt a családot testesítették meg szememben, amilyenről én mindig is csak álmodoztam.


Ahol a testvérek nem ugranak azonnal a másik torkának, ahol adnak a másik véleményére, és ahol örülnek a másik sikerének. Mert sikerült az is megtudnom, hogy a család elég fényes sikereket ért el a zenei pályán, amelyet többet közt, az én általam is megdicsért hangú Nicknek köszönhetnek.


- Alice, te még tényleg nem hallottál a Jonas Brothersről? – csodálkozik el látványosan Joe barátnője, akit ha jól emlékszek Amandának hívnak.


- Nem. – válaszoltam félénken- Nem igazán értem rá a zenehallgatásra. – tettem hozzá mielőtt még teljesen leírnám magam a jelenlévők előtt.


- Aha, és mit csináltál?- muszáj ennek mindent tudnia, vágtam szenvedő képet. Na, ő talán az egyedüli, aki nem illik a tökéletes családi képbe. Kevin barátnője bezzeg végig nagyon kedves volt, vele nem volt tényleg semmi bajom, de ez az Amanda, direkt tesz fel olyan kérdéseket, amikre legszívesebben a képébe üvölteném, hogy mi közöd hozzá.


- Dolgoztam, sportoltam és készültem a következő nagy műtétemre. – úgy döntöttem jobb az igazat mondani.


- Műtétre? Ennyire fáj a lábad?- nézett rám anyáskodva Denise - Nekünk Frankie azt mondta, hogy csak kificamítottad.


- Igen műtétre kell mennem, de nem azért mert fájna a lábam , pont ellenkezőleg, azért megyek mert nem fáj – na itt igen csak értetlen fejet vágott a család nagy része , viszont a fiukon semmit sem láttam, és ez lepett meg a legjobban .


- Bocsáss meg Alice, de kicsit lassan fogjuk fel a dolgokat, szóval te azért mész megműteni magadat, mert nem fáj a lábad?- néz rám megütközve az idősebbik Kevin.


- Igen - hu de nehéz ezt kimondani, főleg, hogy még soha senkinek sem mondtam el ennyire nyíltan - mert egy balesetben deréktól lefelé… lebénultam.




Kritikát!!!

13. rész


Alice szemszöge

- Hát, jó egye fene. – csak nem hallok bele, ha egyszer nem egyedül vacsorázok.


- Jaj, de jó. – lelkendezik édesen Frankie, miközben újra a nyakamba ugrik.


- Édesem, azért ne fojtsd meg Alicet.- nevette fel Denise – Máskülönben, hogy jön el hozzánk vacsorázni?


- Igazad van mami. – pattan le rólam, miközben én mélyeket lélegzek.


- Frankie nekünk most már tényleg mennünk kellene, ha még vacsorát is akarunk főzni – fogja meg Frankie kezét- Alice nagyon örülök neki, hogy megismerhettelek- fordul felém, hogy a szemembe tudjon nézni- és este várlak erre a címre. – nyomot a kezembe egy névjegy kártyát. Amit én elsőre nem is tudtam mire vélni, minek tartogat magánál névjegykártyát? De inkább nem szóltam semmit, elkönyveltem magamban a dolgot, hogy ez itt Amerika, és kész.


- Oké, ott leszek- biztosítottam őket, miközben megnéztem a címet, és próbáltam nem felüvölteni, ugyanis a cím szerint több kilométert kell zötykölődnöm egy kocsiban. – És pontosan hány órára is menjek? – csak mert akkor úgy indulok, és úgy is készülök el. Az előretervezés már az életem szerves része lett, amióta lebénultam. Mindig muszáj tudnom, percre pontosan, hogy mikorra kell mennem és érkeznem, mert nekem a készülődés se annyi idő tesz ki, mint egy egészséges embernek. Elég, ha csak az öltözködést veszem figyelembe, ami legalább háromszor annyi időt tesz ki, mint régebben.


- Mondjuk, gyere olyan, hét órára - gondolkozik el Danize- akkor már az egész család otthon szokott lenni. – kíváncsi vagyok, mit ért „a család” alatt. Remélem, azért dédunokák nem lesznek ott. Elég ciki lenne, ha csak én nem lennék ismerős.


- Jó, oké akkor ott leszek. – nyugodtam bele végül az elkerülhetetlenbe - De nekem is mennem kell, ha kész akarok lenni. – így búcsúztunk el, a korházban.






Frankie szemszöge


Végre haza érkeztünk, és anyuval együtt nekiálltunk Alice fogadásának. Anyu természetesen a főzést vállalta magára, és megígérte, hogy megcsinálja az én kedvenc ételemet is, a Lasagnet. (ami igazából az én kedvenc kajám) Cserébe én rendet teszek a szobámban és a nappaliban is, mivel a fiuk nincsenek itthon, és nem tudnak segíteni.


Már végeztem a szobámmal, és teljesen meg voltam elégedve magammal. Hiszen sikerült az összes katonát, makettot, és plüsst elrendeznem, úgyhogy az ne tűnjön teljes káosznak. Bár azért a gardrób, tartalmát nem mutatom meg senkinek.


Ezután már csak a nappali maradt, ami nem is tűnt olyan nehéz feladatnak, mert anyu mindig rendet tart.


- Hát te meg mit csinálsz?- lopakodik mögém Nick.


- Takarítok. – válaszoltam magától értetődően, amire ő csak bambán néz - De te meg mit keresel itthon ilyen korán?


- Sikerült hamarabb eljönnünk, de egy óra múlva mehetünk is vissza a stúdióba. – néz rám fáradtan. – És amúgy, miért te takarítasz, miért nem kéred meg az egyik cselédet?


- Mert anyu megkért rá, és mert este átjön az egyik barátom.


- Barátod? – húz magához közel, miközben teljesen összekócolja a hajamat, pedig tudja jól, hogy utálom. – És pontosan, milyen nemű is ez a barátod?- incselkedik velem.


- Neked, nem mindegy. – mit érdekli őt? Biztos el akarja csavarni Alice fejét, és ezért kérdezi.


- Végül is, úgyse az én korosztályom. – tárja szét a karját. –Na, és hogy néz ki? Csinos a kis csaj?- ha te azt tudnád mennyire(?) somolygok magamban, de most már csak azért se fogom elmondani neki az igazat, (Alice életkoráról).


- Igen, nagyon jól néz ki, pont az esettem. – válaszolok vissza nagyképűen, végül is, most az egyszer én várok női vendéget, és nem ők, méghozzá nem is akármilyet.


- Huha, ez elég komolyan hangzott. Csak nem, szerelem volt első látásra? – de dinka, ez tényleg azt hiszi, hogy kavarok egy nálamnál tíz évvel, idősebb lánnyal.


- Ott még talán nem tartunk, - legyintettem le - de bármi megtörténhet. – röhögtem el magam a gondolatra.


- Aha, hát biztos érdekes lehet az a lány, ha még takarítani is képes vagy érte. – ez nem is igaz, kértem ki magamnak, én igenis szoktam takarítani. Egyébként is, a zseni átlátja a káoszt, csak a hülye tart rendet.


- Te nem épp, indulni akartál? – jobb ha elmegy, mert különben nem végzek soha.


- Jó, jó. Vettem az adást, már itt se vagyok. – nevetet fel hangosan, pedig ezt már régen nem hallottam tőle, pontosan két hónapja- De azért még vacsorázhatni haza jöhetek, ugye? – nem bírja ki, hogy ne szívasson, de én se vacakolok tovább, gyorsan felkaptam első kezem ügyébe kerülő díszpárnát, és hozzávágtam.


- Hé, ez bosszút követel. – néz rám műdurcival miközben, ő is megragad egy párnát. – PÁRNACSATA. – kiabáljuk egyszerre.






Alice szemszöge


Atyám, el se hiszem, mit csinálok. Itt görcsölök egy rakat ruha fölött. Mintha valami idióta randira készülnék. Aj, egyre inkább kezdem megbánni ezt az egész vacsora meghívást.


Most akkor nadrágba menjek vagy szoknyába? –kérdeztem magamtól , mintha ettől könnyebb lenne dönteni- Topot vegyek föl vagy inget? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Valaki segítsen! Nem érek én erre rá. Jó, nem érdekel, ki mit mond, én akkor is kényelmesen fogok öltözni, és ha nem tetszik nekik a farmer, top összeállításom, akkor akár el is küldhetnek.


Így maradtam meg végül, egy egyszerű világos fehér koptatott farmernél, egy converse cipőnél, és egy fekete nagyjából még elegánsnak is mondható fekete ujjatlannál. A kiegészítőkkel se bíbelődtem sokkalta tovább, felkaptam egy egyszerű, de mégis aranyos bizsu nyakláncot, ami egy kulcsot formált a függő végén, majd hozzáválasztottam egy kristálycseppekből álló ezüst karkötőt.


Az összhatás még nekem is tetszett, ezért teljesen meg voltam magammal elégedve. A hajammal és a sminkkel már tényleg nem vesződtem ennyit. Kár is lett volna ilyenekre időt pazarolni. A hajam teljesen rövid lett, a műtétnek köszönhetően. Ezért aki régebben találkozott velem, biztos rám se ismer. Bár nem mondom, hogy fiúsan nézek ki, de a rövid haj valahogy teljesen megváltoztatta az arcomat. A fiuk szerint a rövid haj sokkalta jobban áll nekem, mint a hosszú, de akkor sem tudom, mennyire hihetek nekik, végül is csak a testvéreim, és ha kell, akkor elég jól tudnak hazudni.


Amúgy meg teljesen fölöslegesen aggódok, nyugtattam meg magam, hajat növeszteni úgysem két perc alatt fogok. Akkor meg nem teljesen mindegy, hogy nézek ki?


Ahogy ezen a képtelen dolgon elmélkedtem megérkezet a testvérem is, mivel ő visz el Frankiékhez .


- Szia Alice. – köszön be hangosan, majd amikor meglát, szinte szóhoz se jut. – Hu de csini vagy. – ez most azért kicsit megnyugtatott.


- Tényleg, vagy csak úgy mondod? – biztos, ami biztos újra rákérdezek.


- Igen. Én amúgy se hazudnék neked. – feleli indulatosan, mintha én valami hazugsággal vádolnám - Nagyon jól nézel ki, biztos le lesznek nyűgözve, ha meglátnak.


- És az ajándékokat is megvetted?- igen, jó alaposan készültem. Denisenek egy csokor virágot, a férjének egy jó minőségű bort, míg Frankinek egy repülő makettot kértem.


- Igen, meg van minden. – hu, akkor ezt is letudtam. Azért mégse szerettem volna oda menni üres kézzel.


- Ha akarod, és készen vagy, akkor indulhatunk is. – hajaj mi hiányzik? Meg van, csaptam a homlokomra, a táskám.


- Lehoznád a táskámat, fent hagytam az emeleten, fehér színű. – nem nagyon érdekelt, hogy nem passzolt öltözékemhez, amúgy se azért szeretem, hanem mert elfért benne minden.


- Jó, mindjárt hozom. – két perc se telt bele és már jött is vissza. Hát igen, nekem ez a művelet legalább tízpercbe beletelt volna.


- Ez az?- kérdezi.


- Igen. – nem mintha táska halmok lennének a szobámba, én inkább cipős vagyok. Ha meglátok egy jó converse cipőt képtelen vagyok ott hagyni a kirakatban.


- Akkor menjünk. – mondjuk ki egyszerre.






Már lassan egy órája utazunk, amikor végre kikötünk utazásunk végpontjára. Ahol nekem és kedves bátyámnak szabályosan leszakadt az álam a megdöbbenéstől. A ház olyan hatalmas volt, hogy el se tudtam képzelni, mennyibe kerülhetett a megépítése és rendben tartása.






- Mond csak Brad , biztos jó helyre jöttünk? – fordultam felé kétkedve, mi van, ha téves a cím?


- Igen, ez áll a névjegykártyán. – olvasta el a címet újra.


- Akkor nincs más, mint kiszállni és bemenni. –max becsöngetek és kiderül, hogy nem ők laknak itt.






Nagy nehezen kiszálltam, amiben megint csak Brad segített. Ilyenkor örülök, hogy a testvéreim, nem olyan puhányok, mint a többi férfi. (meg hát súlyzó helyet, én is megteszem nekik:)


- Alice? Nem felejtettél el valamit? – fordulok vissza a csengőtől, mire ő csak mosolyogva néz.


- Az ajándékok. – válaszolja, hupsz tényleg. Ez valahogy kicsúszott a fejemből.


- Köszi. – adja az ölembe őket.


- Legkésőbb másfél óra múlva itt vagyok érted, de ha nem érzed jól magad, vagy ha valami baj van, akkor azonnal hívj, és itt vagyok érted. – hé, nem kell ennyire aggódni, nem vagyok én cukorból.


- Nem kell így aggódnod, nem lesz semmi baj. – nyugtatgattam.


- Jó, akkor itt leszek legkésőbb fél kilencre.


- Oké. – még megvártam, míg elhajt.






Gyerünk Alice, nem nagy ügy, - biztattam magam- bemész, megvacsorázol, kellemesen elcseverészelsz velük, és jössz haza.






Akkor indulás, határoztam el magam. Amint újra oda érkeztem az ajtóhoz megnyomtam egyből a csengőt. – közben bentről elég érdekes hangok szűrődtek ki, mintha valakik versenyt futnának az ajtóig. - Ahogy lecsendesült a dobogás, úgy kezdett el egyre gyorsabb ritmust verni a szívem.






Dum, dum , dum hallom a pulzáló hangokat , miközben valaki hevesen kinyitja előttem az ajtót.

Alice ruhái és kiegészítői, csak azért , hogy mégjobban el lehessen képzelni:)

ilyen fazonú Alice haja

12. rész


Alice szemszöge

Már megint érzem az égető fájdalmat, mintha biljogvassal szurkálnák a fejem. Az emlékek pedig nem jönnek csak a fájdalom. Akárhányszor akartam emlékezni, mindig az lett a vége, hogy majd szétrobbant a fejem a fájdalomtól. Az orvosok szerint is túlságosan erőltettem, és ezért nem haladok egyről a kettőre. De akkor is, most mit kéne tennem, öl betett kézzel kéne ülnöm, és várni arra, hogy visszatérjenek az emlékeim?


Ugyan már. Ezt ők se gondolhatják komolyan. Magamat ismerve, ebből amúgy se lenne semmi, csak telne az idő. Ami már így is szépen elment. Két hónap telt el az óta. Két hónapja toporgok egyhelyben, és várok a csodára, a változásra, az emlékeimre, mert én igenis tudom, hogy van valami, amit elveszítettem, csak éppen nem tudom mit. És ez kerget az őrületbe.


Olyan, mint egy kisördög, ami egyfolytában ugyanazt az egy szót ismétli, megállás nélkül: EMLÉKEZ, EMLÉKEZ.


- Szia, fáj a fejed? – úgy elmerültem az elmélkedésbe, hogy észre se vettem, hogy egy kisfiú itt sertepertél körülöttem – Azért vagy itt a korházban?- na azért ennyire még nem rossz a helyzet, még csak az kéne, hogy egy hét éves nézzen örültnek.


- Fáj a fejem, de nem ezért vagyok itt. – nyugtattam meg, miközben bizalom gerjesztően rá mosolyogtam. A kisfiú nagyon aranyos volt, a barnai fürtjeivel, és a hamiskás kis mosolyával.


- Akkor miért? – néz rám érdeklődve.


- A lábaim miatt. – ütögetem meg őket, mire ő is arra néz.


- Kibicsaklott a lábad, azért ülsz ebben a székben?- még időt se hagyott a válaszra, de már mondta is - Múltkor az egyikbátyámnak is kibicsaklott. – miért van az, hogy kisgyerekek mindenre rá tudnak kérdezni, és mindenre meg van a maguk válasza.


- Igen. Honnan tudtad? – inkább nem mondom el neki az igazat, mert akkor megint feltenne egy kérdést, ami még egy újabbat szülne, és akkor sose érnénk a végére.


- Anyukám mesélt róla- mondja büszkén, miközben kihúzza magát- és azt is mondta, hogy ilyenkor nagyon fáj az ember lába. – minket nem mond? De legalább az anyukája is szoba került. Kíváncsi vagyok, rá merre lehet.


- Tényleg? Nagyon okos anyukád lehet. – állapítottam meg ezt az egyszerű tényt, amire ha van egy is szerencsém, akkor ráharap.


- Igen. De most biztos nagyon mérges rám. – szontyolodik el, és egyből összehúzza magát.


- Aha, és miért? – nézek rá bíztatóan.


- Mert eljöttem tőle, miközben megígértem neki, hogy nem fogok. – suttogja a fülembe, mintha csak valami titkot osztana meg velem.


- Értem. Tudod mit, segítek neked visszajutni hozzá. Ha cserébe te is segítesz nekem. – ha lekötöm, a kezeit nem tud elszökni.


- Jó, segítek neked, mert már hiányzik anyu. – tudtam én, hogy elég öt perc csatangolás, és oda az újdonság varázsa, régebben kiskoromban én is gyakran elkóboroltam.


- Oké, akkor, ha megkérhetlek, fogd meg hátul tolókocsim fogantyúját és kezd el tolni. – persze nem várom el tőle, hogy ő toljon, hiszen csak hét éves. Én csinálom az egészet a kezemmel, de úgy, hogy ő ne vegye észre. Ilyen idősen, amúgy is jót tesz a kölköknek az önbizalom növelés.


- Egyébként, hogy hívnak, kérdezem tőle?- miközben szépen lassan elindultunk.


- Frankie , de haveroknak csak Bonus Jonas. – bírom Frenkiet , igaz az elején egy kicsit idegesített, de most már nem.


- És téged, hogy hívnak? – kérdezi ő is.


- Alicia (Aliszia), de haveroknak csak Alice (Alisz) vagy Al.


- Szép neved van. – érzem, hogy mosolyog, miközben mondja.


- Kösz a bókot. - aranyos kisfickó.


- És anyukáddal, hol is voltatok pontosan, amikor sikerült tőle megszöknöd? – kérdeztem csevegő hangnemben, nem akartam őt megijeszteni, mert akkor sose találjuk meg az anyukáját.


- Lent a földszinten. – válaszolja azonnal.


- Akkor jól eltévedtél. – el bizony, mivel most az ötödik emeleten vagyunk. Szerintem az anyukája már égre-földre keresi.


- Jó akkor az útiterv meg is van. Irány a földszínt. – mondtam ki, mintha valami űrhajós pilóta lennék.


- Oké, de mivel menjünk?


- Én a liftet ajánlom.


- Én is. – csatlakozik azonnal.


- Frankie, akkor nyomd meg azt a píros háromszög alakú gombot, mert csak akkor jön ide a lift.


- Megnyomtam. – fordul felém, mikor végez.


- Ügyes vagy. – mosolyogtam rá, miközben a lift is megérkezik. – Na akkor szálljunk be, és keressük meg a mamit. – ő mellém áll azonnal, ahogy a lift búgóhangon elindul lefelé.






Mikor leértünk, elég nagy nyüzsgést láttunk, tipikusan az a fajta korház hangulat köszönt vissza ránk, ami miatt egyik ember se szeret ide járni. Fehér köpenyes emberkék rohantak ide –oda, miközben a betegek méteres sorokban álltak.






- Hát itt vagyunk, néztem rá Frankire. – aki csak ijedten megszorította a kezemet, biztos megijesztette a tömeg.


- Figyelj Frenkie, nem adjuk fel, anyukád itt van valahol és biztos keres téged, nélküled úgyse menne el sehova. – próbáltam felvidítani, mert kezdtem észrevenni, hogy lassan neki is kezd leesni, mit is csinált éppen.


- Mondjuk, kezdetnek oda mehetnénk az információs pulthoz, ahol elmondjuk mi a helyzet és akkor bemondják hangos bemondón. – és akkor véget ér a közös kis utunk.


- Biztos?- kérdezte lebiggyesztett szájjal.


- Frankie bízhatsz bennem, nem foglak magadra hagyni. Most pedig segíts óda jutni a pulthoz.






Alig indultunk el, amikor a hátunk mögül egy női kiáltást hallottunk. Valaki Frankie nevét kiabálta, de olyan szívszorítóan, hogy egyből tudtam ez csak az anyukája lehet.






Frankie rám nézett, majd oda szaladt az anyukájához, és ahogy csak tudta szorosan megölelte. Még elnéztem őket egy pillanatig, majd elindultam vissza ahonnan érkeztem. Örültem Frankie megismerésének, de el is szomorodtam, mert tudtam többet úgy se találkozunk soha.










Frankie szemszöge






- Anyu, úgy sajnálom. Ígérem, többet nem fogok elszökni. – potyogtam a könnyeim a megkönnyebbüléstől.


- Jaj kicsikém, a szívbajt hoztad rám. – az biztos, anyu még sose ölelt így, majd meg fojt a szeretettével - De nem baj, mert itt vagy és ez a lényeg. – Ígérd meg, hogy soha többet nem fogsz ilyet csinálsz. Csak ígérd meg. – fordít maga elé anya, miközben egymás könnyes szemébe néztünk.


- Megígérem. – és most az egyszer tényleg komolyan is gondoltam.


- Jól van szívem, hiszek neked. – puszil meg mielőtt újra magához ölelne. Az ölelése közben jutott eszembe Alice arca, amikor csak úgy ott hagytam.


- Anya, anya. – szakadtam ki karjaiból- Meg kell keresnünk Alicet.


- Alicet? Hát ő meg kicsoda?


- Ő az a lány, aki segített nekem megkeresni téged. Nagyon kedves, biztos kedvelnéd te is. De szegény most beteg, kificamította a bokáját, és ezért egy tolókocsiban kell ülnie. – mondtam el a részleteket.


- És tudod, merre lehet megtalálni őt?


- Igen, az ötödik emeletről jöttünk le lifttel. –remélem Alice azóta, sem ment el sehova, mert mindenféleképpen el akarok tőle búcsúzni.


- Akkor gyere szívem, megyünk és megkeressük a barátodat. – fogta meg a kezem, hogy el ne tűnjek újra.


Alice szemszöge


Már pont végeztem a napi edzéssel, és indultam haza, amikor megütötte a fülemet egy ismerős hang.


- Anya, kérlek, csak még egy kicsit várjunk. – ez Frankie , de mit keres ő még mindig itt ?- Biztos , hogy itt van, érzem.


- Szívem, lassan már két órája itt várunk. De a barátnőd még mindig nincs itt. Lehet, hogy időközben haza ment.


- Frankie ? – szólítottam meg őket hátulról, mire mindketten rám néztek.


- Jaj Alice, úgy sajnálom , hogy nem köszöntem el tőled – ugrik a nyakamba – de ahogy megláttam anyut, teljesen elfeledkeztem rólad.


- Nem baj, ez csak természetes, anyukáddal úgy se tudnék versenyezni. – mosolygok rá hamisan. – Anya csak egy van, látod, nem hiába tartja a mondás.


- Szia, én Danis vagyok Frankie anyukája. – nyújtja felém a kezét, amit én sikeresen megszoíritok.


- Jó napot, örülök, hogy megismerhettem. – próbáltam udvarias lenni.


- Ó, tegez csak nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg.


- Nem, tényleg nem. – mekegtem össze vissza, egyébként tényleg nem tűnik annak.


- Szeretném megköszöni, hogy vigyáztál Frenkire és , hogy segítettél neki. Sokan biztos nem törődtek volna vele.


- Aranyos gyerek, biztos más is segített volna. – utálom ha hálálkodnak nekem, főleg ha olyanért teszik, ami nem is olyan nagy dolog.


- Nem baj, én akkor is szeretném neked megköszönni, és nagyon örülnénk Fankivel együtt, ha elfogadnánk a vacsora meghívásunkat. –jaj, ez egyre rosszabb. A végén, még bunkónak néznek, ha nem megyek el.


- Kérlek, gyere ellllllllllll.- könyörög nekem boci szemekkel Frankie. – atyám, ezeket a szemeket be kellene tiltani. (itt a nézés , szerintem zabálnivaló kiskölök)

- Hát …..