13. rész


Alice szemszöge

- Hát, jó egye fene. – csak nem hallok bele, ha egyszer nem egyedül vacsorázok.


- Jaj, de jó. – lelkendezik édesen Frankie, miközben újra a nyakamba ugrik.


- Édesem, azért ne fojtsd meg Alicet.- nevette fel Denise – Máskülönben, hogy jön el hozzánk vacsorázni?


- Igazad van mami. – pattan le rólam, miközben én mélyeket lélegzek.


- Frankie nekünk most már tényleg mennünk kellene, ha még vacsorát is akarunk főzni – fogja meg Frankie kezét- Alice nagyon örülök neki, hogy megismerhettelek- fordul felém, hogy a szemembe tudjon nézni- és este várlak erre a címre. – nyomot a kezembe egy névjegy kártyát. Amit én elsőre nem is tudtam mire vélni, minek tartogat magánál névjegykártyát? De inkább nem szóltam semmit, elkönyveltem magamban a dolgot, hogy ez itt Amerika, és kész.


- Oké, ott leszek- biztosítottam őket, miközben megnéztem a címet, és próbáltam nem felüvölteni, ugyanis a cím szerint több kilométert kell zötykölődnöm egy kocsiban. – És pontosan hány órára is menjek? – csak mert akkor úgy indulok, és úgy is készülök el. Az előretervezés már az életem szerves része lett, amióta lebénultam. Mindig muszáj tudnom, percre pontosan, hogy mikorra kell mennem és érkeznem, mert nekem a készülődés se annyi idő tesz ki, mint egy egészséges embernek. Elég, ha csak az öltözködést veszem figyelembe, ami legalább háromszor annyi időt tesz ki, mint régebben.


- Mondjuk, gyere olyan, hét órára - gondolkozik el Danize- akkor már az egész család otthon szokott lenni. – kíváncsi vagyok, mit ért „a család” alatt. Remélem, azért dédunokák nem lesznek ott. Elég ciki lenne, ha csak én nem lennék ismerős.


- Jó, oké akkor ott leszek. – nyugodtam bele végül az elkerülhetetlenbe - De nekem is mennem kell, ha kész akarok lenni. – így búcsúztunk el, a korházban.






Frankie szemszöge


Végre haza érkeztünk, és anyuval együtt nekiálltunk Alice fogadásának. Anyu természetesen a főzést vállalta magára, és megígérte, hogy megcsinálja az én kedvenc ételemet is, a Lasagnet. (ami igazából az én kedvenc kajám) Cserébe én rendet teszek a szobámban és a nappaliban is, mivel a fiuk nincsenek itthon, és nem tudnak segíteni.


Már végeztem a szobámmal, és teljesen meg voltam elégedve magammal. Hiszen sikerült az összes katonát, makettot, és plüsst elrendeznem, úgyhogy az ne tűnjön teljes káosznak. Bár azért a gardrób, tartalmát nem mutatom meg senkinek.


Ezután már csak a nappali maradt, ami nem is tűnt olyan nehéz feladatnak, mert anyu mindig rendet tart.


- Hát te meg mit csinálsz?- lopakodik mögém Nick.


- Takarítok. – válaszoltam magától értetődően, amire ő csak bambán néz - De te meg mit keresel itthon ilyen korán?


- Sikerült hamarabb eljönnünk, de egy óra múlva mehetünk is vissza a stúdióba. – néz rám fáradtan. – És amúgy, miért te takarítasz, miért nem kéred meg az egyik cselédet?


- Mert anyu megkért rá, és mert este átjön az egyik barátom.


- Barátod? – húz magához közel, miközben teljesen összekócolja a hajamat, pedig tudja jól, hogy utálom. – És pontosan, milyen nemű is ez a barátod?- incselkedik velem.


- Neked, nem mindegy. – mit érdekli őt? Biztos el akarja csavarni Alice fejét, és ezért kérdezi.


- Végül is, úgyse az én korosztályom. – tárja szét a karját. –Na, és hogy néz ki? Csinos a kis csaj?- ha te azt tudnád mennyire(?) somolygok magamban, de most már csak azért se fogom elmondani neki az igazat, (Alice életkoráról).


- Igen, nagyon jól néz ki, pont az esettem. – válaszolok vissza nagyképűen, végül is, most az egyszer én várok női vendéget, és nem ők, méghozzá nem is akármilyet.


- Huha, ez elég komolyan hangzott. Csak nem, szerelem volt első látásra? – de dinka, ez tényleg azt hiszi, hogy kavarok egy nálamnál tíz évvel, idősebb lánnyal.


- Ott még talán nem tartunk, - legyintettem le - de bármi megtörténhet. – röhögtem el magam a gondolatra.


- Aha, hát biztos érdekes lehet az a lány, ha még takarítani is képes vagy érte. – ez nem is igaz, kértem ki magamnak, én igenis szoktam takarítani. Egyébként is, a zseni átlátja a káoszt, csak a hülye tart rendet.


- Te nem épp, indulni akartál? – jobb ha elmegy, mert különben nem végzek soha.


- Jó, jó. Vettem az adást, már itt se vagyok. – nevetet fel hangosan, pedig ezt már régen nem hallottam tőle, pontosan két hónapja- De azért még vacsorázhatni haza jöhetek, ugye? – nem bírja ki, hogy ne szívasson, de én se vacakolok tovább, gyorsan felkaptam első kezem ügyébe kerülő díszpárnát, és hozzávágtam.


- Hé, ez bosszút követel. – néz rám műdurcival miközben, ő is megragad egy párnát. – PÁRNACSATA. – kiabáljuk egyszerre.






Alice szemszöge


Atyám, el se hiszem, mit csinálok. Itt görcsölök egy rakat ruha fölött. Mintha valami idióta randira készülnék. Aj, egyre inkább kezdem megbánni ezt az egész vacsora meghívást.


Most akkor nadrágba menjek vagy szoknyába? –kérdeztem magamtól , mintha ettől könnyebb lenne dönteni- Topot vegyek föl vagy inget? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Valaki segítsen! Nem érek én erre rá. Jó, nem érdekel, ki mit mond, én akkor is kényelmesen fogok öltözni, és ha nem tetszik nekik a farmer, top összeállításom, akkor akár el is küldhetnek.


Így maradtam meg végül, egy egyszerű világos fehér koptatott farmernél, egy converse cipőnél, és egy fekete nagyjából még elegánsnak is mondható fekete ujjatlannál. A kiegészítőkkel se bíbelődtem sokkalta tovább, felkaptam egy egyszerű, de mégis aranyos bizsu nyakláncot, ami egy kulcsot formált a függő végén, majd hozzáválasztottam egy kristálycseppekből álló ezüst karkötőt.


Az összhatás még nekem is tetszett, ezért teljesen meg voltam magammal elégedve. A hajammal és a sminkkel már tényleg nem vesződtem ennyit. Kár is lett volna ilyenekre időt pazarolni. A hajam teljesen rövid lett, a műtétnek köszönhetően. Ezért aki régebben találkozott velem, biztos rám se ismer. Bár nem mondom, hogy fiúsan nézek ki, de a rövid haj valahogy teljesen megváltoztatta az arcomat. A fiuk szerint a rövid haj sokkalta jobban áll nekem, mint a hosszú, de akkor sem tudom, mennyire hihetek nekik, végül is csak a testvéreim, és ha kell, akkor elég jól tudnak hazudni.


Amúgy meg teljesen fölöslegesen aggódok, nyugtattam meg magam, hajat növeszteni úgysem két perc alatt fogok. Akkor meg nem teljesen mindegy, hogy nézek ki?


Ahogy ezen a képtelen dolgon elmélkedtem megérkezet a testvérem is, mivel ő visz el Frankiékhez .


- Szia Alice. – köszön be hangosan, majd amikor meglát, szinte szóhoz se jut. – Hu de csini vagy. – ez most azért kicsit megnyugtatott.


- Tényleg, vagy csak úgy mondod? – biztos, ami biztos újra rákérdezek.


- Igen. Én amúgy se hazudnék neked. – feleli indulatosan, mintha én valami hazugsággal vádolnám - Nagyon jól nézel ki, biztos le lesznek nyűgözve, ha meglátnak.


- És az ajándékokat is megvetted?- igen, jó alaposan készültem. Denisenek egy csokor virágot, a férjének egy jó minőségű bort, míg Frankinek egy repülő makettot kértem.


- Igen, meg van minden. – hu, akkor ezt is letudtam. Azért mégse szerettem volna oda menni üres kézzel.


- Ha akarod, és készen vagy, akkor indulhatunk is. – hajaj mi hiányzik? Meg van, csaptam a homlokomra, a táskám.


- Lehoznád a táskámat, fent hagytam az emeleten, fehér színű. – nem nagyon érdekelt, hogy nem passzolt öltözékemhez, amúgy se azért szeretem, hanem mert elfért benne minden.


- Jó, mindjárt hozom. – két perc se telt bele és már jött is vissza. Hát igen, nekem ez a művelet legalább tízpercbe beletelt volna.


- Ez az?- kérdezi.


- Igen. – nem mintha táska halmok lennének a szobámba, én inkább cipős vagyok. Ha meglátok egy jó converse cipőt képtelen vagyok ott hagyni a kirakatban.


- Akkor menjünk. – mondjuk ki egyszerre.






Már lassan egy órája utazunk, amikor végre kikötünk utazásunk végpontjára. Ahol nekem és kedves bátyámnak szabályosan leszakadt az álam a megdöbbenéstől. A ház olyan hatalmas volt, hogy el se tudtam képzelni, mennyibe kerülhetett a megépítése és rendben tartása.






- Mond csak Brad , biztos jó helyre jöttünk? – fordultam felé kétkedve, mi van, ha téves a cím?


- Igen, ez áll a névjegykártyán. – olvasta el a címet újra.


- Akkor nincs más, mint kiszállni és bemenni. –max becsöngetek és kiderül, hogy nem ők laknak itt.






Nagy nehezen kiszálltam, amiben megint csak Brad segített. Ilyenkor örülök, hogy a testvéreim, nem olyan puhányok, mint a többi férfi. (meg hát súlyzó helyet, én is megteszem nekik:)


- Alice? Nem felejtettél el valamit? – fordulok vissza a csengőtől, mire ő csak mosolyogva néz.


- Az ajándékok. – válaszolja, hupsz tényleg. Ez valahogy kicsúszott a fejemből.


- Köszi. – adja az ölembe őket.


- Legkésőbb másfél óra múlva itt vagyok érted, de ha nem érzed jól magad, vagy ha valami baj van, akkor azonnal hívj, és itt vagyok érted. – hé, nem kell ennyire aggódni, nem vagyok én cukorból.


- Nem kell így aggódnod, nem lesz semmi baj. – nyugtatgattam.


- Jó, akkor itt leszek legkésőbb fél kilencre.


- Oké. – még megvártam, míg elhajt.






Gyerünk Alice, nem nagy ügy, - biztattam magam- bemész, megvacsorázol, kellemesen elcseverészelsz velük, és jössz haza.






Akkor indulás, határoztam el magam. Amint újra oda érkeztem az ajtóhoz megnyomtam egyből a csengőt. – közben bentről elég érdekes hangok szűrődtek ki, mintha valakik versenyt futnának az ajtóig. - Ahogy lecsendesült a dobogás, úgy kezdett el egyre gyorsabb ritmust verni a szívem.






Dum, dum , dum hallom a pulzáló hangokat , miközben valaki hevesen kinyitja előttem az ajtót.

Alice ruhái és kiegészítői, csak azért , hogy mégjobban el lehessen képzelni:)

ilyen fazonú Alice haja

12. rész


Alice szemszöge

Már megint érzem az égető fájdalmat, mintha biljogvassal szurkálnák a fejem. Az emlékek pedig nem jönnek csak a fájdalom. Akárhányszor akartam emlékezni, mindig az lett a vége, hogy majd szétrobbant a fejem a fájdalomtól. Az orvosok szerint is túlságosan erőltettem, és ezért nem haladok egyről a kettőre. De akkor is, most mit kéne tennem, öl betett kézzel kéne ülnöm, és várni arra, hogy visszatérjenek az emlékeim?


Ugyan már. Ezt ők se gondolhatják komolyan. Magamat ismerve, ebből amúgy se lenne semmi, csak telne az idő. Ami már így is szépen elment. Két hónap telt el az óta. Két hónapja toporgok egyhelyben, és várok a csodára, a változásra, az emlékeimre, mert én igenis tudom, hogy van valami, amit elveszítettem, csak éppen nem tudom mit. És ez kerget az őrületbe.


Olyan, mint egy kisördög, ami egyfolytában ugyanazt az egy szót ismétli, megállás nélkül: EMLÉKEZ, EMLÉKEZ.


- Szia, fáj a fejed? – úgy elmerültem az elmélkedésbe, hogy észre se vettem, hogy egy kisfiú itt sertepertél körülöttem – Azért vagy itt a korházban?- na azért ennyire még nem rossz a helyzet, még csak az kéne, hogy egy hét éves nézzen örültnek.


- Fáj a fejem, de nem ezért vagyok itt. – nyugtattam meg, miközben bizalom gerjesztően rá mosolyogtam. A kisfiú nagyon aranyos volt, a barnai fürtjeivel, és a hamiskás kis mosolyával.


- Akkor miért? – néz rám érdeklődve.


- A lábaim miatt. – ütögetem meg őket, mire ő is arra néz.


- Kibicsaklott a lábad, azért ülsz ebben a székben?- még időt se hagyott a válaszra, de már mondta is - Múltkor az egyikbátyámnak is kibicsaklott. – miért van az, hogy kisgyerekek mindenre rá tudnak kérdezni, és mindenre meg van a maguk válasza.


- Igen. Honnan tudtad? – inkább nem mondom el neki az igazat, mert akkor megint feltenne egy kérdést, ami még egy újabbat szülne, és akkor sose érnénk a végére.


- Anyukám mesélt róla- mondja büszkén, miközben kihúzza magát- és azt is mondta, hogy ilyenkor nagyon fáj az ember lába. – minket nem mond? De legalább az anyukája is szoba került. Kíváncsi vagyok, rá merre lehet.


- Tényleg? Nagyon okos anyukád lehet. – állapítottam meg ezt az egyszerű tényt, amire ha van egy is szerencsém, akkor ráharap.


- Igen. De most biztos nagyon mérges rám. – szontyolodik el, és egyből összehúzza magát.


- Aha, és miért? – nézek rá bíztatóan.


- Mert eljöttem tőle, miközben megígértem neki, hogy nem fogok. – suttogja a fülembe, mintha csak valami titkot osztana meg velem.


- Értem. Tudod mit, segítek neked visszajutni hozzá. Ha cserébe te is segítesz nekem. – ha lekötöm, a kezeit nem tud elszökni.


- Jó, segítek neked, mert már hiányzik anyu. – tudtam én, hogy elég öt perc csatangolás, és oda az újdonság varázsa, régebben kiskoromban én is gyakran elkóboroltam.


- Oké, akkor, ha megkérhetlek, fogd meg hátul tolókocsim fogantyúját és kezd el tolni. – persze nem várom el tőle, hogy ő toljon, hiszen csak hét éves. Én csinálom az egészet a kezemmel, de úgy, hogy ő ne vegye észre. Ilyen idősen, amúgy is jót tesz a kölköknek az önbizalom növelés.


- Egyébként, hogy hívnak, kérdezem tőle?- miközben szépen lassan elindultunk.


- Frankie , de haveroknak csak Bonus Jonas. – bírom Frenkiet , igaz az elején egy kicsit idegesített, de most már nem.


- És téged, hogy hívnak? – kérdezi ő is.


- Alicia (Aliszia), de haveroknak csak Alice (Alisz) vagy Al.


- Szép neved van. – érzem, hogy mosolyog, miközben mondja.


- Kösz a bókot. - aranyos kisfickó.


- És anyukáddal, hol is voltatok pontosan, amikor sikerült tőle megszöknöd? – kérdeztem csevegő hangnemben, nem akartam őt megijeszteni, mert akkor sose találjuk meg az anyukáját.


- Lent a földszinten. – válaszolja azonnal.


- Akkor jól eltévedtél. – el bizony, mivel most az ötödik emeleten vagyunk. Szerintem az anyukája már égre-földre keresi.


- Jó akkor az útiterv meg is van. Irány a földszínt. – mondtam ki, mintha valami űrhajós pilóta lennék.


- Oké, de mivel menjünk?


- Én a liftet ajánlom.


- Én is. – csatlakozik azonnal.


- Frankie, akkor nyomd meg azt a píros háromszög alakú gombot, mert csak akkor jön ide a lift.


- Megnyomtam. – fordul felém, mikor végez.


- Ügyes vagy. – mosolyogtam rá, miközben a lift is megérkezik. – Na akkor szálljunk be, és keressük meg a mamit. – ő mellém áll azonnal, ahogy a lift búgóhangon elindul lefelé.






Mikor leértünk, elég nagy nyüzsgést láttunk, tipikusan az a fajta korház hangulat köszönt vissza ránk, ami miatt egyik ember se szeret ide járni. Fehér köpenyes emberkék rohantak ide –oda, miközben a betegek méteres sorokban álltak.






- Hát itt vagyunk, néztem rá Frankire. – aki csak ijedten megszorította a kezemet, biztos megijesztette a tömeg.


- Figyelj Frenkie, nem adjuk fel, anyukád itt van valahol és biztos keres téged, nélküled úgyse menne el sehova. – próbáltam felvidítani, mert kezdtem észrevenni, hogy lassan neki is kezd leesni, mit is csinált éppen.


- Mondjuk, kezdetnek oda mehetnénk az információs pulthoz, ahol elmondjuk mi a helyzet és akkor bemondják hangos bemondón. – és akkor véget ér a közös kis utunk.


- Biztos?- kérdezte lebiggyesztett szájjal.


- Frankie bízhatsz bennem, nem foglak magadra hagyni. Most pedig segíts óda jutni a pulthoz.






Alig indultunk el, amikor a hátunk mögül egy női kiáltást hallottunk. Valaki Frankie nevét kiabálta, de olyan szívszorítóan, hogy egyből tudtam ez csak az anyukája lehet.






Frankie rám nézett, majd oda szaladt az anyukájához, és ahogy csak tudta szorosan megölelte. Még elnéztem őket egy pillanatig, majd elindultam vissza ahonnan érkeztem. Örültem Frankie megismerésének, de el is szomorodtam, mert tudtam többet úgy se találkozunk soha.










Frankie szemszöge






- Anyu, úgy sajnálom. Ígérem, többet nem fogok elszökni. – potyogtam a könnyeim a megkönnyebbüléstől.


- Jaj kicsikém, a szívbajt hoztad rám. – az biztos, anyu még sose ölelt így, majd meg fojt a szeretettével - De nem baj, mert itt vagy és ez a lényeg. – Ígérd meg, hogy soha többet nem fogsz ilyet csinálsz. Csak ígérd meg. – fordít maga elé anya, miközben egymás könnyes szemébe néztünk.


- Megígérem. – és most az egyszer tényleg komolyan is gondoltam.


- Jól van szívem, hiszek neked. – puszil meg mielőtt újra magához ölelne. Az ölelése közben jutott eszembe Alice arca, amikor csak úgy ott hagytam.


- Anya, anya. – szakadtam ki karjaiból- Meg kell keresnünk Alicet.


- Alicet? Hát ő meg kicsoda?


- Ő az a lány, aki segített nekem megkeresni téged. Nagyon kedves, biztos kedvelnéd te is. De szegény most beteg, kificamította a bokáját, és ezért egy tolókocsiban kell ülnie. – mondtam el a részleteket.


- És tudod, merre lehet megtalálni őt?


- Igen, az ötödik emeletről jöttünk le lifttel. –remélem Alice azóta, sem ment el sehova, mert mindenféleképpen el akarok tőle búcsúzni.


- Akkor gyere szívem, megyünk és megkeressük a barátodat. – fogta meg a kezem, hogy el ne tűnjek újra.


Alice szemszöge


Már pont végeztem a napi edzéssel, és indultam haza, amikor megütötte a fülemet egy ismerős hang.


- Anya, kérlek, csak még egy kicsit várjunk. – ez Frankie , de mit keres ő még mindig itt ?- Biztos , hogy itt van, érzem.


- Szívem, lassan már két órája itt várunk. De a barátnőd még mindig nincs itt. Lehet, hogy időközben haza ment.


- Frankie ? – szólítottam meg őket hátulról, mire mindketten rám néztek.


- Jaj Alice, úgy sajnálom , hogy nem köszöntem el tőled – ugrik a nyakamba – de ahogy megláttam anyut, teljesen elfeledkeztem rólad.


- Nem baj, ez csak természetes, anyukáddal úgy se tudnék versenyezni. – mosolygok rá hamisan. – Anya csak egy van, látod, nem hiába tartja a mondás.


- Szia, én Danis vagyok Frankie anyukája. – nyújtja felém a kezét, amit én sikeresen megszoíritok.


- Jó napot, örülök, hogy megismerhettem. – próbáltam udvarias lenni.


- Ó, tegez csak nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg.


- Nem, tényleg nem. – mekegtem össze vissza, egyébként tényleg nem tűnik annak.


- Szeretném megköszöni, hogy vigyáztál Frenkire és , hogy segítettél neki. Sokan biztos nem törődtek volna vele.


- Aranyos gyerek, biztos más is segített volna. – utálom ha hálálkodnak nekem, főleg ha olyanért teszik, ami nem is olyan nagy dolog.


- Nem baj, én akkor is szeretném neked megköszönni, és nagyon örülnénk Fankivel együtt, ha elfogadnánk a vacsora meghívásunkat. –jaj, ez egyre rosszabb. A végén, még bunkónak néznek, ha nem megyek el.


- Kérlek, gyere ellllllllllll.- könyörög nekem boci szemekkel Frankie. – atyám, ezeket a szemeket be kellene tiltani. (itt a nézés , szerintem zabálnivaló kiskölök)

- Hát …..

Megbélyegezve 11.rész

11. rész


Nick szemszöge

Alice még mindig nem hozták ki a műtőből. Egyre inkább kezdek félni. A többiek is aggódnak, de nem annyira, mint én. Annyira félek az elvesztésétől, szinte beleremegek. Még csak most ismertem meg, nem lehet senki se annyira kegyetlen, hogy elvegye tőlem.


Hiszen jól érezte magát, végig mosolygót, nem látszódott rajta semmi. Az orvosok is azzal nyugtattak, hogy ezután már nem lehet semmi baja.


Akkor még is mi történt? Tettem fel magamnak a kérdést.


Még két órával később is ezen a törtem a fejem, amikor kihúzták Alicet a műtőből. Szegény borzalmasan nézett ki. A bőre krétafehéré változott, a szemi alatt is mély árkot vájt a kimerültség, a testéből pedig meghatározatlan zsinór logót ki, amelyek mind egy-egy hangosan csipogó géphez kapcsolódtak.


- Dr. nő – szólítottam meg mikor megláttam – hogy van Alice? Mi történ vele?- kérdeztem meg mire a többiek is oda jöttek, időközben Alicet visszavitték a szobájába.


- Alicnek még egy évvel ezelőtt az előző baleseténél képződött az agyában egy rög, ami egy évig csak szép lassan nőt és nem mozdult el a helyéről, ezért nem is okozott eddig neki semmilyen problémát, most viszont az ütés hatására ez a rög elindult Alice fejében, és ennek köszönhetően nem vettük észre, mert egyfolytában mozgott. Alice ennek ellenére még szerencsésnek mondhatja magát, mert a rög akár a lábában is kerülhetett volna, ott pedig nem tudtuk volna észlelni a bajt. – Atya úr Isten! Vagyis Alice tulajdonképpen bármelyik pillanatban meghalhatott volna? Ez hihetetlen.


- De most már jól van? Nincs semmilyen veszélyben? – érdeklődött Brad.


- Nem …de – ez a hallgatás mindig valami rosszat ígér. Vajon ezek után még mi jöhet?


- De – sürgettük egyszerre Braddel.


- De mesterséges komában van. Az operáció miatt, kénytelenek voltunk megtenni. – Tévedtem, lehet ezt még sokkalta rosszabb is. – Természetesen ebből azonnal fel tudjuk ébreszteni, nem ez az igazi probléma – akkor vajon mi – hanem a memóriája.


- Hogy érti ezt pontosan? - most már jobb, ha kiböki az igazságot.


- Alicnek sérültek a rövidtávú emlékei. A rögöt pont a memóriáért felelős lebenynél találtuk meg. – Nem, ezt nem hiszem el, ez csak valami rossz vicc lehet.


- Ezek szerint, ránk, nem fog emlékezni?- mutattam elgyötörten, magamra és Joera.


- Sajnálom, de nem. – sajnálja(?), itt ez a szó már rég nem ér semmit, épp most közölték velem, hogy életem szerelme semmire sem emlékszik belőlem, és erre ő csak annyit tud mondani, hogy sajnálja - ezek az emlékek idővel visszatérnek, de erőltetni semmiképpen sem lehet őket, mert akkor több kárt okozunk vele, mint hasznot.


- Ezzel most mire akar utalni? – mondja már ki végre a lényeget.


- Jobb lenne, ha egy ideig nem találkozna magukkal.


- Mi?- nézek rá megütközve. Egyáltalán honnan vette a bátorságot, hogy ilyet mondjon?!- Nem, ezt nem kérheti tőlem. – rázkódott meg az egész mellkasom, már szinte levegőt is alig bírtam venni, annyira megrémített a doktornő tanácsa. Alice nélkül egy senki vagyok! Ő az, akit eddig egész életemben kerestem, és most, hogy megtaláltam, csak úgy engedjem el? – ráztam meg erősen a fejemet, hogy még a gondolatot is elüldözzem onnan- Nem, ez nekem nem fog menni! Alice már annyira belopta magát a szívembe, hogyha akarnám, se tudnám öt elfelejteni.


- Muszáj lesz. – győzködött csak azért is. Mi ez a nő? Orvos egyáltalán, hogy ennyire szereti kínozni az embert. - Alice idegösszeroppanást is kaphat, ha egyszerre túl sok emlék éri. – idegösszeroppanást? Hát lassan már engem is az kerülget – Ami a mostani állapotát tekintve, akár az életébe is kerülhet. – csak ezt ne tette volna hozzá. Ez az egyetlen ok, ami miatt képes vagyok magam távol tartani tőle. Az ő épségért képes vagyok tönkre tenni, még a saját boldogságomat is.


- Jó megteszem… nem találkozzunk vele többet. – el se hiszem, de kimondtam. Életemben nem hoztam még ekkora horderejű döntést, és most amikor megtettem, majdnem a szívem szakadt meg.


- De Nick?- nézett rám Joe – A szomszédjai vagyunk, ha elfelejtetted volna. – Joe legalább szolidaritásból, most befoghatta volna.


- Képzeld, tudom. – vágtam rá dühösen.


- És akkor most mi lesz? – értetlenkedett tovább.


- Jaj, könyörgök, Joe fogd be. – még sose beszéltem vele így, de most Isten a tanúm rá, hogy megérdemelte.


- Jó, jó, bocsi. – állt mellém.


- Azt hiszem az lesz a legjobb megoldás, ha mi elköltözünk, van még egy házunk New Jersey-ben. – Igen ez a végső megoldás. Mi nem maradhatunk a közelébe se ő a mienkbe. Nekünk teljesen mindegy hol lakunk, de neki nem. Az ő háza pont neki lett kialakítva, és egyébként is csak most költözött oda.


- Nick biztos, hogy ezt akarod? Mi van, ha Alice emlékezni fog ránk, de te nem leszel ott? – kérdezte megsemmisülve Joe. Igazából nem tudom mi fájt neki jobban, az én tragikus helyzetem, vagy az, hogy el kell költöznünk a kedvenc házunkból.


- Akkor majd Bradék szólnak. Ugye?- néztem rájuk szinte esdeklően.


- Igen, megígérem.


- Akkor én még szeretnék tőle elbúcsúzni, ha lehet.


- Lehet. – válaszolta szűkszavúan a doktor nő, majd ő is elment.










Most itt állok Alice ágya mellett, és éppen elválni készülök tőle, amikor még délelőtt azon törtem a fejem, hogyan tudnám rávenni a testvéreit arra, hogy költözzön át hozzánk. Ez a sors iróniája. Azért ismertem és szerettem meg Alicet, hogy egy napnyi boldogság jusson nekem, egyetlen egy nap. Másnak ez rengeteg idő lehet, de nekem nagyon kevés. Lehet telhetetlen vagyok, másnak még ennyi boldogság sem jut, de akkor is irigylem azokat az embereket, akik egy egész emberöltőt is leélhetnek a párjuk mellett.






Könnycseppek szánkáznak végig az arcomon, melyek Alice kicserepesedett ajkain állapodnak meg. A csók közben érzem a só keserű ízét, melyet a könnyeim és az elvállás okoztak.






               Végül elhajolok tőle, pont annyira, hogy a fülébe suttogjam:


                                „Oly szomorú egyedül lenni,


                              valakit mindenütt hiába keresni.


                                          Valakit várni,


                                 ki nem jön többé soha,


                                        feledni valakit,


                                     lehetetlen csoda.


                                 Mert akit szeretünk,


                                  nem feledjük soha.”


A versikét nem én találtam ki, aszem valamelyik filmben volt benne , de nekem nagyon tetszik,és szerintem nagyon passzolt ide.

Megbélyegezve 10.rész

10. rész




Nick szemszöge

Olyan jó volt végre Aliccel együtt lenni, főleg most, hogy tisztáztunk mindent. Vagyis majdnem mindent. Leszámítva azt az apró kis tényt, hogy mi valójában egy híres pop banda vagyunk a fiukkal. Ez az egész, azóta is több tonnás súllyal nehezedik a vállamra. Az elején, amikor kitaláltam, hogy ne mondjunk el neki semmit, akkor még jó ötletnek tűnt. Mert tényleg azt akartam, hogy csak magam miatt szeresen, most viszont, úgy érzem magam, mint azok a fiuk, akik sorra becsapták. Én se vagyok jobb náluk, egy fokkal se! Én is ugyanúgy becsapom, de ha most elmondanám neki az igazat, akkor biztos, hogy megutál egy életre, és a szakítani akar velem. Ezért inkább nem mondok el neki semmit, ahogy csak tudom, titkolom az igazságot, és reménykedek benne, hogy minél később derül ki is vagyunk igazából.


Ezek a gondolatok jártak a fejemben, még akkor is, amikor hírtelen ránk nyitottak. Alig bírtunk elszakadni egymás ajkaitól.


Az ajtónyitásra mégis rémülten szétugrottunk.


- Ti meg, mi a fenét csináltok?- nézett ránk kérdőn Joe.


- Na vajon?- ez most tényleg ennyire idióta- Szívbajt hoztad ránk. - fújtok ki az eddig benn tartott levegőt- Egyébként meg nem tudtál volna később jönni?- egyszerűen nem tudom megérteni, hogy tud ilyen jól időzíteni mindig.


- Hé, inkább örülnötök kellene nekem. – néz ránk sértődötten, persze majd még rózsaszirmokat is hintek a lába elé, még mit nem.


- Na ne mond, és miért? – kérdezi Alice.


- A bátyáid itt vannak, nem messze, és épp erre tartanak. Ja, és hogy tud, megint veszekednek.


- Mikor nem? –kérdeztük egyszerre Alicel, mire kitört belőlünk a nevetés.


- Ez számomra már nem újdonság, amikor csak tehetik, hajba kapnak valamin. – ilyen testvérek mellett nem csodálom, hogy Alicnek kisebbségi komplexusa van. A két báty úgy tudja szidni egymást, hogy közbe másnak egy szava se lehet.






Időközben a két testvér is befutott, természetesen még mindig egymást szidva.






- Te felfogadtál Shara mellé egy védőügyvédet? Miközben ő a saját testvéredet akarta megölni? – ordított Brad (igen bocsi ezt elírtam a 7-dik részben, de már javítottam Matt jár Sharával ,és Bardnek van családja)


- Igen, na és? – ezt nem hiszem el.


- Matt, te vele szemben, nem mellém állsz? Hogy tehetted ezt? – kérdezte hitetlenkedve Alice.


- Azután, hogy sírva elpanaszolta minek nevezted , még kérded?


- Hát, leszakad a pofám! Még neki áll feljebb? Igen, tettem rá egy csípős megjegyzést, de nem neveztem kurvának. – itt már mindannyian érdeklődve néztük.


- Mert az útszéli közmunkással mire akartál utalni? – itt összenéztük Joeval,és a markunkba röhögtünk , de Bradan is a visszafojtott nevetés jeleit láttuk.


- Figyelj, akinek nem inge, ne vegye magára. – mondta Alice ártatlanul- Tehetek én róla, hogy egyből magára ismert? – itt szakadt el a cérna mindannyiunknál , és olyan éktelen röhögésbe kezdtünk, hogy még a szomszéd államban is hallani lehetet.


- De ha itt tartunk, akkor már én is kitálalok. Bizonyára a kedves barátnőd nem árulta el az apróbb részleteket, mint sorolom: hét órai keltegetés, utána az utánozhatatlan ruhapróba, ami körülbelül olyan hétszáz ruhát fogalt csak magába, természetesen egyik ruha se tetszett. Ezután jött a reggeli, amikor a kedves szőke ciklon, kifejtette hogy ezen túl ne is álmodozzak a húsról , mert hogy VEGETERIÁNUS leszek. Oké mondom, ez még csak- csak elmegy valahogy, de ami ezután jött, az maga volt a pokol. Kimentünk a kertbe és elkezdet össze vissza taperolni, majd úgy rángatott, mintha én valami gumibaba lennék, a körmeiről nem is beszélve. – mutattam rá lábamra, amit eddig a takaró elfedet, még most is látszottak a kék zöld foltok, na meg a píros csíkok – Ezután felszólítottam, hogy hagyja el a házamat, de ezt sem tette meg. Ezután mondtam neki azt a bizonyos kifejezést, amire se szó se beszéd rám ugrott és elkezdet ütni. – látszót Alicen , hogy rettenetesen megviseli annak a napnak az emléke.


- Jó, ezt mondjuk nem mondta. – vallotta be, a fejét lehajtva Matt.


- És gondlom azt se mondta el, hogy nincs ápolói végzetsége.


- Hát nem. –ismerte el kelletlenül Matt. – De igazából nem is ezért vettük fel, csak azt akartuk, hogy ne legyél egyedül egész nap. Végül is, velünk nem akartál együtt élni, muszáj volt valami más megoldást keresni.


- Khöm , khöm- köszörültem meg a torkomat. – Azt hiszem, erre van megoldás. – most jött el az én időm.


- Tényleg? Mi? – néztek rám mindannyian, még Alice is értetlenül nézett pedig a megoldás teljesen kézenfekvő volt.


- Alice hozzánk költözik, a szomszédban lakunk, van földszinti szobánk is, így nem kellene egyfolytában lépcsőznie. – soroltam fel az érveimet, miközben az se érdekelt, hogy mindenki értetlenül néz.


- Nem! Nem és Nem! Ebbe nem egyezünk bele! Még csak az kéne, hogy három férfihoz költözzön.


- Ugyan már? Nem fogjuk őt megrontani, sem kihasználni. Minek néztek ti minket? – ez már felháborító, ők papolnak nekünk, miközben egy örültnek passzolták le a testvérüket.


- Ha ez megnyugtat titeket, Danielle a testvérem barátnője is ott fog lakni velünk. Nagyon rendes lány. Na meg a gyűrűnk, sem enged semmilyen illetlen dolgot. – ez ciki lesz, de ha ez kell ahhoz, hogy Alice velünk éljen, akkor még ezt is megteszem.


- Gyűrűtök? – nézett meghökkentve Brad.


- Igen, tisztaság gyűrű. - mutattam meg a kezem lévő fehérarany gyűrűt.


- És ettől kellene nekem megnyugodnom?- kezdődik.


- Igen. Megfogadtuk, magunknak és a szüleinknek is, hogy addig nem leszünk együtt ”úgy” – hangsúlyoztam ki érthetően a szót- egy lánnyal, amíg össze nem házasodunk.


- Vagyis – kuncogót jót Matt – addig nem szexelhettek ameddig, el nem veszed a lányt?Hát apám, ti jól kiszúrtatok magatokkal! Ilyen égbekiáltó hülyeséget se hallottam még. - röhögőt fel.


- Matt! Kérlek, ne beszélj így velük. - oktatta ki testvérét Alice - Ezzel is csak magadat járatod le. Attól, hogy te tizenhat évesen, összevissza kufircoltál, nem kell lenézni azt, akinek van egy kicsi tartása! – olyan jól esett, hogy Alice mellénk állt, és nem néz teljesen hülyének a fogadalmuk miatt- Szépen is nézne ki a férfitársadalom, ha csak olyanokból, állna, mint te. – na egyből nem nevetett tovább Matt.


- Jó- tette fel kezét védekezően Matt - van egy gyűrűjük- nem adja fel, látom a szemén- és ez akkor már maga a szent írás? Ugyan már? Brad te hiszel nekik? – fordult testvéréhez. Remélem most is az ellentétes oldalon állnak, mert ha nem, fuccs a nagyszerű ötletemnek.


- Igen. - ez az, van Isten a mennyben- Nick itt várt három egész napig, míg te rohantál Sharához. Most valahogy inkább az ő pártján állok, mint a tiéden. – hát, egy jó pont nekem.


- Ígérem, vigyázunk rá. – mosolyogtam győztesen.


- Na azt remélem is, mert elég egy kis stikli és nektek annyi. – ezt viszont mindketten elég határozottan mondták.


- Hagyjátok már békén. – csattant fel Alice, majd hírtelen a fejéhez kapott, ahol átázott az egész kötés. Csupa vér volt az egész feje. Joeval szinte egyszerre vetettük rá magunkat a nővérhívó gombra.


- Aliceeeeeeeeeee!!! Kérlek ne hagy itt. – a nővérek pillanatok alatt lepték el a szobát, de a doktor nő még mindig nem érkezett meg.


- Agyi vérrög, azonnal a műtőbe kell vinni. – mérte fel a helyzetet egyből az egyik ápolónő, ekkor már Alice egész teste remegett.


- Mi? Te jó Isten. Alice kérlek ne ad fel. – szakították ki a kezeim közül.




Kritikát !!!


És itt van a gyűrűkről is a kép. Nem az eredeti gyűrűk, de nem találtam meg őket, szerintem ezek is szépek lesznek.

Nické

Keviné

Joé

Megbélyegezve 9.rész

9. rész


Alice szemszöge

Háleluja végre valaki kopogtat az ajtón. Három nap után ezt is megértem. Komolyan mondom én azt hittem, hogyha az ember korházba kerül, ott végre körbeugrálják és lesik minden kívánságát. Ehelyett mit kaptam? Na mit, a nagy semmit. Jó, mondjuk nem egy wellness központba jöttem pihenni, de akkor is? Milyen már, hogy három nap alatt, csak egy ember látogat meg?!


- Szabad – szóltam ki hangosan, már amennyire tudtam – belépett egy Sharához egyáltalán nem hasonlító ápolónő. Akiről csak így, első ránézésre is megmondtam, hogy igazi, és nem valami kamu szőke szilikon baba. A nő olyan harminc éves lehetett, szép vörös tincsit egy kontyszerűségbe tűzte össze, bizonyára azért, hogy ne zavarja a munkában. A ruhája is a korházi előírásoknak megfelelően fehér színű volt. Szóval összevetve mindent, nem volt félni valóm, ha csak nem valami profival van dolgom.


- Jó napot. Örülök, hogy ébren vagy. Az én nevem Dr. Elizabet Turner – hupsz, ezek szerint sikerült lefokoznom .


- Az állapotodat stabilizáltuk, volt egy elég komoly fejsérülésed, de káros szövetek nem maradtak ,szerencsére. A fejeden lévő sebet pedig összevarrtuk. – sorolja mosolyogva a balesetem következményeit.


- Értem, de mikor mehetek haza? – na, erre hangosan felkacag.


- Látom, te se szereted a korházakat, bár a korlapod alapján meg is tudom érteni. – végre valaki aki, megért. – Én szívem szerint már most haza engednélek, de mivel te fokozottan sérült vagy, ezért nem engedhetlek még el. – szépen bánik a szavakkal, még véletlenül sem mondta kis a fogyatékost.


- Hát jó, akkor maradok. – törődtem bele, mást nagyon úgyse tehettem.


- Viszont – csillan fel a szeme huncuttan – van kint valaki, aki már nagyon várja, hogy bejöhessen, és beszélgessen veled.


- Velem? Beszélgetni? – mutattam magamra kérdőn.


- Igen, már három napja itt van, és csak rád vár. – mosolyog megállás nélkül- Én a helyedben behívnám és beszélgetnék vele. – Jó, de egyáltalán ki az, aki kint vár?


- Ha maga mondja, akkor beszélgetek vele. – mondom semleges hangon.


- Ez a beszéd- lelkesült fel- akkor be is hívom. – a Jonasokon kívül, még ő az első olyan ember, akit még el tudok viselni.


Amint kiment, elfordítottam az arcomat és kinéztem az ablakon. Nem akartam magam egyből felfedni annak bizonyos látogatónak. Ha érdemesnek találom a társalgásra, akkor felé fordulok, de ha olyan szűklátókörű, mint a testvéreim, akkor nincs semmi mondanivalónk egymásnak.


Hallom ahogy, nyikorogva kinyílik a régi korházi ajtó, majd azt is, ahogy valaki, tőlem nem olyan messze leül, és némám hallgat. Nem köszön, és nem is mond semmit. Egyszerűen csak csöndben van, mintha érezné, hogy tesztelem és ő is kivárásra játszik.


A csöndet végül még is csak én törtem meg, mert megéreztem azt az illatot, amit eddig csak egy valakinél éreztem, és aminek hatására a pulzus számom is hírtelen az egekbe ugrott. (Remélem, a gépek nem mutatják ki) Azt a férfias mentolos citrus illatot, ami belülről teljesen elbódít, és aminek hatására a belső szerveim hírtelen virtustáncot járnak.


- Szia, Nick. – köszönök neki, miközben érzem, rajtam mosolyog.


- Szia, Alice. – mosolyog rám aranyosan – De várjunk csak, ő várt volna rám három napot? A doktor nő azt mondta. Akkor lehet, hogy nem is annyira viszonzatlan, amit érzek (?) , mert az tagadhatatlan, hogy érzek valamit.


- Te vártál itt rám három napot? – kérdezek rá izgatottan, a válasz pedig kimondatlanul is megérkezik, mert Nick olyan látványos pirulásba kezd, amit egy főt rák is megirigyelhetne.


- Ezek szerint igen. – most már én mosolygok rá győzedelmesen. – Köszönöm, hogy itt voltál, és azt is, hogy nem hagytál egyedül.


- Alice, ez csak természetes. Nem hagytalak volna itt, semmiképp!- ezzel a természetessel minden álmomat egy pillanat alatt összetörte. Ezek szerint bármelyik szomszédjára képes napokat várni? Még is mit is képzeltem, hogy talán én több lehetek számára? Ugyan már! Alice nőj fel, nincsenek szőke hercegek fehér lovon. (meg ugye barnák se:)


- Értem. – válaszoltam letörten. A mosoly helyét hírtelen leváltotta valami meghatározhatatlan mimika, ami leginkább száj lebiggyesztésre hasonlított.


- Alice, én nem úgy értettem. – módosít gyorsan nevetve. Mert, hogy lehet ezt másképp éretni? Pontosan jól értettem! Csak azért volt itt, mert szereti, ha tiszta lelkiismerete. Biztos rosszul érezte volna magát, ha nyomorék szomszédjuk úgy hal meg, hogy ő nincs a közelében.


- Jaj, nem kell magyarázkodnod. Pontosan jól tudom miért vagy itt. – törtem ki.


- Na és akkor miért? – kérdezi dühösen.


- Azért mert ti Amerikaik, mind ilyen szentfazekak vagytok. Jaj, szegény nyomorék kislány, mindjárt meghal, hát akkor már nem hagyhatjuk csak úgy itt. Hát kösz nem kell a sajnálatod! Sőt, senkié nem kell!- üvöltöttem neki. Az eddigi vérnyomásom, most már tényleg kezdett felfelé szökni, de ennek már semmi köze nem volt a szerelemhez, sokkal inkább a haraghoz.


- Alice engem nem fogsz elüldözni!- mi köze ennek a beszélgetésünkhöz- Úgyhogy kérlek, nyugodj meg, és hallgass végig. – már éppen vissza akartam vágni egy csípős megjegyzéssel, amikor szinte teljesen belém fojtotta a szót a következő megjegyzésével.


- Én… szeretlek – fújta ki a levegőt, mint aki a nehezén már túl van. Várjunk csak mit is mondott? Azt, hogy SZERET? – Úgy szeretlek, mint még senki mást. Hihetetlen tudom a bátyáim is kinevettek, amikor bevallottam nekik, de ezt az első pillanattól fogva érzem. – mosolyog rám féleszegen, miközben az ágyamra ül, hogy végig simítson könnyáztatta arcomon - Olyan voltál nekem, mint egy éles villanás a sötét égen. Hírtelen beragyogtál mindent. Mindent megváltoztattál… szerelmem. – itt végleg eltört a mécses. Ennyire szépen még soha senki nem vallottak nekem szerelmet, és Nick olyan aranyos volt, végig a szemembe nézett, ezzel is utalva arra, hogy nem hazudik és csak az igazat mondja.


- Én is szeretlek. – sikerült kinyögnöm rekedten, sírástól elcsukló hangon. – Én is ugyanazt éreztem, mint te. Te és a testvéreid olyan hírtelen érkeztettek az életembe, hogy még fel se tudtam fogni. Amikor megláttalak ott az ajtóban, hatalmasat dobbant a szívem, azt hittem ki akar ugrani a helyéről. Abban viszont egyáltalán nem voltam biztos, hogy te is így érzel. Nagyon féltem, hogy a lábaim miatt elhidegülsz tőlem, és hogy már nem is kellek neked. A többi fiúnak is csak addig voltam jó, míg meg nem tudták, hogy nem tudok járni. Amikor szembesültek az igazsággal, szinte verseny futva menekültek el előlem, de volt olyan is, aki kifejtette előttem a véleményét, hogy nem kellene hazudnom magamról, meg ilyenek. Ezek után már nemcsak az internetes párkapcsolatokról mondtam le, hanem az összesről.


- Jaj, kicsim. – hozott magához erősen - Úgy sajnálom, hogy ilyen rossz tapasztalataid voltak, de erről nem te tehetsz. Erről csak azok a barmok tehetnek, akik nem tudtak eléggé értékelni. – Olyan jó volt, ilyen közel lenni hozzá, már szinte éreztem a szívdobbanását, ami teljesen lenyugtatott. – De ezen túl minden másképp lesz, ezt megígérem. – húzott el magától, hogy a szemembe nézhessen.






A szeme ismét tüzes vasként égette a testemet, miközben közelebb hajolt. A lehelete már a számat simította, amikor újból rám nézett és lágyan megcsókolt. Nem volt kapkodós, nagyon érzékien térképezte fel szám minden egyes négyzetcentijét. Először csak az ajkaimmal játszott, majd én is ráharaptam egy kicsit az övére, ezzel is bíztatva a folytatásra, amit csak kuncogva viszonzott. Már éppen jobban belendültük volna, amikor hírtelen kinyílt az ajtó….


Kritikát !

Megbélyegezve 8.rész

Ehhez a részhez egy számot is ajánlok, én erre írtam, és ez a kedvenc számom a fiuktól: http://www.youtube.com/watch?v=eRI6PX-1C3k


8. rész




Alice szemszöge


Másnapra se lett jókedvem. Habár most felötlőt bennem a kérdés, hogy vajon mitől is kellene nekem jó kedvemben lennem?


Végül is csak itt dekkolok egy fehér kórházszagú szobában. Tők egyedül, miközben mindenféle csövek lógnak ki belőlem, a gépek hangos csipogásáról nem is beszélve. Egyszerűen mindent összevetve utálom ezt a helyet, minden csak arra a napra emlékeztet, ami miatt megváltozott az egész életem.






/visszaemlékezés/


Annyira boldog voltam. Vége az idénynek, és a mi csapatunk nyerte az iskolák közötti fociversenyt. A végső mindent eldöntő gólt én rúgtam be. Azt hittem a menyekbe járok mikor meghallottam az emberek tapsolását, és egyből a lelátókra pillantottam, hátha meglátom azt a két személyt, akik számomra a legfontosabbak, és akiknek a szavára a legtöbbet adok.


Ám mint mindig, most is csalódnom kellett. Ők most se jöttek el, ahogy eddig, egyik meccsemre se. Azt hittem talán végre rám is szakítanak egy kis időt, és be tudom nekik bizonyítani, hogy én is vagyok olyan jó, mint a fiuk. Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám.


Azonban ahogy tudatosult bennem a hiányuk, úgy lopakodót fel a szívembe a harag érzete is. Hiába próbáltam elfojtani a bennem lakozó dühöt, az mindig csak egyre nagyobb lángra kapót, mint amikor az ember vízzel próbálja eloltani a kétméteres lángot.


A lángok már szinte teljesen elborították elmémet, amikor kint vártam a csarnok előtt a szakadó esőben. Vártam, még mindig csak arra vártam, hogy megérkezzenek. Közben az eső még mindig megállíthatatlanul szakadt, mintha csak a bennem dúló lángokat akarná végérvényesen megszűntetni.


Két órával később, már nem éreztem semmit. Se dühöt, se haragot, egyszerűen csak semlegesen előre hátra dőltem a vizes lépcsőkövön, mint egy kivert kiskutya. A ruháim teljesen átázva csüngtek rajtam, a fogaim élesen összekoccantak, ami szinte ütemet adott a ringatózásomnak, mintha csak a tengeren hánykolódnék. Vajon Robinson Crusoe is ezt a magányt érezte, mint én most? Vagy talán az ő szívében még volt egy kis remény? Nem tudom. Azt se tudom melyikünk helyzete volt jobb. Ő, akinek volt legalább egy olyan ember az életében, akire számíthatott (Péter) vagy én, aki menthetetlenül bíztam abban, hogy nem felejtettetek el.


Az idő csak szaladt, és én még mindig csak vizes lépcsőkön ültem. Az eső időközben elállt, ahogy a nap helyét is átvette a hold ezüstös ragyogása, magával hozva a lepelszerű sötétséget. Az éjszaka sötétsége fedet el mindent, az érzéseimet és a reményt is arra, hogy egyáltalán valaha is értem jönnek.


Félórával később, már félálomban voltam, az egész napos fáradtságtól, de nem adtam fel, csak azért is leküzdöttem az alvási kényszeremet. Ébren akartam lenni amikor a szüleim megérkeznek. Meg akartam nekik mondani, mennyire megvettem őket, hogy mennyire nem számítanak nekem, ahogy én se számítok nekik. Fájdalmat akartam nekik okozni. Tombolni akartam, ki akartam adni mindazt az érzést, ami felgyülemlett bennem az évek alatt.


Azt akartam, hogy rájöjjenek, én is a gyerekük vagyok. Az, akit sosem látnak, mert nem foglakoznak vele, aki mint egy pitis kutya lesi minden óhajukat, csak azért, hogy a kedvükre tegyen, és akin ők, úgy néznek át, mint ha ott se lenne. És aki, ennek ellenére még mindig nagyon szereti őket.


Hihetetlen, de nem tüdőm őket gyűlölni, akármennyi is szeretném, nem megy. A fájdalom, ahogy jön, úgy is megy el, csak a tüske marad meg, amit minden egyes alkalommal belém szúrnak, de a fájdalom érzet nem.


Miközben én elmerültem az érzéseim tanulmányozásában, befutott egy éjsötét színű BMW is.


Megérkeztek a szüleim. Ránéztem sportórámra, melynek világító mutatói a tizenkettes felé mutattak, ezek szerint ”csak” tizenegy órát késtek. Ezt nevezem, ezzel beállították az idei rekordjukat, legutóbb öt órát vártam rájuk a barátnőm háza előtt, míg végül a barátnőm édesanyja vitt haza.


Csak apa rohant kiértem, anya már kise szállt a kocsiból, ő csak kényelmesen üldögélt a bőrülésen, mintha mi se történt volna. Elvégre neki nem is történt semmi, csak számomra ömlik össze, újra és újra a róluk kialakult kép. Amely olyan törékeny, hogy a legapróbb szellő is elfújhatja.


- Sajnálom kicsim. – ölel meg szorosan apa, mintha ezzel bármin is változtatna - A tárgyalás elhúzódott, és tudod milyenek ezek az emberek? – Tárgyalás, na persze? Én meg most jöttem le a falvédőről. Apám, már enyhén ittas lehetet, mert csak úgy áradt belőle a wisky szag. Gondolom megint egy újabb partin lehettek, ahol a gazdag sznobokkal múlatták az időt.


- Nem apa nem tudom. – néztem rá vádlón, mint aki igenis tudja, hogy most vágták át a fejét.


- Hát akkor jobb is neked. – mondja viccesen,de én tudom, hogy csak a pia beszél belőle – Na gyere kicsim, megyünk haza. – azzal felnyalábol, és beültet hátra mintha én valami pólyás kisbaba lennék.


- Szia drágám. – köszönt nekem anyám, miközben a sminkjét igazgatta. - Mond csak nem tudtál volna buszozni? – Buszozni? Hát ezt nem hiszem el. Soha nem buszoztam. Főleg azért nem, mert messze lakunk Londontól, és kényelmetlen lett volna, nap, mint nap ide-oda ingázni. Ma egyébként sem úgy készültem.


- Nem, képzeld, nem. – most kezdett bennem újra éledni a harag, és már ha akartam se tudtam volna lakatot tenni a számra – És anya, csak hogy tud, több mint tíz órája vártam rátok a szakadó esőben. Mi közben ti valami flancos partin vettetek részt. – fakadtam ki ellenségesen – Egyáltalán gondoltatok ma rám? Eszetekbe jutott mit ígértettek nekem? Azt mondtátok, most biztosan itt lesztek. Én hittem nektek! – sírtam el magam ma már nem is tudom hányadjára.


- Jaj, késtünk egy kicsit, sajnáljuk. – nem sajnálnak ők semmit, egyszerűen csak be vannak csípve és fáj a fejük.


- Tudom, hogy nem mondtok igazat, és azt is tudom, hogy nem szeretek. – ezzel a mai viselkedésükkel mindent bebizonyítottak.


- Kicsim, mi igenis szeretünk, - csuklik, el a hangja apámnak- csak néha nehezen tudjuk ezt kifejezni. – a nehezen és a sehogy közt, nagy különbség van.


- Már nem hiszek nektek, már nem tudok! Évek óta csak ígérgettek, de semmi se változott. Ti szülőként még mindig semmibe vesztek. Soha nem törődtettek velem, amikor megígértettek valamit, azt általában nem tartottátok be. Ezek után szerintettek még tudod nektek hinni? – csak azt kapják vissza tőlem, amit ők adtak nekem.


- De… de ezentúl minden másképp lesz,… ígérem. – ha az utolsó szót nem teszi hozzá apám, talán még el is hiszem.


- Apa, már nem érdekel, elfogadtam és beletörődtem. Tudod a mai nap volt elég időm átgondolni a saját érzéseimet, és tudjátok, tíz óra várás után sikerült elkönyvelnem magamban egy új fogalmat. Tudjátok mi volt ez? A gyerekek, nem hibásak a szüleik teteiért. Én nap, mint nap, magamat vádoltam azért, mert nem vagyok elég jó nektek, és igazán csak most döbbentem rá, hogy ez nem igaz. - a szavaknak most volt igazi erejük, még akkor is, ha tudtam másnap elfelejtik, de legalább most volt bátorságom elmondani azt, amit eddig sose tudtam.


- Kicsim, annyira sajnáljuk, mi nem tudtuk, hogy neked ez ennyire rossz… – de a mondatot nem tudta végig mondani, mivel oldalról egy hatalmas csattanás hangzott fel, majd csak arra emlékszek, hogy a szemeim elé a kapom a kezem, hogy ne lássam a hatalmas kamiont, ahogy belénk ütközik. Még arra se volt időm, hogy utoljára elbúcsúzzak szüleimtől. A fájdalom olyan gyorsan hatolt végig a csontjaim mentén, hogy úgy éreztem ketté hasadok. Az eszméletemet végül a fájdalomnak köszönhetően vesztettem el.






/ visszaemlékezés vége/






Ami az óta is fáj és nyomja a lelkemet, azaz elválás. Ha tudtam volna, hogy az lesz, utolsó beszélgetésem velük, sose mondom el nekik az igazat, inkább hallgatok és szenvedek tovább némán. Ma már inkább ezt vallom helyes útnak, és valószínűleg Isten is, mert ha létezik igazi Isteni igazság szolgáltatás, akkor én megkaptam.






A lábaim elvesztése csekélyke ár a szüleimért és a lelkiismeretemért cserébe, de sokkalta több mint a semmi. Ez a kis testi hiba emlékeztet arra, hogy néha jobb hallgatni és eltemetni magunkban a dolgokat, mint kimondani és megbántani velük másokat. A sors keményen megleckéztetet, de én csak tanultam belőle.






Nick szemszöge


Alice már három napja az intenzív osztályon van. Senkit nem engedtek még be hozzá. Pedig biztos vagyok benne, hogy felébredt és egyedül van. Nem akarom, hogy egyedül legyen, amióta megismertem, az óta érzem ezt a kötődést. Olyan ez, mint a mágnes negatív és pozitív oldala, nincsenek is egymás mellett, de akkor is érzik az erőt, ami vonzza őket egymáshoz, de ha két centi távolságba rakjuk őket, akkor szinte elválaszthatatlanok.


Ilyenek vagyunk mi is, a mágnes két oldala. Én vagyok a píros, a tűz és a szenvedély, Alice meg a kék, rá amúgy is jobban illik ez a szín. Ő a megfontoltság, a józanság, maga a megtestesült hidegvérűség. Mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, az ellentétjeink ellenére is vonzzuk egymást. Talán tényleg igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást.


Ahogy ezen törtem a fejem, egy lágy kéz érintette meg a vállamat, mikor felnéztem egy ápolónővel találtam szembe magam.


- Jó napot. Maga Alice Shellman hozzátartozója? – na most mit mondjak? Ha azt mondom nem, tuti nem engednek be, ha viszont igen, akkor meg nyert ügyem van. Oké, meg van a megoldás, amivel végül is nem hazudok, csak előre tervezem a jövőt.


- Igen, a szerelme vagyok.


Kritikát kérlek szépen írjatok !

Megbélyegezve 7.rész

7. rész


Alice szemszöge

Észre se vettem, és az kövér szőke szadista rajtam tehénkedet. Először fel se tudtam agyilag fogni, hogy mi történik, tényleg annyira váratlan ért a reakciója. Majd amikor már képes voltam visszavágni, hírtelen úgy fejbe vágót, hogy a fejem a kemény kövön landolt, és maga tehetetlenül vesztem bele a sötétségbe.


Nick szemszöge


Amikor kiértem a teraszra nem akartam hinni a szememnek. Alice ott feküdt magatehetetlenül, véresen, laposra verve, miközben egy szőke nő egyfolytában ütötte verte. A nőt még az sem érdekelte, hogy Alice nincs magánál, és valószínűleg súlyos fejsérülése lehet.


A súlyos résznél tértem magamhoz döbbenetemből, és amilyen gyorsan csak tudtam leszedtem Alicről a szőke nőt. Ő közben próbált szabadulni, de én erős kézzel tartottam, szinte bilincsbe zártam a karjaimmal. Én már komolyan azon törtem a fejem, hogy lekeverek egy jó nagy józanító pofont a nőnek. Ezen elhatározásomtól már csak az tartott vissza, hogy a családom férfi tagjai eddig még sose ütöttek meg nőt, és igazán nem szeretnék én lenni az első, aki megszegi ezt a szabályt.


Miután észrevettem, hogy a nő egy kicsit megnyugodott és hogy fél kézzel is képes vagyok visszatartani, előkaptam a mobilamat és azonnal tárcsáztam a testvéreim számát.


- Hallo? –szóltak bele teljesen nyugodtan a vonal másik végén, ha jól hallottam, akkor Kevin hangja volt az.


- Kevin, jaj de jó, hogy te vagy az – a nyugodtsága most igazán jól jön – segítened kell.


- Mi, nem értelek? – jaj, nem érek erre most rá.


- Nem is kell megértened, csak tedd azt, amit mondok. – szóltam rá szigorúan, hátha így felfogja, hogy nem játszadozok. – Szóval, hívj azonnal egy mentőt ide Alicékhoz , mert megtámadták.


- Megtámadták? Jól van? Mi van vele? – lett ideges Kevin is.


- Nem, nincs jól!– dörrentem rá. – Ezért jó lenne, ha sietnél, mert én most nem bírok egy étkézláb mondatot sem kinyögni.


- Jó, hívom. – biztosított arról, hogy végre hajtja, amit tőle kértem.


- Utána meg hívd a rendőrséget, mert jó lenne feljelenteni ezt az örültet.


- Mi? Még mindig ott van az, aki rátámadt Alicre ?


- Igen, és elég nehéz megfékezni, úgyhogy nem bánnám, ha csipkednéd magad.


- Jó, jó azonnal ott vagyok, csak felhívom a kért számokat. – majd közösen bontottuk a vonalat.






Míg én azon aggódtam, hogy mi lehet Aliccel megérkeztek Kevinék is.






- Jaj, de jó hogy itt vagytok. - néztem rájuk hálásan


- Jöttünk, ahogy csak tudtunk. – válaszolta Joe.


- Jó, akkor most vegyétek át tőlem a nőt, és ne engedjétek el – tettem hozzá nyomatékosan- addig én meg megyek és megnézem Alicet, elég súlyosnak néznek ki a sebei.


Ahogy oda érkeztem mellé, először hozzá se bírtam nyúlni, annyi megrémisztett a látvány. Szegénytől nem spórolták a pofonokat, bár nagyon védekezni se tudott, és ezt nem értettem igazán, ki képes megtámadni egy védtelen mozgás korlátozott (Nicknél direkt nem írtam béna szót, mert ő alapból nem így kezeli Alicet) lányt.


Végül a mentők szirénázása hozott vissza a valóságba. Ahogy megérkeztek egyből Alichez rohantak.






- Jól van? – kérdeztem meg rémülten, mi van, ha tényleg súlyosak belső sérülései.


- A külső sebei nem súlyosak, a fején lévő seb viszont aggasztó. – tájékoztatót az orvos.


- Aggasztó? – rémültem meg.


- Így első ránézésre a kisasszonynak betört a koponyája, ezért azonnal korházba kell szállítani.


- Betört? Te jó isten!


- Igen, ha szeretne, akkor velünk jöhet.


- Persze, csak szólok a testvéreimnek.


- Felőlem, csak siessen.






*************


- Kevin, én most elmegyek Alicel, ha akartok, akkor gyertek be ti is a korházba.


- Persze, de mi van vele?- kérdezték türelmetlenül.


- Az orvosok szerint betörték a fejét. – válaszoltam letörten. Ha fél órával hamarabb jövök, ez meg sem történik.


- Mi? – hördültek fel egyszerre.


- Igen, de nekem most mennem kell, mert a mentősök sietnek.


- Jó menj, majd mi is megyünk utánad. – nyugtatott meg Kevin.










A mentőben, és utána a korházban is csak ostoroztam magam, ha egy kicsit hamarabb megyek át Alicehez nem támadják meg, és most nem kellene korházban lennie. Minden az én hibám! Tettem keresztbe a kezem a fejem felett. Bárcsak újra kezdhetném ezt a napot, akkor minden más lenne.






Amint ezen törtem a fejem befutottak Kevinék is , két idegen férfi társaságában.






- Sziasztok. – könnyebbültem meg, legalább most már nem vagyok egyedül.


- Mi van Aliccel? – ugrott hozzám azonnal az egyik. Mindketten nagyon hasonlítottak egymásra, de Alicra már kevésbé, és ez volt számomra a legfurcsább. Aki idejött hozzám, erős testfelépítésű volt, feketés barnás hajjal, és zöld szemmel, de ezen felül semmiben sem hasonlított Alicre, még a mimikájuk az arcvonásaik sem egyeztek meg, a másik férfi is hasonló tulajdonságokkal rendelkezett, csak az ő hajszíne szőke volt.


- Most a műtőben van. Az orvosok szerint betörték a fejét.


- Betörték? – hüledezet a szőke - Egyáltalán ki támadott rá?


- Egy szőke nő.


- Várj, véletlenül nem Sharának hívták? – kérdezte a szőke.


- Én nem tudom. – miért ki egyáltalán az a Shara.


- De, igen, a rendőrségen azt mondták. –válaszolt gyorsan Kevin.


- Te Sharát vetted fel Alichoz? – fordult a barnahajú, a szőkéhez.


- Igen. - válaszolta semlegesen.


- Ezt nem hiszem el. – lett mérges a barnás hajú - Amikor azt mondtam, hogy keres valakit, akkor nem azt mondtam, hogy az első utadba kerülő embert kérd meg. Hihetetlen mennyire nem érdekel téged Alice.


- Mert? Téged talán jobban érdekelt? – nézett rá kihívóan - Akkor miért nem kerestél te, neki ápolónőt. – hihetetlen ez a két ember, itt marják egymást, még jó, hogy nem verekednek össze.


- Vagyis – szóltam közbe mielőtt még egymásnak esnek – maguk, felvettek egy ápolónőt, aki alig egy nap alatt, a korházba jutatta Alicet?


- Lényegében igen, de mindez nem történik meg, ha Brad, nem az idegbeteg barátnőjét biza meg a munkával.


- Álljon meg a menet, te is tudtál róla. – vádaskodott szőke.


- Csak annyit tudtam, hogy Sharának hívják. Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy ez a Shara, ugyanaz az idióta, mint aki a te barátnőd?


- Ne nevezd idiótának.


- Akkor nevezem, szadista szőke ribancnak, ez jobban tetszik? Másnak már nem tudom nevezni. Nézd hova jutatta Alicet! Ha neked az a hibbant nő a fontosabb, mint a saját húgod, akkor már el is mehetsz. – mutatott egyenesen az ajtó felé.


- Szeretnéd mi? De nem megyek el, nekem és ugyanúgy fontos, mint neked. – hát nem csodálom, hogy Alice nem bír velük két percnél tovább meglenni, egyszerűen elviselhetetlenek.










Alice szemszöge


A fejem úgy zugot, mintha élő pingpong meccset játszottak volna benne. Annyira fájt, hogy el se hittem, de ami még ennél is rosszabb volt, az a szégyenérzet. Megvert egy szőke plázacica! Ez még a fejemet szétszakító fájdalomnál is rosszabb volt.


De ! csak találkozzunk újra, azt úgy megemlegeti, hogy nem felejti el egy életre. Ha ő meg tudott verni, akkor én minimum agyon csapom. Annyira, de annyira dühös voltam, hogy azt nem lehet szavakkal kifejezni. A másik, ami belülről ölt, mint a méreg, az maga Shara ápolónői mivolta.


Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy ő nem az, akinek mutatja magát. Mert milyen orvos képes megtámadni a saját páciensét? Semmilyen! Ő nem hogy orvos nem volt soha, de még csak ápolónő se. Erre a nőre én még egy nyavalyás aranyhalat sem bíztam volna rá, nemhogy egy embert.


Viszont ha a testvéreimnek az volt a célja, hogy kikészítsenek? Akkor az kell mondanom, hogy teljes mértékben sikerült. Shara, még egy bérgyilkosnál is jobb alany volt erre, mert belőle senki sem nézte ki, mire képes.


Az a hibbant liba majdnem elintézet egy éltre, de nem fogja zsebre vágni azt, amit tőlem kap. Nem, mégse fogom megverni. Akkor csak magamnak tennék rosszat, még a végén képes lenne feljelenteni. Nem, én jelentem fel őt, (ha eddig még senki nem tette meg), és ha szerencsém van, jó sok évet tölt a sitten.


Kritikát !!!
 
Találtam még egy képet a főszereplőre( ez az utolsóígérem) , és nekem öszintén szólva, ő tetszik a legjobban,mert ha magam előtt elképzelem  Alice karakterét, akkor leginkább őt látom.

 A házakról is két kép ( bár mindkettő a Jonas testvéreké).

Alice háza

A fiuk háza

Valamint Alice bátyjai

Brad

Matt