Jó hosszú rész lett , és bocsi a kisebb nagyobb hibákért benne.
33. rész
Alice szemszöge
Annyira jó volt újra a réginek lenni. Nem gondolkozni semmin, csak egyszerűen tenni, amit akarok, anélkül hogy bármi elvonná a figyelmemet. Természetesen Nicknek is rengeteg programja akadt, amin nekem és részt kellett venne. Ilyen programnak számított, a koncert sorozatuk, az új album promóciós bemutatója, és a különböző zenei díjátadók. Amin rendszerint úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelán boltban. Valahogy kényelmetlen volt terhesen emberek közt lenni, kövérnek és csúnyának éreztem magam, és az sem segítette sokat, hogy minden ember úgy bámult rám mintha két szarvam és ufó szerű szemeim nőttek volna. Nick persze mindig megnyugtatott, hogy neki így is tetszem, és szerinte nagyon aranyos kismama pocakom van, sőt megjegyezte, hogy minden hülyeségemet, és minden kifakadásomat lejegyezte a naplójába, így ha túl leszek a szülésen és újra a régi önmagam leszek, akkor majd felolvassa nekem, de addig szolidaritásból nem heccel.
- Alice, kicsim merre jársz? – rázogatta meg karomat Nick – Kevin már vagy ötször megkérdezte, hogy a kiságy jó lesz –e ott középen.
- Ja, igen, hogyne. – ráztam meg a fejem, hogy ne tűnjek teljesen gyogyósnak. – Kicsit elkalandoztam bocsi.
- Tehát, akkor jó lesz itt, vagy tegyem máshova? – szegény Kevin nyakán már lassan kiszakadnak az erek a megerőltetéstől – Igen, persze nyugodtan ott hagyhatod.
- A többi bútort hova tegyük? – érdeklődik Joe körbe jártatva szemét a megmaradt üres területeken.
- A pelenkázós szekrényt szerintem nyugodtan odarakhatjátok az ablak alá. – ennek nem csak esztétikai okai voltak, és ahogy elnézem a fiukat erre ők is hamar rájöttek – a ruhás szekrény meg, mondjuk – néztem én is körbe – a baloldali fal mellé. - így gyorsan fel tudok majd pattanni az ágyikója mellől, ha át kell öltöztetni.
- A szőnyeget lerakom ide a kiságy mellé. – ezt is közösen választottuk ki Nickkel, mint mindent, és közös megegyezés alapján minden bútort fehérszínben vettünk meg, ahogy a kiegészítőknél is gondosan ügyeltünk arra, hogy minden letisztult, de ugyanakkor mégis kisbabás legyen. Például a kiegészítőknél nagyon nagy hasznát vettük Frankienek és Marknak. Hála nekik, Winnie biztos nem fog plüss hiányban szenvedni. Frankie és Mark az összes fehér, és bézs színű macit felvásárolták attól függetlenül, hogy az mekkora volt. Mondjuk nem akartam őket letörni azzal, hogy Winnie nem fog tudni majd azonnal játszani egy majdnem egy méteres plüss macival.
- A székedet meg ide teszem. – tette le a régi antik darabot Kevin a szőnyegre.
- A többit egyedül is el tudjátok pakolni. – rántotta magával Kevin a nyűgösködő Joet.
- Sziasztok. – köszöntük utánuk.
- Jól itt hagytak minket. – huppantam le a székre, mivel ennyi mozgás és álldogálás nekem bőven elég volt egy napra.
- Elfáradtál? – guggol le hozzám Nick.
- Igen. – szisszentem fel, mert a baba legalább egy Rittbergert ugrott odabent. – Áuuuu. – szorítottam rá kezemet pocakomra.
- Mi van? – nézett rám kétségbe esve kedvesem- Jön a babba? Hívjam a mentőket? Alice hova raktad a táskádat? - Nick annyira kétségbeesett, hogy még annak örültem, hogy nem most jön a baba.
- Szívem, nyugi nem jön a baba. - egyből abba hagyta jövésmenést.
- Biztos?- húzza össze szemöldökét kétkedve.
- Igen. Ezek csak Braxton – Hicks összehúzódások voltak. – vagyis nagyon remélem, hogy csak azok voltak, mert még nagyon nem akarok szülni.
- Hu, megnyugodtam. – törölt le egy izzadságcseppet Nick a homlokáról.
- Hahaha. – kacagtam fel Nick nyúzott arcán.
- Nevess csak, majdnem szívrohamot kaptam. – replikázott Nick felhúzva.
- Ha láttad volna az arcodat, te is nevettél volna saját magadon. – próbáltam visszafogni magam, de némi kuncogásra még így is futotta.
- Nem tudom, hogy akkor is nevetnél-e, ha jön a baba, és nincs itthon veled senki? – Nick agyon aggódja magát a semmiért.
- Szívem, már nyolc hónapja nem volt olyan pillanat, hogy akár egy másodpercre is, de egyedül maradtam volna. Nem hiszem, hogy ez a helyzet megváltozna, főleg nem pont akkor, amikor megindul a szülés. – mindig valaki volt velem, ha Nick nem ért rá. Vagy Dani vagy Danize , vagy éppen a bátyáim közül az egyik , de soha nem maradtam egyedül.
- Jó csak ideges vagyok, mert fogalmam sincs, mikor akar kibújni a pici. Folyamatosan attól rettegek, hogy nem leszek ott a nagy pillanatban. – nagyon igyekszik mindenhol helyt állni még akkor is, ha nem lehet.
- Nick, ha ez megnyugtat, te leszel az első, akinek szólók, ha jön a baba. Másrészt az első babák sose jönnek hamarabb, ez tudományos tény.
- Alice, én már csak akkor nyugszom meg, ha megszületik a baba és nem lesz semmi baj.
Nick szemszöge
Alice teóriája az első babákról valahogy nem győzött meg. Még hogy az első gyerekek késve születnek? Ugyan, egy tucat ismerősöm van, aki hamarabb születet, pedig első gyerek volt, köztük Kevin is. Ezért nem lehetek száz százalékosan biztos semmiben.
A másik dolog, ami nagyon nyomaszt, az maga az apaság. Egyáltalán milyen apa leszek? Lesz elég időm a saját gyerekemre? Nem fogom elhanyagolni a sok munka miatt? És még vagy ezeregy ehhez hasonló kérdést tettem fel magamnak az elmúlt hónapokban.
- Nick – szólít meg hátulról ölelve Alice, már amennyire nagy pocakja engedi az ölelést – mind gondolkoztál ennyire? – nézz rám aranyos cirmos szemeivel aggódóan.
- Azon, hogy vajon milyen apa leszek. - vallottam be kertelés nélkül.
- Én tudom. A világ legjobb apukája. – már éppen közbe akartam volna vágni, amikor a kezét a számra tette – Ne kérdőjelezd ezt meg. Akinek akkora szíve van, mint neked, az csak is az lehet. Biztos vagyok benne, hogy a kislányunk már most nagyon szeret, és ez akkor sem lesz másképp, ha felnő és tinédzser lesz. Sőt valahogy meg van azaz érzésem, hogy ő lesz apuci szemefénye. – ahogy a szemibe néztem, lassan de biztosan elámultak a hónapok óta fogva tartó kételyek. – Tudom, hogy mit érzel. Én is kételkedtem magamban az elején, ez mindenkivel megesik, de ettől nem kell félni. Sőt ez bizonyítja azt a legjobban, hogy felkészültél az apaságra. Nagyon sokan nem mérlegelik azt, hogy mekkora teher lehet egy gyermek vállalása a családban. Sokan nem gondolják át a következményeket, de te meg tetted, és szembe szálltál a saját félelmeiddel, és pont ezért gondolom azt, hogy megméretettél arra, hogy Winnie apukája lehess.
- Köszönöm, hogy megnyugtattál. – csókoltam meg gyengéden.
Alice szemszöge
Nickkel való beszélgetésem óta, eltelt már másfélhét, de a teendők száma, nem hogy csökkent, hanem egyenesen nőtt. A fiuknak rengeteg programjuk volt, amivel én, ha akartam se tudtam volna lépést tartani. Egyszerűen a terhesség vége felé, kezdtem el érezni azt, hogy a baba elszívja minden erőmet. A lábaim bevizesedtek és eszméletlenül fájtak, a hátamról nem is beszélve. A derekam majd szétszakadt, és már nem akartam néha nagyon mást, csak azt, hogy pottyanjon ki belőlem a baba, lehetőleg minél hamarabb.
- Alice kicsim, anyu itt marad veled. – éppen egy koncert helyszínén voltunk, de nekem már az eljutás is egy készszenvedés volt, úgy éreztem magam, mint egy szkarabeusz bogár, akit ide –oda görgetnek. – Anya ne hagyd egyedül Alicet egy másodpercre se. – szegény Nick szerintem jobban aggódik értem, mint a koncertért.
- Szívem, nem fogok innen eltűnni, még járni se tudok egyedül. – a lábaim miatt muszáj, hogy valaki velem legyen, és segítsen.
- De mi van, ha most akar a baba megszületni? – Nick szinte minden reggel úgy kell fel, hogy ma fog a pici megszületni, így ha rá hagyatkozok, akkor már egy hónappal ezelőtt rég megszülhettem volna Winniet.
- Kicsim, van még másfél hetem. A baba nem most fog megszületni, ez tuti biztos. – nyugtattam le Nick felhevült idegeit.
- Anya szerinted, sincs semmi esélye annak, hogy ma szülessen meg a pici? – tessék erről beszéltem az őrületbe kerget az aggódásával. – Te még is négy fiút szültél, csak jobban tudod, mint mi.
- Szívem a baba bármikor megszülethet… - vágót Danize szavaiba Nick.
- Tessék ezt mondtam. – nézett rám kioktatóan.
- De annak hogy pont most, pont ma, szülessen meg a kicsi, elég kevés az esélye. – folytatta Danize a félbehagyott mondatott.
- Szóval ezek alapján el is mehetsz, és folytathatod a munkádat tovább. – elvégre minél hamarabb elkezdődik a koncert, mi annál hamarabb megyünk haza.
- Látod anyu milyen Alice. – mutatott rám viccesen. – Itt vagyok én, aki lesi minden kívánságát, és erre mit kapok cserébe, hogy lépjek le. Nekem van a világon a leghálátlanabb feleségem. – Nicknek egy komédia műsorba kellett volna fellépnie, olyan jól tudja eljátszani a szenvedő férjet.
- Látja, tisztára nyomorba döntelek téged. – erre mindketten hangosan felnevettek – De most már tényleg elmehetsz. Nem lesz semmi baj. – kértem őt szinte könyörgőre fogva.
- Na jó. – sóhajtott fel, mert tudom, hogyha tehetné, most kettészakadna, és itt maradna mellettem, és a koncertet is megtartaná, csakhogy a kettő nem megy egyszerre – Most elmegyek. – hajolt le a picihez, és csak neki suttogta a következő szavakat – de te szépen maradj odabent, ameddig apa vissza nem jön, mert csak akkor születhetsz meg, ha apa is itt van. – nyomott egy puszit a pocakomra. – Te meg nagyon vigyázz magadra és a babára. – nyomot egy csókot a számra.
- Betartjuk az összes parancsodat. Ígérem. – öleltem búcsúzás kép.
- Nem akar ő rosszat, csak nagyon aggódik. - szorította meg kezemet bátorítóan Danize , Nick távozása után.
- Tudom, és pont ezért szeretem. – mosolyogtam rá Denizzre.
A koncert elkezdődött, így mindketten a szobában lévő tévére szenteltük a figyelmünket. A fiuk nagyon jó voltak egyáltalán nem látszódott meg rajtuk a fáradtság legkisebb jele sem. Amiért a rajongók nagyon hálásak voltak, végig énekelték a fiukkal az összes számot. De ami tényleg nagyon tetszett, és amin mindketten Danizzel együtt elérzékenyültünk, az fiuk közös száma volt egy kislánnyal. Nick leguggolt hozzá és egyik karjával, amiben nem volt mikrofon, azzal megölelte a megszeppent kislányt, és felválta énekelték el a számot. Ahogy elnéztem Nicket a kislánnyal együtt, egyből az jutott eszembe, hogy egyszer majd a mi kislányunkkal fog ott állni főn a színpadon, és vele fogja elénekelni ugyanezt a számot, és erre a gondolatra hihetetlen büszkeség fogott el, mert a több millió nő közül én vagyok az egyedüli, akinek ez magadatot, hogy Nick Jonasznak gyermeket szülhessen.
- Anyu – jött be sírva Frankie , sérült kezét szorongatva.
- Kicsim, mi történt veled? – nézett végig Daniezze Frankién, akin elég sok seb ékeskedett.
- Elestem a rollerrel, és nagyon fáj a karom. – panaszolta el Frankie a balesete rövid történetét.
- Danizze vidd el Frankiet korházba, lehet, hogy eltörte a kezét. – tanácsoltam neki, mint leendő anyuka.
- Nem, nem hagyhatlak itt egyedül. – nézett kétségbeesve Danizze, mert Frankie tényleg elég ramatyul festet. Az egész oldala tele volt horzsolásokkal, míg a karja meghatározhatatlan szöget vett fel.
- Én meg leszek egyedül is. – bizonygattam hihetően. – Most Frankie a fontosabb.
- Kicsim mennyire fáj a karod? – vizsgálgatta meg a szemmel látható törést Danizze.
- Nagyon. – hajtotta le fejét Frankie, mert ő is pontosan tudta mekkora galibát okozott.
- Akkor mi lenne, ha velünk jönnél? – tette fel a mentő ötletet Frankie.
- Frankie, ahhoz hogy én megmozduljak, minimum egy tank kell. – vagy legalábbis egy férfikéz - Ha én is veletek megyek, csak a nap végére fogtok a korházba érni. – ez sajnos a kerek valóság, a mostani tempóm a fájós lábam miatt, megegyezik egy csiga végsebességével.
- Jaj mit tegyek? – kapott fejéhez idegesen Danizze.
- Majd én felhívom Danit, ő hamar ide tud jönni, és nem lesz semmi baj. – akkor miért érzem, magam ilyen furán? A pici akkorákat rúg, hogy úgy érzem, ki akarja magát szakítani a hasfalamon keresztül. A fájdalmat ellenben nem mutathatom ki, mert akkor marad a patt helyzet, és Frankie is itt marad sebesülten.
- Biztos nem lesz semmi baj? – nézz rám reménykedve Danizze.
- Biztos. – még az utolsó pillanatban fogtam be a számat, hogy fel ne szisszenjek. A kicsi nagyon aktív részese akart lenni a beszélgetésnek. Egyfolytában ficerget odabent, mintha nem találná a megfelelő helyet.
- Jó akkor mi Frankivel megpróbálunk sietni, hátha még a koncert vége előtt visszaérünk. – szedelöcködtek össze indulásra készen.
- Oké, de nem lesz semmi baj, menjetek csak nyugodtan. - nem hiszem el, hogy ezt én mondtam.
- Siettünk, ahogy csak tudunk. Gyere Frankie . – fogta meg Danizze Frankie ép kezét, hogy nehogy elvesszen a nagy tömegben.
- Csodás, egyedül maradtam. – sóhajtottam fel. – Na akkor felhívjuk Danit. – pötyögtem be mobilamba a megfelelő számot.
- Hallo Dani, Alice vagyok.
- Alice, szia.
- Dani, ide tudnál jönni a koncert helyszínére? – könyörgök, érj rá.
- Alice most nem érek rá, tudod, anyáméknál vagyok. - Mi? Pont most? Ez nem lehet igaz.
- Ó, értem. – közben a mobilom fura pityegő hangokat adott ki, megnéztem gyorsan a kijelzőét és nem azt írta ki az a vacak, hogy lemerült az akku.
- Dani vészesen merülök, szóval le kell tennem. Szia.
- Szia.
- Ennyit arról, hogy nem maradok egyedül, és nem lesz semmi baj. – tettem kezem megnyugtatás kép pocakomra. Végül is, mi van, ha ez is csak hamis jelzés? Már rengetegszer voltak áll fájásaim, igen biztos ez is csak ilyen, és nincs is semmi baj. Nekem van még pontosan másfél hetem a szülésig. Nem is értem mit idegeskedtem eddig. Csakhogy hírtelen olyan éles fájdalmam nyílalt a hasamba, hogy sikerült megcáfolnia az összes eddigi megnyugtatónak szánt szavaimat.
- Nincs olyan nagy vész. Van még egy hívásom. Most nem tétováztam sokat azonnal hívtam az orvosomat.
- Halló. Allen én vagyok az Alice. – amióta megismertem azóta tegezem.
- Szia Alice, mi újság veled és a babával? –jól esett a megnyugtató hangját hallani.
- Éppen most akar világra jönni a pici , és nincs itt senki aki segíteni tudna , plusz a mobilom egy percen belül lemerül.
- Értem. Most azonnal küldök egy mentőt, csak azt mond meg nekem, hogy hol vagy?- nem tudtam oda figyelni a kérdésre, mert egy újabb fájdalom cikázott át a testemen, amit egy hangos loccsanás is követett. Atya úr isten néztem le a földre.
- Allen elfolyt a magzatvizem. –estem pánikba holott tudtam , hogy nem szabad.
- Alice nyugodj meg. Csak csináld azt, amit a terhes tornán tanultál és nem lesz semmi baj. Most pedig áruld el szépen hol vagy. – könnyű azt mondani.
- Itt vagyok a fiuk koncertjén. – alig tudtam összefüggő mondatokat mondani.
- Oké tudom hol van. Melyik szobában vagy?
- A… a 211- ben. – nyögtem ki egy újabb fájdalmas összehúzódásnál.
- Alen …- a fenébe megszakadt a vonal.
- Nyugodj meg kicsim, anyu kézben tartja a dolgokat – beszéltem folyamatosan a babának. - Most azt csináljuk, amit a terhes tornán mondtak mindig, megnyugszunk, és szép lassan vesszük a levegőt. – fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt – Oké így, megy ez. Most mérjük a fájások közti időközöket. A legelső a mai nap délelőtt volt a legutolsó egy perccel ezelőtt az azelőtti meg öt perccel ezelőtt volt. A fenébe ez nem így szokott lenni! – kiáltottam fel az erős fájdalomtól.
Nick szemszöge
Nagyon jó volt fent állni a színpadon, és énekelni, de most valahogy nem tudom miért, a szívem egyfolytában azt suttogta, hogy nekem ebben a percben nem itt van a helyem, hanem valahol más hol, a feleségem mellett. Ahogy tudatosult bennem az érzés, nem teketóriáztam tovább, engedtem az érzésnek és a szívemet követve ott hagytam csapott papot és futva megindultam Alichez. Az se érdekelt, hogy több ezren üvöltik, a hátam mögött , hogy hova megyek, beleértve Kevinéket és aput, én csak futottam tovább. A 211-es szoba előtt nem vacakoltam sokat azonnal kinyitottam az ajtót.
- Nick … úgy sajnálom. – Alice teljesen leizzadva feküdt a földön, és látszott rajta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét.
- Nincs semmi baj. – futottam oda hozzá azonnal erősen megszítva a kezét. – Most már itt vagyok, együtt megoldjuk.
- Nick a baba, valami baj van vele. – rázkódott meg Alice teste egy újabb görcshullámtól – Túl… gyorsak a fájások. – Még is mi a fenét csináljak? Én zenész vagyok nem bába!
- Jó Alice, megoldom, te csak tarts ki. - A plafonra emeltem a tekintettem és vettem egy mély lélegzetet, majd hozzá kezdtem a nedves ruhák lefejtegetéséhez. Amikor a bugyit is lehúztam Alice lábáról teljesen megdöbbentem, de nem a meghatottságától, hanem a pániktól. A kisbabának nem a feje volt felém, hanem a lába. Istenem csak most segíts.
- Kicsim nem szabad nyomnod, még akkor, se ha kell. – én is jó tanácsokat adok.
- Nick, hívtam Alent… azt ígérte nem sokára itt lesz. – akkor jó lenne, ha csipkedné magát. Közben Alicen megállíthatatlanul vonultak végig a fájások, és nekem fogalmam se volt mit tegyek.
- Nick … nem … bírom nyomnom kell. – ordított fel Alice a fájdalomtól.
- Nick . Alice! – érkezetek meg a többiek döbbenten.
- Apa, segítened kell a baba farfekvéses. – kiáltottam rá az ajtóban állókra kétségbeesve.
- Alice !!!- hála Istenek pont a megfelelő pillanatban robbant be Alen is.
- Végre. Mit tegyek? – kérdeztem meg a nőgyógyásztól.
- Az öledbe kell venned Alicet, majd tárd szét a lábát. – én gyorsan végrehatottam Allen utasításait.
- Alice most kicsit vizes leszel, de semmi esetre se nyomj. Értetted? Nem szabad nyomnod! – Alice fáradtan, de bólintott. – Nick szorítsd erősen, és ne enged neki, hogy nyomjon. – Alice a mellkasomnak nyomódott így teljesen átérezhettem a benne végbemenő folyamatokat.
- Alice nagyon ügyes vagy, most csak lélegez mélyeket. Jó, így jó lesz. – Alice mélyeket lélegzett, próbált felkészülni a következő fájásra. – Alice most nagyon gyors leszek, megpróbálom lehúzni a másik lábát a babának. Nick fogd erősen és ne hagyd nyomni, különben bajok lehetnek a köldökzsinórral. – a következő pillanatra nemhogy Alice, de még én se voltam felkészülve. Úgy szorítottam Alicet ahogy csak bírtam, és közben megpróbáltam nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. Alice eközben halkan szuszogót, majd hírtelen fejét hátra hajtva teli torokból felkiáltót.
- Ez az, Alice remekül csinálod. – nyugtatta Alen is elfáradt kedvesemet – Csak még egy kis ideig tarts ki.
- Alice kicsim, lélegezz. Már nem tart soká. – Alice csak halkan motyogott valamit, ami a nyomáshoz hasonlított.
- Ne, nem szabad nyomnod, érted Alice ne nyomj, tudom hogy fáj de tarts ki, nemsokára itt lesz kötünk Winnie. – suttogtam nyugtató szavakat kedvesem fülébe.
- Alice, Alice nézz le – mondtuk egyszerre Alennel. Alice lenézett és nem látott mást, mint Alen kezét, ahogy a mi kisbabánkat húzza ki a szülőcsatornából. Amikor a kicsi feje is kibujt egyszerre kiáltottunk fel Aliccel. Itt van, megszületet a kislányunk. Alen gyorsan elvágta a köldökzsinórt, és egy szívóval megtisztította Winnie orrát és száját, majd alaposan megtisztította az egész testét a magzatmáztól. Amikor mindent teljesen megfelelőnek talált, oda fektette Alice karjaiba a picit (egy takaróba tekerve.) Majd segített még a méhlepénynek is világra jönni.
- Nick. – nézett rám ködfátyolos szemekkel szerelmem.
- Nagyon szeretlek mindkettőtöket. – a kisbabánk hangosan sírt fel, tudtára adva a világnak, hogy ő bizony megérkezett, és itt van.
- A mi kis csodánk. – érintette meg Winnie puha kis baba arcát Alice.
- Igen, a mi kis csodánk. – néztem szembe kislányom idéző smaragd szemivel. – Üdvözölök közöttünk Elisabeth Winter Jonas.
nekem a a második sor második szobája tetszett és ez alapján is írtam le a babaszobát , de úgy voltam vele, hogy teszek fel több képet, hátha valaki máshogy képzelte el.
32. rész
Ajánlott szám : http://www.youtube.com/watch?v=pzigAwCHgkw&feature=related (nem jb -és de kell a történethez)
Alice szemszöge (ugrunk az időben olyan 6 hónapot)
Elment. Örökre elment. Úgy halt meg, hogy még csak a kezemben sem tarthattam. Egyszer sem érinthettem meg. Itt hagyott, teljesen összetörve. Mikor megtudtam, hogy nincs tovább teljesen szétestem. A fájdalom marcangolt legbelül, de ennek is köszönhettem, hogy nem ment el az épp eszem és, hogy fel tudtam dolgozni, ami velem történet. A fájdalom vezetet át eddig minden egyes akadályon, amit az élet elém gördített, és ez a mostani tragédia sem volt kivétel. Ez a belső érzés adott elég erőt ahhoz, hogy újra és újra felálljak a padlóról, semmi nem tudott motiválni, csak az, hogy a belső fájdalom által, túl tudjak lépni azon a szakadékon, amit a saját fiam elvesztése okozott.
- Szívem megjöttem. – hallom meg Nick kellemesen mély hangját odalentről.
- Itt vagyok. – kiáltottam le neki.
- Hu Alice – nézz körbe a szobába amikor megérkezik - ez…. gyönyörű. – Tényleg az lett. A kisfiunk elvesztése után, csak a másik babára tudtam koncentrálni, a kislányunkra.
- Tetszik a színe? – kérdeztem meg azonnal, mivel sokat morfondíroztam a babaszoba színén, míg végül a mályva lilánál lyukadtam ki. Szerintem egy kislánynak pont ideális lesz, később pedig úgy is átfestjük másmilyen színűre, de most még mindenféleképpen lányos színt akartam választani. Nem akartam, hogy bármi is emlékeztessen Davidre, a másik kicsire.
- Nagyon. De neked most már nem szabadott volna ilyeneket csinálnod. – ró meg drága férjem - Múltkor is panaszkodtál a derekadra. – na igen néha tényleg nagyon fájdalmas ekkora pocakot hordani , de ettől eltekintve csodálatos érzés amikor a kicsi megmozdul, mert akkor érzem igazán, hogy odabent egy újabb élet növekszik.
- De most nem fájt semmim. – mosolygok rá ártatlanul.
- Persze, és szerinted el is hiszem? – nézett rám kárörvendően - Na, nyomás aludni. – terelgetet gyöngéden szobánk felé.
- Nem vagyok álmos. – akaratoskodtam az ágyon fekve.
- Szerintem meg az vagy. – bújt oda hozzám kedvesem, egyik kezét a pocakoma téve.
- Érezted? – élénkültem fel egyből, mert azért egy kicsit tényleg kifárasztott a szoba kifestése.
- Igen. – húzza végig ujjait a kisebb domborulatokon, ahol a pici lábait érzi - Nagyon eleven a kishölgy. Egész nap ilyen volt? – fordul felém mosolyogva.
- Aha, nagyon virgonc lett. Egyfolytában ide-oda mozog. Szerinted mit akar ezzel jelezni? – tettem burkolt utalást Nick főzési egyhangúságára.
- Nem tudom. – látom a szemein a tanácstalanságot.
- Talán már megunta a sok rántottát. – nevettek rá most először a vetélés óta.
- Végre, újra nevetsz. – csillannak fel a szemei reménykedve.
- A szobafestése közben csomó mindent átgondoltam. – simítottam végig Nick kezét a pocakomon – Rájöttem, hogy Davidet már nem tudjuk visszahozni, hogy ő meghalt. – eredtek el akaratlanul is a könnyeim - Eddig valami miatt nem tudtam tőle elszakadni, de szobafestés közben a halála teljesen valóságossá vált. Ahogy álltam ott a szoba közepén és elképzeltem a berendezését, nem láttam mást magam előtt, mint egy kislányszobát. Még csak el se gondolkoztam más kialakításon. Festés közben, jöttem rá milyen színt kevertem ki a sok közül, és akkor ütött szíven a felismerés, hogy ez csak Winnie szobája lesz, és senki másé.
- Csssssssssss. – csitítgat ringatva Nick, de hirtelen valami szöget üthetett a fejében, mert elhúzódott tőlem.
- Winnie? – nézz rám kérdőn.
- Igazából két nevet akarok neki. – harapok bizonytalanul az ajakamba.
- Csak mond, nyugodtan.
- Én az Elizabeth Winterre gondoltam. – ő csak bambán nézz, ezért folytatom tovább- Az Elizabeth azért tetszett meg egyből, mert egy régi név, és nagyon jól lehet becézni, nem mellesleg jól cseng a Jonas-al.
- És a Winnie? – most már rajta is látom az érdeklődést a nevek iránt, ami engem is a folytatásra ösztönőz.
- Ez igazából a festés közben jött. Olyan volt, mintha egy kis hangocska ezt mondogatta volna. – olyan volt mintha David mondta volna, vagy legalábbis én a szívem mélyén neki tulajdonítottam. – De a legfurcsább az egészben az volt, hogy amikor meghallottam ezt a hangot, elkezdett esni a hó, mintha csak valaki üzenet akart volna hagyni nekünk. – tényleg érdekes volt, de ahogy ott álltam és néztem az egyenletesen eső hópelyheket, egyből tudtam, hogy ez annak a jele, hogy valami új jön most az életemben, valami sokkalta jobb.
Nick szemszöge
Annyira jó Alicet boldognak látni. Amióta kifestette a babaszobát, belül valami megváltozott benne, most már tud örülni a babának teljes szívből. Sőt teljesen baba lázba került, mintha csak most szeretné bepótolni mind azt az időt, amit kihagyott kisfiunk gyászolása miatt.
- Na mit szólsz a nevekhez? – ébreszt fel révedésemből Alice csilingelő hangja.
- Mindkettő nagyon tetszik, ennél szebb neveket nem is kaphatott volna a kislányunk. – és tényleg így gondoltam, mindkettő név nagyon tetszik, bár nem tudom, valami miatt az én szívemhez a Winter név áll közelebb.
- Nekem Winne lesz. – jegyezte meg csacsogva Alice.
- Nekem is. Tetszik az Elizabeth is, de valahogy a két név közül a Winter az igazi.
- Akkor ezt eldöntöttük. – mosolyog elégedetten szerelmem. – Tudod kicsit féltem a válaszodtól, de örülök, hogy neked is tetszik.
- Nem kellett volna félned. Én már előre tudtam, hogy a legszebb neveket választod ki a picinek.
- Tényleg? – nézz rám megilletődve.
- Igen. – öleltem meg szorosan.
- Nick. - súgja álmosan.
- Igen? – kérdem tőle.
- Énekelnél nekem és a babának valamit? – most először kér ilyenre Alice, de hihetetlenül jó érzés, mert végre úgy érzem, hogy ketten várjuk a picit, és nem csak ő egyedül.
- Mit szeretnél mit énekeljek?
- Az ünnep voltot. (A Grincs száma és tudom nem Jonasos, de nagyon szép szám, és pont ide illik a szövege alapján)
- Oké. – kezdtem el halkan énekelni. Annyi érzelemmel, amennyivel csak tudtam, mert pontosan tudtam miért választotta ezt a számot Alice. Ezzel a számmal búcsúztunk el végleg a kisfiunktól.
Ünnep volt szép volt, rémlik, bár rég volt,
Évenként újból fáj, széthulló dallam,
Eltűnő emlék, jókedvünk elszállt már,
Más lett az élet, változtam véled, ünnepre vágyom így is még.
Emlékszem szép volt, úgy fáj, hogy nem jössz,
Hiába hívnám én, más lettem tényleg eltűnt a lényeg ezért kell fáznom szentestén
Ünnep lesz tán egyszer még, ünnep jön majd, álomszép,
Hogyha egy szív szeretni hív, akkor már fényesség és boldog ünnep vár.
Jöjj drága ünnep, érzem, hogy élsz még, és nem csak szent estén.
Egy édes dallam szól ismét bennünk,
Megdobban minden szív úgy hív,
Karácsony jöjj el, ismét vágyom rád.
Nagy J. R. Ward rajongó vagyok és ma olvastam a Beavatás című könyvét amiből kiszedtem nektek néhány érdekes dolgot, szerintem sokaknak nagyon hasznos lehet majd a továbbiakban.
Néhány jó tanács J. R. Ward Beavatás című könyvéből, minden írónak és minden leendő írónak.( Beavatás a Fekete tőr testvériség könyvsorozatot mutatja be olvasói és írói szemmel. )
ÍRÓKNAK
Tanácsok és gyakran feltett kérdések
Ezt a fejezetet írók számára állítottam össze. Azt hiszem, az lesz a legjobb kezdet, ha felsorolom a nyolc alapszabályomat egymás után:
I. K&M - KITARTÁS ÉS MEGÚJULÁS
II. ÍRD LE, AMIT GONDOLSZ
III. A SAJÁT MUNKÁD LEGYEN A TIÉD
IV. A CSELEKMÉNYSZÁLAK OLYANOK, MINT A CÁPÁK
V. NE SAJNÁLD A VEREJTÉKET
VI. A KONFLIKTUS A KIRÁLY
VII. A HIHETŐ FORDULAT A KIRÁLYNŐ
VIII. HALLGASS A BELSŐ HANGRA
Az írás nehéz szakma, a könyvkiadás pedig még nehezebb, hogy egyáltalán betörjön valaki ebbe a világba, és túlélje, nem is beszélve arról, ha még sikeres is akar lenni. Annyi viszont biztos, hogy nem sok olyan dolog van az életben, amely ne lenne nehéz. Anyának lenni komoly kihívás, csakúgy, mint tanárnak, könyvelőnek, sportolónak vagy diáknak.
Ezzel azt akarom mondani, hogy a könyvírás cseppet sem ijesztőbb, érzelmileg megterhelőbb, vagy örömtelibb, mint bármi más. Abban viszont biztos vagyok, hogy engem a fent említett nyolc alapszabály segített hozzá ahhoz, hogy eljussak idáig - és remélem, hogy továbbra is segíteni fognak a vállalkozásaim sikeres megvalósításában.
Nagyon sok író jön hozzám tanácsért - olyanok is, akik még nem adtak ki művet, és olyanok is, akik már igen. Mindig nagyon hízelgő rám nézve, de egy kicsit zavarban is vagyok, hogy hogy jellemezzem azt, amit csinálok, hogy hogyan jutottam el idáig (soha nem veszem biztosra, hogy ez a jövőben is így lesz). Rutinszerűen azért szoktam javasolni dolgokat a folyamat minden szakaszára, amelyeket az alábbiakban foglalok össze. Azt azért szeretném megjegyezni - és ez nagyon fontos -, hogy ez a tanács csak azoknak szól, akik szeretnék megjelentetni a könyvüket. Azonban NEM KIZÁRÓLAG azért kell írni, hogy kiadják a művünket. Én évekig csak saját magamnak írtam, és tökéletesen boldog voltam úgy is. Amiről a következőkben fogok írni, az azoknak szól, akik valami különlegeset alkottak - de azt azért muszáj megjegyeznem, hogy egy kiadott könyv nem a VÉGSŐ CÉL.
Megpróbálom rövidre fogni a mondanivalómat, azt azonban nagyon szeretném, ha az emberek megértenék, hogy ha valaki ír valamit, onnantól kezdve már szerzőnek számít. Pont. Nem kell ahhoz kiadó vagy vásárló, hogy hitelesítse azt, amit csinálsz. Ha a könyved kikerül a boltok polcaira, az is csak egy olyan út, amit néhány ember szeret kipróbálni. De nem ez az egyetlen. Áz is idetartozik, és igenis számít, ha felkutatod a családod történetét és leírod a következő nemzedék számára, vagy ha naplót írsz, hogy a gondolataidat megörökítsd saját magadnak, de az is, amikor lejegyzed, milyen egy vihar, miközben semmi különös okod nem volt rá azon kívül, hogy tetszett, ahogy a villám átszelte az eget.
Szóval, a tanácsaim azok számára, akik könyvet szeretnének kiadni: :;:
1. Fejezz be egy könyvet! Még akkor is, ha nem tetszik, vagy ha úgy gondolod, hogy nem elég jó, valamelyik megkezdett művedet írd meg végig! A fegyelem kulcsfontosságú tényező a könyvkiadásnál, és mindegy, hogy milyen egyéb gondolatok kavarognak a fejed-: ben, juss el az egyik elkezdett írásod végéig! Ha úgy találod, hogy túlságosan elvonják a figyelmedet az új szereplők vagy az új cselekmények, jegyezd fel őket egy jegyzetfüzetben, vagy egy Word-dokumentumban, és tedd el későbbre. Szoktasd hozzá magad, hogy amit elkezdesz, azt be is kell fejezned. Az írás néha fárasztó tud lenni, nem több mint egy sor apró, pici lépés, amely az őrületbe kerget. A testvériség minden egyes könyvénél - külö-nösen az újraolvasási fázisban - legszívesebben ordítottam volna a tehetetlenségtől, mert úgy éreztem, hogy az a könyv, amin épp dolgozom, a földkerekség leghosszabb könyve, és SOHA nem fogok a végére érni. Ez is része a folyamatnak.
2. Ismerkedj meg más írókkal! Én, miután befejeztem az első piacképes munkámat, tagja lettem az Amerikai Romantikus írók Szövetségének (www.rwanational.org) és ennek keretein belül nagyon sok íróval ismerkedtem meg és kötöttem barátságot. Vannak az ország különböző pontján megrendezett találkozók, e-mail-levelezések, amelyekben részt vehetsz, versenyek, ahová benevezheted valamelyik megírt munkádat, regionális konferenciák és egy magazin, amely havonta jelenik meg, és rengeteg hasznos információt tartalmaz. Ezenkívül minden évben megrendeznek egy nagy országos konferenciát, amely remek alkalom arra, hogy más írókkal összesmerkedj, valamint időpontot egyeztess szerkesztőkkel és ügynökökkel, sőt mi több, profik által tartott előadásokon is részt vehetsz. Az Amerikai Romantikus írók Szövetsége honlapján hihetetlen mennyiségű információ található, gyakorlatilag minden, ami a romantikus íráshoz szükséges. Ha szeretnéd kiadni a könyvedet, javaslom, hogy lépj be egy hasonló szervezetbe, mivel nem ez az egyetlen a világon. Ha pedig valamilyen más mű-fajban írt könyvet akarsz megjelentetni, arra is léteznek egyéb nonprofit szervezetek, amelyek szintén támogatják a tartalom specifikus együttműködést (például a horror és a tudományos-fantasztikus irodalom).
3. Ne a piacnak írj, de legyél jó stratégai Az alműfajok tekintetében (például paranormális tör-ténetek, romantikus krimik vagy történelmi romantika), ha van sikerműfaj, amit a kiadók szívesen vesznek, nyugodtan beszállhatsz a versenybe, ha úgy érzed, hogy van érzéked ahhoz, amit az emberek megvásárolnak. A testvérek és én tökéletes példái vagyunk ennek. Továbbá, ha olyan műfajban szeretnél írni, ami nem jól megy a piacon, de a célod az, hogy egy kiadó megvegye a könyvedet, gondold át, nem tudnád-e valamelyik másik ötletedet felhasználni, és vizsgáld meg, nem lehetséges-e, hogy egy al műfajban valami többet hozzátegyél. AZONBAN, ha az elmondottak ellenére mégis azt akarod megírni, amit nagyon szeretsz, a lelkesedésed és a szenvedélyed át fog jönni, és nagyobb olvasói élményt nyújt majd - ami talán megváltoztatja a dolgokat. Ami ma népszerű, holnap talán már idejétmúlt lesz, és jön helyette valami más. Tarts meg minden kéziratot - sosem lehet tudni, hogy a jövőben mikor adhatod be valahová máshová, vagy valamilyen más formában.
4. Saját magadnak írd meg a könyved, aztán vizsgáld meg, milyen kategóriába illik belel Nem árt tudni, hogy az egyes önálló kiadók/szerkesztők milyen műfajban utaznak, és logikus, hogy miután befejezted a könyved, a megfelelőhöz juttasd el. Például nem szerencsés, ha egy történelmi romantikus művet egy paranormális könyvekkel foglalkozó szerkesztőnek küldesz el (a későbbiekben még beszélek arról, hogy lehet megtudni, ki mit szeret). A legnagyszerűbb dolog, ha van egy jó ügynököd, aki tudja, kinek az asztalára kell eljuttatni a művet. Néhány szerkesztő a komorabb történeteket kedveli, mások a humorosabbakat, ezért nagy előnyt jelent, ha megtalálod a megfelelő személyt, így a szerkesztő-író kap-csolat is jobb lehet. Ha még nem találtál ügynököt, és anélkül próbálod eladni a könyved egy kiadónak, kérdezz meg olyan írókat, akik hasonló műfajban írnak, mint te (később még beszélek az ügynök/szerkesztő keresésről).
5. A te döntésed, hogy egy márkanévvel jelzett, kategória típusú, vagy önálló regényt írsz-e. Több utat is ki lehet próbálni, ha az ember romantikus művet akar írni, és most nem a műfajokról beszélek. A nyomtatott könyvek esetében a két változat a kategória típusú és az önálló regények. A kategória típusúak többnyire rövidebb történetek, és mind megfelelnek a kiadó által előírt tartalomnak és terje-delemnek. Az önálló regények hosszabbak, és nem részei egyetlen sorozatnak sem. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai: A kategória típusú könyvek megjelentetéséhez nincs szükség ügynökre, az önálló regénynél azonban nem árt, ha van valaki, aki képviseli az érdekeidet. A kategória típusú könyvek világába éppen ezért könnyebb betörni (és SZÁMTALAN sikeres író kezdte ott a karrierjét, például Elizabeth Lowell, Suzanne Brockmann, Lisa Gardner és Jayne Ann KJrentz). Emellett a kategória típusú könyvek segítségével kicsit hamarabb megtalálhatod a helyed a piacon, mivel az előírások egyértelműek: írhatsz thrillert, paranormális vagy humoros jellegű könyveket és még sok egyebet. Azt szoktam tanácsolni a hozzám fordulóknak, hogy nézzék meg a www.eharlequin. com-ot, ahol megtalálják a műfajok felsorolását, valamint a különböző szempontokat és útmutatókat az íráshoz. Az eharlon, ahogy nevezni szoktuk, nagyon sok segítség is található.
Írói pályafutásomat a lehető legrosszabb módon kezdtem, ugyanis önálló regényeket írtam először, csak aztán tértem át a kategória típusúakra, amikor szerettem volna tovább folytatni a mai korban játszódó történeteket. A testvériség könyvei ekkor még csak a tervezgetés fázisában voltak. Imádok Jessica Bird néven Sühouette Special Editions könyveket írni. Remek kikapcsolódás a testvérek könyve mellett - könnyedebbek, rövidebbek, kitisztítják a gondolataimat. Azt azért el kell mondanom, hogy csak mert rövidebbek, még nem könnyebb őket megírni - a jó munkához kemény munka szükséges, bármekkora is a könyv terjedelme.
Ami az önálló könyvek piacát illeti, ezzel sokkal nehezebb boldogulni, és mindig ott van az a hátráltató tényező, hogy szükséged van egy ügynökre. Az ilyen típusú regényben azonban sokkal nagyobb szabadságod van, mind a terjedelmet, a tartalmat, és a cselekményszálakat tekintve - valamint a lehetőség, hogy sokkal több pénzt keress -, ezzel együtt azonban nagyobb a kockázata is. Ha nem veszik meg a könyved, sokkal hamarabb elfelejtenek, mint a kategória típusúaknál.
A választás mindig attól függ, hol tartasz a pályafutásodban, és milyen jellegű történetet akarsz írni. És természetesen nem szükséges hosszú ideig csak az egyiket csinálnod. Kezdheted az önálló regénnyel, aztán áttérhetsz a kategória típusra, minden attól függ, melyiket találod szimpatikusabbnak, és melyikre alkalmas az anyag, amit írtál.
Néhány gondolat az e-könyvekről. Nem nagyon értek az e-könyvekhez, ezért rendszerint olyan barátaimat kérdezem meg erről a témáról, akik már adtak ki könyvet ilyen formában, vagy első kézből származó információval rendelkeznek arról, melyek a legkedvezőbbek a szerző számára, valamint üzleti szempontból is. Úgy gondolom, az e-könyvek jó alkalmat kínálnak a profi szerkesztésre, és remek lehetőség, hogy sokkal hamarabb ismertté váljon egy adott író neve a piacon, mint a hagyományos módon. Abban is hiszek, hogy bizonyos mértékben úttörők is lesznek abban a tekintetben, hogy milyen taralmat fognak megjelentetni. így teret biztosítanak az olyan írásoknak, amelyeket korábban túlságosan kétértelműnek vagy vitatottnak találtak volna. Azt viszont mindig is hangsúlyoztam, hogy az íróknak nagyon óvatosnak kell lenniük - ha nagyobb cégekkel tárgyalnak, és mindig el kell olvasniuk a szerződést, akármilyet is készülnek aláírni (de ez érvényes BÁRMILYEN más üzleti helyzetben is).
Nagyon hasznos, ha van ügynököd. Azoktól a szerkesztőkről tudom, akiket ismerek, hogy az elmúlt években a kézirat halom egyre csak nőtt az asztalukon. Nem igazán tudom, hogy miért - talán, mert most van a számítógépek hajnala, ki tudja. Ez a jelenség azonban azt jelenti, hogy azon a stresszen felül, amely a könyvkiadással jár, a szerkesztők érthető módon még leterheltebbek és óvatosabbak, mint valaha.
És itt jönnek a képbe az ügynökök. A szerkesztők, akiket ismerek, az ügynököket előzetes rostaként használják, és az ő véleményükre hagyatkozva döntik el, hogy mely műveket olvassanak el vagy vegyenek meg kiadásra. Egy jó ügynök minden számításba jövő szerkesztőt ismer, és tudja, hogy kinek kell eljuttatni egy könyv vázlatát. Ráadásul a hírnevük már egyfajta garanciát is jelent a munka színvonalára, ezért kedvezőbben fognak az adott szerzőhöz állni.
Egy jó ügynök nem szükségszerűen a barátod, és nem is kell annak lennie. Az a feladata, hogy megmondja azt is, amit nem szívesen hallasz, és őszintén megítélje, hol állsz a karrieredben, vagy merrefelé tartasz. Ahogy minden író, minden ügynök is más. Némelyikük szeretne beleszólni a mű tartalmába, mások a reklám fontosságát hangsúlyozzák; vannak szelídek, akik kedvesek, és vannak törtetők, akik átgázolnak mindenen. A kulcs az, hogy megtaláld azt a fajta kapcsolatot, amely nálad beválik. És ne felejtsd el, ez is csak egy olyan kapcsolat, mint a többi. Légy profi és őszinte, akkor ugyanezt várhaod el, és soha ne a hírvivőre haragudj! Ha az ügynököd jól végzi a munkáját, akkor olyan dolgokat is hallhatsz, amelyek nem tetszenek, vagy amelyeken változtatni szeretnél. A lényeg az, hogy az együttműködésetekkel megoldjátok a problémákat, és a lehető legtöbb emberhez eljuttassátok az írásodat. Hol találok ügynököt és kiadót? Azt tudom tanácsolni, hogy vedd meg a Writer's Markét legújabb számát. Ez az évente megjelenő segédkönyv remek segítséget nyüjt abban, hogy mely ügynökök és kiadók keresnek írókat. Egy hosszú listában össze vannak gyűjtve külön az ügynökök (vagy ügynökségek), valamint a kiadók, fel van tüntetve a nevük, a címük és némi információ arról, hogy ki milyen fajta szerzőt szeretne képviselni. Az Amerikai Romantikus írók Szövetsége szintén kiad évente egy ilyen kiadványt, speciálisan a romantikus irodalomra szakosodott ügynökökről és kiadókról (ami újabb előnye a tagságnak). Továbbá, ha ismersz olyan írókat, akik már adtak ki könyvet, megkérdez-heted, ki az ő képviselőjük vagy kiadójuk, mennyire vannak megelégedve az ügynökükkel, szerkesztőjükkel, és milyen tapasztalataik vannak ebben a témában. Néha még azt is elérheted, hogy a te kéziratodat odaadják az ügynöküknek, ami nagyon hasznos lehet -de mindig várd meg, hogy ezt ők ajánlják fel, nem tanácsos ráerőszakolnod magadat egyetlen íróra sem.
Gyakran csak többszöri próbálkozás után 'sikerül ügynököt vagy kiadót szerezni, de itt is érvényes a kitartás és a megújulás szabálya. Ami az ügynököket illeti, ha nem találsz egyet sem, aki hajlandó lenne képviselni téged, az még nem azt jelenti, hogy nincs szerencséd, hiszen vannak kiadók, akik nem ragaszkodnak ügynökök meglétéhez.
9. Vállald fel nyíltan, ha egyszerre több helyre is el akarod küldeni a munkádat! Ha egyidejűleg több ügynöknek (vagy, ha nincs ügynököd, akkor kiadónak) is eljuttatod a kön5rvet, amit írtál, természetesen jelentősen lecsökkented a folyamat időtartamát, ugyanakkor kellemetlen helyzetbe is kerülhetsz, ha esetleg nem csak az egyikük szeretne képviselni téged vagy megjelentetni a művedet. Ha mégis ezt az utat választod, rögtön a legelején tisztázd a helyzetet mindenkivel - és vigyázz, hogy olyan ügynöknek és kiadónak ne küldd el a munkád, amelyik nem szereti a több helyre beadott műveket.
10. Légy professzionális! Mindenben. Győződj meg róla, hogy a kéziratodban nem maradt he-lyesírási hiba, a megfelelő formátumban van nyomtatva (12-es Times New Román vagy 10-es Courier betűtípussal, dupla sortávval.
2,5 cm-es margóval mindkét oldalon, valamint fent és lent is), és gumival van összefogva. Amikor másokkal beszélsz, légy udvarias és fogalmazz tömören. Ha egy konferencián nyílik lehetőséged arra, hogy egy ügynökkel vagy egy kiadóval beszélj, öltözz fel alkalomhoz illően. Légy pontos. Ha valamit megígérsz, hogy egy bizonyos napra elküldesz, hagyj rá időt bőven, ha esetleg valami váratlan dolog közbejön, és a megígért napon juttasd el az illetőhöz. írj köszönő levélkéket. Másokról mindig jót mondj, vagy inkább ki se nyisd a szád. Tudom, hogy ezekhez nem kell nagy tudomány, hogy rájöjjünk, de nagyon sokat számítanak. Ha isten is úgy akarja, karriert csinálhatsz ebben az üzletágban, ezért nem árt, ha már az első naptól kezdve elkezded megalapozni a jó híredet.
11. Ne add le a könyvedet túl hamar! Ez a gondolat számomra NAGYON fontos volt. Arról be-szélek, amit már megírtál. Nagyon nagy a csábítás, hogy ha befejeztél egy művet, a lehető leghamarabb eljuttasd egy ügynöknek vagy egy kiadónak - legalábbis én így voltam vele. A helyzet azonban az, hogy első benyomást csak egyszer tehetsz, és ha friss szemmel újra átolvasnád a munkádat, meglepődnél, milyen sok hibát találsz még benne. Számomra a legfontosabb szabály az volt (és még most is az), hogy KÉNYSZERÍTEM magam, hogy addig üljek még a könyvön, bármi legyen is az, amíg még egyszer utoljára el nem olvasom. Brutális volt eleinte, mivel természetesen nagyon kíváncsi voltam, hogy mit szól hozzá a szerkesztőm vagy az ügynököm, és hogy megveszik-e az olvasók. Azonban elmondhatom, hogy soha nem bántam meg, hogy vártam.
Mondok erre egy jó példát. Az első könyvemnél, ami Leaping Hearts (Dobbanó szívek) címmel jelent meg, még nem volt ügynököm. Az alatt az idő alatt írtam, miközben azt keresgéltem, ki tudna engem képviselni. Mire valaki elvállalt, tudtam, hogy a Leaping Hearts sokkal jobb lett, mint az a változat, amit néhány kiadónak már elküldtem, ezért azt mondtam az ügynökömnek, hogy várjon, amíg az új változatot oda tudom adni neki. Néhány hónapot töltöttem azzal, hogy tovább tökéletesítettem a könyvet, de ez volt a helyes döntés, és az ügynököm is egyetértett velem. Végül sokkal jobb lett, és hamar meg is vették.
Olyan a természetem, hogy szeretek mindent határidő előtt befejezni, a rohanás azonban a minőség rovására megy. Nem mondom, hogy aprólékosan elemezni kell minden egyes leírt szót, és olyan sokszor átolvasni az anyagot, hogy a túlbuzgó munkával tönkretedd még azt is, ami jó volt benne, de van egy érési folyamat az írásban. Majd idővel kitapasztalod, hogy ez nálad mennyi, és hogy hány átolvasásra van szükséged.
12. Reklámozás. Miután eladtad a könyved egy kiadónak, és végigmentél a szerkesztési folyamat minden lépcsőfokán, amelynek tetőpontjaként a kezedben tartod a bekötött könjrvet, el kell gondolkodnod azon, hogyan népszerűsítsd.
Rengeteg szerzővel, ügynökkel, és szerkesztővel beszélgettem a reklámozásról, mert mint mindenki más, én is szerettem volna megtudni, mi az, ami ezen a téren működik, és mi az, ami nem. És tudjátok, mi volt rá a válasz? (De hozzáteszem, hogy nagyon népszerű írókkal és nagyon híres kiadókkal be-széltem.)
Senkinek. Nincs. Róla. Fogalma.
Úgy tűnik, hogy nincs mennyiségileg bizonyítható kapcsolat bármiféle szerző által kezdeményezett népszerűsítő tevékenység és a könyvek eladási mutatói között. Ennek ellenére azonban létezik néhány dolog, amelyet az írók megtehetnek, hogy segítsék a kiadó munkáját.
A. Adj nevet annak, amit csinálsz, és a reklámkampányt e köré a név köré építsd fel. Kérdezd meg magadtól, milyen műfajú könyveket írsz, aztán alkoss rá egy definíciót. Például a sötét, erotikus, paranormális regények J. R. Ward nevéhez fűződnek, és mindenben, ami a reklámkampány számára készült, érezni lehet ezt a sötét, erotikus, paranormális hangulatot.
B. Mindenképpen légy jelen az interneten. Készíts honlapot, amely tükrözi, hogy mivel foglalkozol, legyen e-mail címed, ahová az olvasók írhatnak, te pedig válaszolhatsz nekik.
C. Gondolkodj el egy interaktív fórum létrehozásán. Lehet az egy üzenő fal, egy Yahoo!-csoport vagy akár egy blog is (amit vagy te magad írsz, vagy másokkal közösen), a lényeg az, hogy légy jelen a világhálón, és lelkesen vegyél részt a könyveddel kapcsolatos dolgokban.
D. Legyen saját hírleveled. Én ezt egy kicsit későn kezdtem el, mivel csak nemrég indítottam útjára, de az üzenő falam és a Yahoo-csoportom már megvolt, ahol jó előre tudtam reklámozni az új megjelenéseimet és azt, milyen eseményeken veszek részt. Mindenesetre az önálló regény megjelenését követő első két hét a kritikus időszak, amely alatt eldől, hogy a könyv siker-e vagy bukás, és minél többen tudnak róla, hogy valami újat adtál ki, annál többen lesznek, akik valószínűleg meg is veszik ez alatt a kritikus tizennégy nap alatt.
E. Légy vendég más blogokban / üzenó'falon / Yahool-csoportban. Működj együtt a barátaiddal, és kérdezd meg tőlük, melyiküknél lehetsz vendég egy napra, amikor megjelenik egy új írásod. Rendezz versenyeket, hogy nagyobb legyen a látogatottságod, vagy beszélgess érdekes dolgokról a könyveiddel vagy magaddal kapcsolatban.
F. Dedikálások és konferenciák. Vegyél részt rajtuk, légy társasági ember.
G. Kereskedelem és promóciós termékek. A könyvjelzők, tollak és más ajándéktárgyak gondoskodnak róla, hogy megmaradj az olvasók és a könyvkereske-dők emlékezetében.
Az, amit eddig elmondtam, mind segíthet, ugyanakkor időrabló tevékenység is. Számomra mindig az írás az első, és csak azt követően tudok foglalkozni a bűntudattal, hogy mi mindent tehettem volna még a reklámozás terén. Végszóként azt tudom mondani.
hogy írd meg a legjobb könyvet, amit csak tudsz... aztán ráérsz később azzal foglalkozni, hogyan reklá-mozd. Volt sok olyan időszak, amikor el kellett döntenem, hogy mit nem csinálok, azért, mert szükségem volt az időre, hogy írhassak. Nem könnyű, és sok olyan írót ismerek, akik valóban küzdenek ezzel a problémával. Jelen kell lenni a piacon, ha el akarod adni a könyveidet - ám sok olyan dolog van, ami felett nekünk, íróknak nincs hatalmunk, és úgy tűnik, a reklám az egyetlen, amely növelni tudja az eladásokat.
Most pedig... következzen a legesleghasznosabb tanács, amit valaha kaptam.
Az aranyszabály: tégy meg minden tőled telhetőt azon a szinten, ahol éppen vagy. Ez a megtévesztőén egyszerű javaslat átformálta az egész életemet, és olyan ajándék volt, amely a legjobb pillanatban érkezett. Ha elolvassátok a köszönetnyilvánításokat a könyveim elején, láthatjátok, hogy mindig „nagy tisztelettel mondok köszönetet a csodálatos Suzanne Brockmann-nek". Átkozottul jó okom van rá.
Hadd meséljek el egy történetet. 2006 júliusában elmentem az Amerikai Romantikus írók Szövetségének konferenciájára Atiantába, Georgia államba. 2005 szeptemberében már kijött az Éjsötét szerető, és minden előzetes várakozás ellenére három héttel a megjelenése után felkerült a New York Times sikerlistájára. Ennek SEMMILYEN szinten nem volt értelme. Aztán 2006 márciusában a Síron túli szerető is megjelent, és még jobb helyen végzett, hosszabb ideig maradt fent a sikerlistán, és elképesztően jól fogyott a boltokban. Az olvasók kezdték megismerni a testvériséget, a kiadóm nagyon izgatott volt, az ügy-nököm teljesen belelkesedett, az Ejsötét szeretőt jelölték a RITA-díjra a legjobb paranormális regény kategóriában...
Én pedig... az idegösszeomlás határán voltam.
Tudjátok, egy évvel mindezek előtt azt hittem, hogy soha többé nem fogok tudni kiadni újabb könyvet.
Amikor elmentem Atlantába, már nagyon labilis állapotban voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy a testvérek miért olyan sikeresek a piacon, és nem volt rá befolyásom, hogy ez a későbbiekben is így legyen. Mindezek közben pedig nagyon nehéz volt saját magamból (a rövid nadrágban és papucsban mászkáló, másodosztályú íróból) egyszerre csak J. R. Warddá (a hirtelen népszerűvé vált, sikeres szerző-vé) változnom.
Úgy hozta a szerencsém, hogy néhány évvel korábban alkalmam nyílt találkozni Suz Brockmann-nel az Amerikai Romantikus írók Szövetségének New England-i találkozóján. A többi emberhez hasonlóan, akiket ismerek, én is rajongva tiszteltem őt és a sikerét. A könyveit pedig imádtam, és hosszú évekig olvastam.
Ráadásul Suzanne, ahogy mondják, elképesztően kedves.
Egy szerencsés véletlen folytán belegyezett, hogy négyszemközt beszélgessen velem az atlantai konfe¬rencián. Így hát az anyukám kíséretében a szálloda hatalmas előcsarnokának egy viszonylag csendesebb helyén találkoztam vele. Amikor leültünk, szerettem volna jó benyomást tenni rá, nem kimutatni, meny¬nyire tanácstalan és rémült vagyok. Mert halálosan meg voltam ijedve. A jó híreket valahogy rosszabbul tudom feldolgozni, mint a rosszakat, mert kevésbé hiszem el őket... abban a pillanatban pedig a kétsé¬gektől, a félelemtől és a zavarodottságtól tényleg a tűrőképességem határán voltam.
Szóval, Suz és én elkezdtünk beszélgetni, remek tanácsokat adott az üzleti dolgokról meg minden másról... én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy nehogy sírva fakadjak, ne hozzam kínos helyzetbe maga¬mat. ..
Majdnem sikerült kibírnom. De aztán elhalmozott a kedvességével.
A beszélgetés vége felé belenyúlt a kis vászontáskába, amit magával hozott, és kivett belőle egy könyvet. Odahajolt hozzám, és lazán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, azt mondta: „Hoztam neked egy tiszteletpéldányt az új könyvemből."
Lenéztem a kezére, amiben a nekem szánt ajándékot tartotta. A mai napig tisztán emlékszem rá, milyen volt a borítója: fényes fehér, a közepén egy kis piros mintával, a cím vastag betűvel szedve, alatta a neve.
Kinyújtottam a kezem és elvettem tőle.
Éveken keresztül olvastam Suz regényeit. Olyan ő nekem, mint Elizabeth Lowell. Ő az az író, akinek a könyvét éjszakánként addig olvastam, amíg a szemem előtt már összefolytak a betűk... és még akkor sem tettem le. Emlékszem, ő az, akit a konferenciákon több száz ember hosszú sorban állva várt, hogy beszélhessen vele. Volt, hogy két órán keresztül is. Ó a kedvesség és az olvasókkal való jó kapcsolat mintaképe. Ő az, akinek a könyvét elolvasva órákig sírva járkáltam a lakásban, arra gondolva, hogy én soha nem fogok olyan jót írni, mint ő a legrosszabb napján.
Es a francba, elsírtam magam. Fogtam azt az átkozott könyvet, a mellkasomhoz szorítottam, és zokogtam, mint egy kisgyerek.
Suz. Brockmann. Előtt.
És az anyám előtt.
Az ,atlantai szálloda előcsarnokának harmadik emeletén... vagyis nyilvános helyen.
Még mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha eszembe jut.
Suz, természetesen, nagyon elegánsan kezelte a helyzetet. Türelmesen végighallgatta, amit összehordok arról, hogy mennyire ki vagyok borulva, hogy nem vagyok biztos benne, hogy továbbra is tudom tartani a színvonalat, hogy félek, hogy kifutok a határidőkből, és hogy nagyon aggaszt az a tény, hogy nem végzem olyan jól a munkám, ahogy bármelyik másik író tenné, ha olyan lehetőségei lennének, mint nekem.
Hagyta, hogy végigmondjam, és amikor már úgy kifáradtam, mint egy hörcsög a futókerékben, rám nézett, és azt mondta, pontosan tudja, mit érzek. Ismeri az érzést, hogy valaki tökéletes akar lenni, tökéletes munkát akar végezni, és valahogy megszolgálni azt a sikert, ami megadatott neki. Aztán azt mondta, hogy idővel rájött, hogy ha mindig az abszolút tökéletesre törekszünk, elkerülhetetlenül kudarcot fogunk vallani mivel a „tökéletes" nem lehet a mérce, mert abban egy idő után kiég az ember.
Csak az számít, hogy megtegyél minden tőled telhetőt azon a szinten, ahol éppen vagy.
Amikor fiatalabb voltam, különösen, amikor ügyvédnek tanultam, majdnem beledöglöttem abba, hogy tökéletes akartam lenni. Most pedig az írásnál is ugyanezen az úton indultam el. Suz azonban felnyitotta a szemem, és úgy döntöttem, hogy ami neki bevált, az nekem is jó lesz.
(Megjegyzés: megkértem, hogy olvassa el ezt a részt a könyvből, mielőtt nyomdába menne, és döntse el, hogy nem bánja-e, ha megemlítem. Erre ő azt válaszolta, hogy az a tanács, amit nekem adott, egy olyan jótett volt, amit ő is mástól kapott korábban egy csodálatos Harlequin-író, Pat White mondta neki, aki pedig egy könyvből vette, Don Miguel Ruiz
A négy egyezség című könyvéből. Én pedig most így adom tovább. Klassz, nem?)
Szóval, visszatérve a könyvkiadásra... Nem kell összetörnöd magad az igyekezettől. Tedd meg a legtöbbet, amit tudsz. Az idő előrehaladtával elkerülhetetlenül rá fogsz jönni arra, hogy milyen minőségű és terjedelmű könyveket írj... megtanulsz majd hinni az álmaidban... és a sikerben. Mivel tudod, hogy ez így működik, keress támogatókat, akik lehetnek a barátaid, más írók, a családod vagy a kutyád. És ne feledd, hogy nincsenek kőbe vésett szabályok, csak útmutatások, legyen az művészet, üzlet vagy siker. Én mindig vigyázok, hogy milyen tanácsot adok másoknak, és mindig figyelmeztetem őket, hogy ami nekem bevált, nem biztos, hogy másnak is be fog. Az egész egy jól kitalált bizonytalanság. És ez így van jól.
Mert a csodák megtörténnek.
Mindennap.
Ha azonban nem lépsz ki a nyilvánosság elé, nagyon nehezen fognak rád találni. Ragadd meg hát a lehetőségeidet, és nézd meg, mire jutsz velük. Az út során pedig legyél kíméletes magaddal. A nap végén nem tehetünk mást, mint hiszünk önmagunkban és keményen dolgozunk... A többi a sorson múlik.
Ja, és mindig légy hálás.
Azt tudom, hogy én az vagyok.
Saját könyvsorozatával kapcsolatos meglátásai:
,,Egy könyvben a konfliktus olyan, mint egy miroszkóp. Ha egy bizonyos karakterre irányítjuk, megmutatkozik, hogy mi rejtőzik a fizikai külső leírása alatt. Meglátjuk, hogy az a szereplő erős-e vagy gyenge, vannak-e elvei vagy közönyös, hősies-e vagy gonosz.”
„A hetedik alapszabályom: A hihető fordulat a királynő a konfliktuskirály mellett.
A hihető fordulat a legfontosabb játék a sakktáblán egy író számára. A történetben sok minden lehet meglepő, ám ha nem készítjük elő megfelelően, hogy valódi súlyt kapjon, nem lesz hihető. Hogy a megoldás igazán pazar legyen, mindkét félre szükség van: egy igazán erős konfliktusra és egy előre nem látható, de hihető végkimenetelre.”
„A történet úgy él igazán, ha nagyon erős a konfliktus, a megoldás pedig kielégítő, de nem előre nyilvánvaló. Számomra az jelenti a legnagyobb problémát, hogy amíg be nem fejezem a fejemben lévő képek és jelenetek papírra vetését, sohasem vagyok biztos benne, hogy mindkét fél képviselteti-e magát. Őszintén szólva, fogalmam sincs, honnan jönnek az ötleteim, és folyton azt érzem, hogy minden történetet épphogy csak be tudok fejezni. A könyvek végén mindig hálát adok Istennek, mert sohasem tudom biztosan, hogy a varázslat megint meg fog-e történni. Amikor pedig mégis megtörténik, szerencsésnek érzem magam, és hálás vagyok, de soha nem veszem természetesnek, hogy a következő alkalommal is így lesz.”
„Ezzel pedig elérkeztünk a nyolcadik alapszabályomhoz: Hallgass a belső hangra!
Minden jól sikerült, és sikerül most is, mert engedem, hogy a fejemben lévő képek irányítsanak. Még ha néha eltévedek is, bízom a történetekben... leginkább azért, mert nincs más választásom. Amit a fejemben látok, klasszisokkal jobb, mint bármi, amit magamtól próbálnék létrehozni.”
„Amikor belekezdtem a testvériség sorozatának megírásába, nem az volt a célom, hogy lázadó vagy hagyományokat felrúgó író legyek. Még most sem az. Azt azonban megfogadtam, hogy hű leszek ahhoz, amit a fejemben látok, és még ma is elsődlegesen ehhez tartom, magam. A nehézséget az okozza, hogy hogyan mutassam meg azt, amit látok anélkül, hogy megsérteném az általam oly nagyra becsült műfaj szabályait. Ez nagyőri kényes egyensúly, és a szerkesztőmmel ezen dolgozunk a legtöbbet a szer-kesztés során.”
„: A saját munkád legyen a tiéd. ; -
Ha tudod, hogy valami nem működik, bármennyire tetszik is neked, szabadulj meg tőle! Ne várj arra, hogy a szerkesztő mondja meg azt, amit a szíved mélyén már tudsz. Hozd meg a nehéz döntést, mert a könyvnek, amin éppen dolgozol, ez tesz jót.”
„A figyelem középpontja ott volt, ahol lennie kellett, és a könyv sokkal jobb lett.
Egyszóval a belső szerkesztődre hallgatni legalább olyan fontos, mint a belső hangra. Csak azért mert valami ragyogóan jó, még nem szabad hagyni, hogy elhomályosítsa a történetet, amit írsz. Ezt próbálom mindig észben tartani, és mivel oly sok cselekmény van a testvériség könyveiben, hajlamos vagyok elkalandozni a fő vonulattól vagy vonulatoktól. A cselekményszálak közti egyensúlyt mindig nehéz megtartani.”
„Most pedig néhány szó a szerkesztési és a könyvkiadási folyamatról. Sok ember - írók és olva-sók egyaránt - gyakran kérdezik tőlem, pontosan hogy zajlik egy könyv kiadása, és melyik szakasz mennyi időt vesz igénybe. Nos, az én esetemben az egész folyamat körülbelül kilenc hónapig tart.
Miután megírom az első vázlatot, ami legalább egy hónapot vesz igénybe, elküldöm a szerkesztőmnek, aki elolvassa. Röviden átbeszéljük, aztán fogom az anyagot, és elkezdem életre kelteni: leírásokat, párbeszédeket és elbeszélést teszek bele. Általában megírom a könyv felét, aztán elolvasom az egészet elölről, és belejavítok, alakítgatom. Ez az újraolvasás döntő fontosságú, mivel a testvériség könyveiben olyan sok minden történik, hogy semmiképp sem akarom elveszíteni a fonalat a cselekményszálakban vagy a karakterek jellemábrázolásában. Amikor elérkezem a feléig, folytatom az írást egészen a végéig. Ez az első fázis körülbelül négy hónapot vesz igénybe úgy, hogy a hét minden napján írok.
Ezután rendszerint tartok egy hét szünetet, hagyom a kéziratot egy kicsit pihenni, és más dolgokkal foglalkozom. Nagyon fontos ez a kis kihagyás, mert utána friss szemmel tudok visszatérni a történethez és ha ezt az időt nem adnám meg magamnak, nem hiszem, hogy olyan jól sikerülne a könyv, ahogy kellene. Amikor újra elkezdek dolgozni rajta, általában hat hét alatt végzem el a komoly szerkesztési munkát: eldöntöm a jelenetek sorrendjét, megnézem, hol érjenek véget a fejezetek, és figyelek rá, hogy az érzelmek megfelelő intenzitásúak legyenek. Azután még néhány hétig csiszolgatom, alakítgaom, egyengetem.
Ekkor már homályosan látok, szédülök, mert minél közelebb kerülök a végéhez, annál hosszabbak a napjaim - a leadási határidő előtt rendszerint napi tizennégy-tizenhat órát dolgozom. Amikor elérkezik a postázás határideje egy csütörtök estén (mindig csütörtökön kell elküldeném a kéziratot, hogy pénteken az asztalon legyen), kinyomtatom az egész könyvet, és egy viseltes melegítőben, mint egy zombi, beülök a kocsimba, hogy elhajtsak a város másik végében lévő Kinko's üzletbe, és postán feladjam a szerkesztőmnek.
A kézirat általában három és fél kiló, és száz dollár a postaköltsége. Miután a szerkesztőm elolvasta az anyagot, átbeszéljük, hogy szerintünk mi az, ami jól átjött, és min lehetne még javítani. Azt is megvizsgáljuk, hogy a piac igényeit nézve - mi ment egy kicsit túl a határon, akár a szexualitás, akár az erőszak terén. Azt; szeretem a legjobban a szerkesztőmben, hogy engedi, hogy hű legyek ahhoz, amit a fejemben látok, és 1 nem akarja megszabni, mit írjak. Az együttműködésünknek az az elsődleges célja, hogy eldöntsük, hogy lehet a leghatásosabban a papírra vetni azt, ami a fejemben van - és minden egyes változtatás vagy kiegészítés kizárólag az én döntésemtől függ.
A szerkesztői megbeszélés után hazamegyek, és átdolgozom a kéziratot: feszesebbé teszem, pontosítom a dialógusokat, vagy ha szükséges, kibővítem őket. Ekkorra a fejezetek már készen vannak, a jelenetek sorrendje végleges, az érzelmek és a történések csúcspontjai és mélypontjai szinte élnek, vagyis már csak apróbb dolgokon változtatok. Na meg a stíluson. Hihetetlenül nagy figyelmet fordítok a szavakra, a párbeszédekre, a szöveg sodrására, ezért újra és újra átolvasok minden egyes szót a kéziratban. Soha semmi nem elég jó.
Erre a szakszra körülbelül hat hetet szánok, és a kézirat oldalszáma minden egyes munkafolyamat során egyre nő. Az első vázlat általában úgy ötszáz A4-es oldal, dupla sorközzel, tizenkettes nagyságú, Times New Román betűtípussal. (Valami ok miatt nem tudok Courier betűvel írni, pedig tudom, hogy sok író azt használja. Ez a fajta betűtípus valamiért blokkolja a gondolataimat.) Mire befejezem az átdolgozott kéziratot, az oldalszám már eléri a hatszázat.
Az átdolgozás után egy újabb csütörtök este megint feladom a csomagot, és viseltes melegítőmben újra eljátszom az Élőhalott éjszakája című jelenetet. A szerkesztőmmel többnyire csak egyszer kell átbeszélnünk egy könyvet, na nem azért, mintha én olyan zseniális író lennék, hanem mert nagyon kritikus vagyok magammal, és mielőtt megmutatom neki, próbálom a lehető legtöbbet kihozni az anyagból.
A következő fázis a korrektúrázás. Miután a szerkesztőm újra és újra elolvassa a könyvet, és jóváhagyja, hogy megjelenhet, átadja a korrektornak, aki nyelvtanilag ellenőrzi. Kihagyott szavakat és helyesírási hibákat keres benne, ellenőrzi a márkanevek írását, figyel a jelenetek közötti folytonossági hibákra, valamint a kronológiai egyezésekre. Emellett tördelési útmutatást is beleír a kéziratba morzejelszerű, piros ceruzával írt vonalak és pontok.
Be kell vallanom, hogy nem vagyok a korrektorok kedvence. A könyveimben sok köznyelvi kifejezést és szlenget használok. Személyes véleményem szerint ez az úgynevezett hétköznapi nyelv sokkal érdekesebb és helyénvalóbb ezekben a könyvekben, mint a „helyes angol beszéd". Sokkal szenvedélyesebben és erőteljesebben tud kifejezni bizonyos dolgokat, amit például egy „Mily okból lészen te egy ellenszenves ember?" egyszerűen képtelen. Nagyon hálás vagyok a korrektornak, aki átolvassa a könyveimet, mert nem koppint mindig a fejemre, és nem tolja folyton az orrom alá a helyesírási szótárt.
Amikor visszakapom a kéziratot, újra átnézem, válaszolok a margóra írt kérdésekre, elfogadom vagy elutasítom a hozzáadott vagy kihúzott szavakat, és foglalkozom azokkal a problémákkal, amelyek az átolvasás során felmerültek a szerkesztőmben vagy bennem. A kézirataim általában elég tiszták, de azért mindig találok olyan részeket, amelyekkel nem vagyok elégedett. Azt a folyamatot, amikor elolvasom az írásomat, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy anyagon végighúzom a tenyeremet. Tökéletesen simának kell éreznem. Ha bármi megakaszt, nagyon idegesít, ezért újra és újra átírom, amíg úgy nem érzem, hogy kisimult a kezem alatt.
Ezután visszaküldöm a korrektúrázott anyagot. A következő fázis a tördelt. Ez nem más, mint a könyvben látható betördelt oldalak A4-es lapra kinyomtatott változata. Képzeld el, hogy kinyitod a könyvet valahol: a tördelten azt a két oldalt látod egy fekvő A4-es lapra nyomtatva. Ebben a formában is átnézem az egész könyvet, és még mindig változtatni akarok rajta. Soha nem vagyok teljesen elégedett.”
„A történetét papírra vetni felért egy rémálommal. Minden egyes szó küzdelem volt, különösen az első vázlatnál - a munka legnagyobb részében úgy éreztem, mintha a mondatokat egy sziklából kellene kifaragnom egy játékkalapács és egy tortavilla segítsé¬gével.
Látjátok, ez is azt bizonyítja, hogy a vázlat megírásához valóban két fél szükségeltetik. A képek, amelyeket a fejemben látok, megmutatják, merre halad a történet, de emellett szükségem van arra is, hogy hangokat és szagokat is érezzék, miközben írok.”
„Nézzétek... tudom, hogy ez mind csak kitaláció. Igen, minden az én fejemben létezik, de akár hiszitek, akár nem, ha nem tudok elég mélyen egy szereplő helyébe lépni, úgy érzem, mintha magamtól találnám ki a történetet... ez pedig nem vezet semmi jóra. Higgyétek el, nem vagyok lángelme senkinek sem jó, ha magamtól írom meg a jeleneteket. Muszáj, hogy azonosuljak az adott személlyel, hogy igazán hatásos legyen a könyv, ezért minden szenvedésem alapját az jelentette, hogy a V(Vishous) feliratú ajtót' becsapták az orrom előtt.”
„Végül az zökkentett vissza a régi kerékvágásba, hogy lebeszéltem a szerkesztőmmel. Együtt megvitattuk azokat a tényezőket, amelyek mázsás súlyként nehezedtek rám, mire ő csak annyit mondott: „írd le őket, ne fogd vissza magad, majd meglátjuk, milyenek lesznek papíron."
Mint mindig, most is igaza lett. Valójában az a tanács, amit akkor adott, ugyanaz a tanács, amit egészen azóta ad nekem, amióta belefogtam az Éjsötét szeretőbe( a sorozat első része): „Feszítsd a húrt, ameddig csak bírod, menj el olyan messzire, amennyire csak mersz, aztán majd később döntünk róla."
„Az a napirend, amikor írok, hogy úgy mondjam, kőbe van vésve. A hét minden napján írok, és ez alól nincs kivétel, nincs kompromisszum: betegség, nyaralás, utazás - a fenekem a székhez van szögezve és kész. Ez már lassan tíz éve így megy. Azt hiszem, ez alatt az egy évtized alatt három napot, ha kihagytam - azt is csak kivételes körülmények miatt. Volt, hogy hajnali fél ötkor keltem fel egy man-hattani hotelszobában, hogy írjak. Gyökérkezelés után is leültem dolgozni. Verőfényes napsütésben bent maradtam és írtam. Számomra az írás mindennel szemben elsőbbséget élvez, ezért mindenkinek, aki körülöttem él, a tudomására hozom, hogy az írással eltöltött idő nem alku tárgya. Nem arról van szó, hogy szuperhős lennék. Nem, egyszerűen csak egyrészt nagyon fegyelmezett vagyok, másrészt pedig szükségem van arra, hogy írjak. Ha nem teszem, olyan érzés fog el, mint amikor nem edzek. Ideges leszek, és alig várom, hogy nekiláthassak.
Vajon ezek után mindig tökéleteset alkotok? Egyáltalán nem. Tudok én is borzalmas anyagot papírra vetni, mint bárki más. Aztán viszont mindig újra és újra átrágom magam rajta, és addig alakítgatom, formálgatom, amíg azt nem érzem, hogy jó lett. Ez gyakran lassú és fáradságos folyamat. Amikor az első vázlatot írom, naponta csak hat-tíz oldalt tudok összehozni. Aztán már tizenötöt. Majd húszat. Miután a szerkesztőm elolvassa a kéziratot, újra és újra átnézem, naponta csak huszonöt oldalt haladva. Ha már a korrektúrázás fázisában vagyok, többnyire negyvenet szoktam csinálni egy nap. A tördeltnél pedig? Alig többet mint ötven vagy hetvenöt.
Nem írok gyorsan, sok időre van szükségem, ami azt jelenti, hogy rengeteg órát szánok a munkára.
Egy átlagos napomon úgy reggel nyolc óra körül leülök a számítógépem elé. Két órán keresztül írok.
Aztán szünetet tartok, és közben csinálok még kávét (esetleg megnézem az e-mailjeimet a földszinten), majd újabb két órára visszatérek a munkához. Ezután elmegyek futni, majd amikor visszajöttem, a hátralevő időt a szerkesztéssel és az üzlettel kapcsolatos teendőkkel töltöm. Ez a napirend azonban megváltozik, amikor közeledem a határidőmhöz, mert akkor csak a futás idejére szakadok el a számítógéptől.
Azokon a gépeken, amelyeken a könyveket írom, nincs internet, és melegen ajánlom mindenkinek, ha megengedheti magának azt a luxust, hogy több számítógépe legyen otthon, a világhálót és az e-maileket tartsa nagyon-nagyon távol a munkára használt géptől! Az íráshoz ugyanis az agyam egy különleges részét használom. Ha abbahagyom a munkát, hogy valami mással foglalkozzam, csak nagy erőfeszítések árán tudok visszazökkenni abba, amivel korábban foglalkoztam.
A munkaterületemre senki sem teheti be a lábát, csak a kutyám (akit mindig szívesen látok) és a férjem (akit többnyire szívesen látok). Soha sehol nem írtam le a szoba berendezését, nincsenek róla fényképek. Annyit azért mondhatok, hogy meglehetősen kevés benne a bútor, és nagyon világos helyiség. Azt hiszem, azért féltem annyira a területemet, mert azzal, hogy kizárom a világot, könnyebben tudok arra koncentrálni, ami a fejemben van. Ezen kívül - már ahogy már korábban is említettem alaptermészetemnél fogva is nagyon óvom a magánéletemet, az írás pedig nagyon személyes dolog számomra, ezért féltőn védem.”
„Hiszek abban, hogy írónak születni kell, azzá válni nem lehet - de persze ez nem csak az írással van így. Igaz az atlétákra, a matematikusokra, a ze¬nészekre, a művészekre, a mérnökökre és még több millió foglalkozásra, amelyet az emberek végeznek. A legjobb dolog, ami az életben történt velem amellett, hogy ilyen csodálatos anyukám van -, az, hogy megtaláltam a helyemet a világban, és meg tu-dok élni abból, amit szeretek csinálni (a férjemnek nagyon nagy szerepe van a könyvkiadás dologban, amit hálás szívvel köszönök neki).”
nekem a a második sor második szobája tetszett és ez alapján is írtam le a babaszobát , de úgy voltam vele, hogy teszek fel több képet, hátha valaki máshogy képzelte el. 
