Alice szemszöge
Már megint érzem az égető fájdalmat, mintha biljogvassal szurkálnák a fejem. Az emlékek pedig nem jönnek csak a fájdalom. Akárhányszor akartam emlékezni, mindig az lett a vége, hogy majd szétrobbant a fejem a fájdalomtól. Az orvosok szerint is túlságosan erőltettem, és ezért nem haladok egyről a kettőre. De akkor is, most mit kéne tennem, öl betett kézzel kéne ülnöm, és várni arra, hogy visszatérjenek az emlékeim?
Ugyan már. Ezt ők se gondolhatják komolyan. Magamat ismerve, ebből amúgy se lenne semmi, csak telne az idő. Ami már így is szépen elment. Két hónap telt el az óta. Két hónapja toporgok egyhelyben, és várok a csodára, a változásra, az emlékeimre, mert én igenis tudom, hogy van valami, amit elveszítettem, csak éppen nem tudom mit. És ez kerget az őrületbe.
Olyan, mint egy kisördög, ami egyfolytában ugyanazt az egy szót ismétli, megállás nélkül: EMLÉKEZ, EMLÉKEZ.
- Szia, fáj a fejed? – úgy elmerültem az elmélkedésbe, hogy észre se vettem, hogy egy kisfiú itt sertepertél körülöttem – Azért vagy itt a korházban?- na azért ennyire még nem rossz a helyzet, még csak az kéne, hogy egy hét éves nézzen örültnek.
- Fáj a fejem, de nem ezért vagyok itt. – nyugtattam meg, miközben bizalom gerjesztően rá mosolyogtam. A kisfiú nagyon aranyos volt, a barnai fürtjeivel, és a hamiskás kis mosolyával.
- Akkor miért? – néz rám érdeklődve.
- A lábaim miatt. – ütögetem meg őket, mire ő is arra néz.
- Kibicsaklott a lábad, azért ülsz ebben a székben?- még időt se hagyott a válaszra, de már mondta is - Múltkor az egyikbátyámnak is kibicsaklott. – miért van az, hogy kisgyerekek mindenre rá tudnak kérdezni, és mindenre meg van a maguk válasza.
- Igen. Honnan tudtad? – inkább nem mondom el neki az igazat, mert akkor megint feltenne egy kérdést, ami még egy újabbat szülne, és akkor sose érnénk a végére.
- Anyukám mesélt róla- mondja büszkén, miközben kihúzza magát- és azt is mondta, hogy ilyenkor nagyon fáj az ember lába. – minket nem mond? De legalább az anyukája is szoba került. Kíváncsi vagyok, rá merre lehet.
- Tényleg? Nagyon okos anyukád lehet. – állapítottam meg ezt az egyszerű tényt, amire ha van egy is szerencsém, akkor ráharap.
- Igen. De most biztos nagyon mérges rám. – szontyolodik el, és egyből összehúzza magát.
- Aha, és miért? – nézek rá bíztatóan.
- Mert eljöttem tőle, miközben megígértem neki, hogy nem fogok. – suttogja a fülembe, mintha csak valami titkot osztana meg velem.
- Értem. Tudod mit, segítek neked visszajutni hozzá. Ha cserébe te is segítesz nekem. – ha lekötöm, a kezeit nem tud elszökni.
- Jó, segítek neked, mert már hiányzik anyu. – tudtam én, hogy elég öt perc csatangolás, és oda az újdonság varázsa, régebben kiskoromban én is gyakran elkóboroltam.
- Oké, akkor, ha megkérhetlek, fogd meg hátul tolókocsim fogantyúját és kezd el tolni. – persze nem várom el tőle, hogy ő toljon, hiszen csak hét éves. Én csinálom az egészet a kezemmel, de úgy, hogy ő ne vegye észre. Ilyen idősen, amúgy is jót tesz a kölköknek az önbizalom növelés.
- Egyébként, hogy hívnak, kérdezem tőle?- miközben szépen lassan elindultunk.
- Frankie , de haveroknak csak Bonus Jonas. – bírom Frenkiet , igaz az elején egy kicsit idegesített, de most már nem.
- És téged, hogy hívnak? – kérdezi ő is.
- Alicia (Aliszia), de haveroknak csak Alice (Alisz) vagy Al.
- Szép neved van. – érzem, hogy mosolyog, miközben mondja.
- Kösz a bókot. - aranyos kisfickó.
- És anyukáddal, hol is voltatok pontosan, amikor sikerült tőle megszöknöd? – kérdeztem csevegő hangnemben, nem akartam őt megijeszteni, mert akkor sose találjuk meg az anyukáját.
- Lent a földszinten. – válaszolja azonnal.
- Akkor jól eltévedtél. – el bizony, mivel most az ötödik emeleten vagyunk. Szerintem az anyukája már égre-földre keresi.
- Jó akkor az útiterv meg is van. Irány a földszínt. – mondtam ki, mintha valami űrhajós pilóta lennék.
- Oké, de mivel menjünk?
- Én a liftet ajánlom.
- Én is. – csatlakozik azonnal.
- Frankie, akkor nyomd meg azt a píros háromszög alakú gombot, mert csak akkor jön ide a lift.
- Megnyomtam. – fordul felém, mikor végez.
- Ügyes vagy. – mosolyogtam rá, miközben a lift is megérkezik. – Na akkor szálljunk be, és keressük meg a mamit. – ő mellém áll azonnal, ahogy a lift búgóhangon elindul lefelé.
Mikor leértünk, elég nagy nyüzsgést láttunk, tipikusan az a fajta korház hangulat köszönt vissza ránk, ami miatt egyik ember se szeret ide járni. Fehér köpenyes emberkék rohantak ide –oda, miközben a betegek méteres sorokban álltak.
- Hát itt vagyunk, néztem rá Frankire. – aki csak ijedten megszorította a kezemet, biztos megijesztette a tömeg.
- Figyelj Frenkie, nem adjuk fel, anyukád itt van valahol és biztos keres téged, nélküled úgyse menne el sehova. – próbáltam felvidítani, mert kezdtem észrevenni, hogy lassan neki is kezd leesni, mit is csinált éppen.
- Mondjuk, kezdetnek oda mehetnénk az információs pulthoz, ahol elmondjuk mi a helyzet és akkor bemondják hangos bemondón. – és akkor véget ér a közös kis utunk.
- Biztos?- kérdezte lebiggyesztett szájjal.
- Frankie bízhatsz bennem, nem foglak magadra hagyni. Most pedig segíts óda jutni a pulthoz.
Alig indultunk el, amikor a hátunk mögül egy női kiáltást hallottunk. Valaki Frankie nevét kiabálta, de olyan szívszorítóan, hogy egyből tudtam ez csak az anyukája lehet.
Frankie rám nézett, majd oda szaladt az anyukájához, és ahogy csak tudta szorosan megölelte. Még elnéztem őket egy pillanatig, majd elindultam vissza ahonnan érkeztem. Örültem Frankie megismerésének, de el is szomorodtam, mert tudtam többet úgy se találkozunk soha.
Frankie szemszöge
- Anyu, úgy sajnálom. Ígérem, többet nem fogok elszökni. – potyogtam a könnyeim a megkönnyebbüléstől.
- Jaj kicsikém, a szívbajt hoztad rám. – az biztos, anyu még sose ölelt így, majd meg fojt a szeretettével - De nem baj, mert itt vagy és ez a lényeg. – Ígérd meg, hogy soha többet nem fogsz ilyet csinálsz. Csak ígérd meg. – fordít maga elé anya, miközben egymás könnyes szemébe néztünk.
- Megígérem. – és most az egyszer tényleg komolyan is gondoltam.
- Jól van szívem, hiszek neked. – puszil meg mielőtt újra magához ölelne. Az ölelése közben jutott eszembe Alice arca, amikor csak úgy ott hagytam.
- Anya, anya. – szakadtam ki karjaiból- Meg kell keresnünk Alicet.
- Alicet? Hát ő meg kicsoda?
- Ő az a lány, aki segített nekem megkeresni téged. Nagyon kedves, biztos kedvelnéd te is. De szegény most beteg, kificamította a bokáját, és ezért egy tolókocsiban kell ülnie. – mondtam el a részleteket.
- És tudod, merre lehet megtalálni őt?
- Igen, az ötödik emeletről jöttünk le lifttel. –remélem Alice azóta, sem ment el sehova, mert mindenféleképpen el akarok tőle búcsúzni.
- Akkor gyere szívem, megyünk és megkeressük a barátodat. – fogta meg a kezem, hogy el ne tűnjek újra.
Alice szemszöge
Már pont végeztem a napi edzéssel, és indultam haza, amikor megütötte a fülemet egy ismerős hang.
- Anya, kérlek, csak még egy kicsit várjunk. – ez Frankie , de mit keres ő még mindig itt ?- Biztos , hogy itt van, érzem.
- Szívem, lassan már két órája itt várunk. De a barátnőd még mindig nincs itt. Lehet, hogy időközben haza ment.
- Frankie ? – szólítottam meg őket hátulról, mire mindketten rám néztek.
- Jaj Alice, úgy sajnálom , hogy nem köszöntem el tőled – ugrik a nyakamba – de ahogy megláttam anyut, teljesen elfeledkeztem rólad.
- Nem baj, ez csak természetes, anyukáddal úgy se tudnék versenyezni. – mosolygok rá hamisan. – Anya csak egy van, látod, nem hiába tartja a mondás.
- Szia, én Danis vagyok Frankie anyukája. – nyújtja felém a kezét, amit én sikeresen megszoíritok.
- Jó napot, örülök, hogy megismerhettem. – próbáltam udvarias lenni.
- Ó, tegez csak nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg.
- Nem, tényleg nem. – mekegtem össze vissza, egyébként tényleg nem tűnik annak.
- Szeretném megköszöni, hogy vigyáztál Frenkire és , hogy segítettél neki. Sokan biztos nem törődtek volna vele.
- Aranyos gyerek, biztos más is segített volna. – utálom ha hálálkodnak nekem, főleg ha olyanért teszik, ami nem is olyan nagy dolog.
- Nem baj, én akkor is szeretném neked megköszönni, és nagyon örülnénk Fankivel együtt, ha elfogadnánk a vacsora meghívásunkat. –jaj, ez egyre rosszabb. A végén, még bunkónak néznek, ha nem megyek el.
- Kérlek, gyere ellllllllllll.- könyörög nekem boci szemekkel Frankie. – atyám, ezeket a szemeket be kellene tiltani. (itt a nézés , szerintem zabálnivaló kiskölök)
- Hát …..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése