http://www.youtube.com/watch?v=W2bXBurJnqI&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=dXTnAxwWuLI&feature=related mindkettő jó a végére, másrészt azért is szeretem ezket a számokat mert magyarul is értelmesek,és nagyjából arra szólnak amit a végén leírtam.
És most az egyszer a könnyebb érthetőség kedvéért adok címet is fejezetnek:
Félreértések tengerében.
Kevin szemszöge (ugrálni fogunk az időben, itt még a Winnie keresztelője előtt vagyunk egy honnappal, de Kevin gondolatai az előző fejezet utáni eseményeket követik)
Danival csodálatos volt minden pillanat, amit együtt töltöttünk el a házasságunk alatt, ám valami mégis hiányzott, nem is annyira nekem, inkább Daninak.(én így szerettem Daniellet leírni szóval senki ne gondoljon rosszra) Sokáig én se igazán értettem a jelekből, de szépen lassan kezdett nekem is összeállni mi is az, ami ennyire érdekli Danit. Azok az elkeseredett, ködfátyolos szemek magukért beszéltek. Simán ki tudtam olvasni azokat az érzéseket melyeket viselőjük makacsul próbál titkolni, még előlem is, a férje elől is. A bánatot, a magatehetetlenséget, és az elemésztő sóvárgás egy olyan fajta dolog iránt, amit még jelenleg biztos nem érhet el, ha csak valami égi csoda be nem következik.
És ez fájt neki a legjobban, nem is az, hogy a felesége nem osztja meg vele a gondolatait, hanem az, hogy ezt gondolja róla. Hogy ő soha nem lenne képes megajándékozni őt egy gyermekkel. Ez alapjaiban rengette meg azokat a pilléreket, melyeket ő sziklaszilárdnak és megdönthetetlennek érzet a házasságában.
Mégis milyen férfi az olyan, aki nem képes minden téren kielégíteni a feleségét? Kérdezte meg nem egyszer szánakozva magától, és a válasz galád módon mindig csak ugyanaz lett, kiábrándítóan száni való.
Egyszerűen a férfijúi becsületét sértette, hogy a felesége ennyire nem bízik meg benne, hogy azt gondolja ő még erre sem képes. Mondjuk mit is várt? Majd pont a felesége fogja kérdőre vonni a gyatra teljesítménye miatt?! Ugyan már, ezen még gondolatban is nevetnie kellett, másrészt Danielle nem is az a fajta, aki csak úgy kiteregeti a családi szennyest. Ő inkább a csöndben szenvedős, aki így kergeti őrületbe az egy szem férjét, állapította meg epésen.
Dani szemszöge (keresztelő előtt egy nappal, vagyis Kevin gondolatihoz képest egy hónappal később)
Hiába minden, állapítottam meg a nőgyógyászom előtt ülve. Minden, amibe eddig valamilyen szinten kapaszkodtam, porszemként csúszott ki a kezeim közül.
- Dani nem szabad feladni annyi mindennel próbálkozhattok még. – most legszívesebben behúznék neki egy jó nagyot. Hogy van képe ilyet mondani nekem azok után, hogy fél perccel ezelőtt közölte velem, hogy meddő vagyok. Egy rossz genetikai tulajdonság elég volt ahhoz, hogy egy életre elszakítson az anyaság gondolatától is. ( méh helyzeti rendellenessége )
- Ez a betegség sok nőnél jelentkezik nem vagy vele egyedül. – és persze ezt pont egy férfi szájából kell vissza hallanom. Vajon hány ilyen esettel foglalkozott Daren? – Sok nő élte át azt amit te most , de a többsége aki nem adta fel, annak most van egy csodás kisfia vagy kislánya. A mai világban már minden lehetséges.
- Én nem fogok örökbe fogadni egy gyereket sem. –már a gondolattól is kiráz a hideg.
- Nem is erre gondoltam. – mosolyog minden tudóan nőgyógyászom. – Bár az ötlet nem is rossz.
- Hát akkor mire? – más alternatíva nem igazán jut eszembe.
- Mesterséges megtermékenyítés. – mesterséges megtermékenyítés? Én erre nem is gondoltam.
- De a betegségem… - Daren azonnal a szavamba vág.
- Az csak a megtermékenyítést gátolja, magát a magzat kihordását nem, habár azt nem mondom hogy nem lesz fájdalom mentes a várandóság , de ennyi áldozatot szerintem megér egy közös saját kisbaba. – Lehetne saját gyermekem Kevintől? Ez bármennyi fájdalmat megér. Már csak azt nem tudom , hogy erre Kevint hogy fogom rávenni.
- Én benne vagyok mindenben. – álltam újonnan neki a dolgoknak.
- Ez a beszéd. Mi itt mindent meg tudunk tenni annak érdekében, hogy neked legyen egy szép és egészséges kisbabád. A többi viszont csak rajtad múlik. Tudod hiába teszünk meg mindent, azért mindenhatók még mi se vagyunk , ezért az első alkalomtól kérlek ne várj csodát. – legalább tudom mire számíthatok,meg egyébként is, ennél a mostani kiláthatatlan helyzetnél már csak jobb lehet.
- Nem érdekel mennyit kell várni. Engem egyedül csak a kisbaba érdekel és semmi más. Ha kell évekig várok rá.
Alice szemszöge (keresztelő után két nappal)
A keresztelő álomszépre sikeredett. Tényleg minden úgy zajlott le, ahogy elterveztem. Winnie első legfontosabb napja kamera és fotósok nélkül telt el, természetesen a családtagok készíthettek fényképeket, de semmilyen kirendelt fotóst nem engedtünk a templom közelébe. Azt akartam, hogy ez a nap csak az én kicsikémről szóljon és semmi másról. A legkevésbé sem akartam, hogy valami szenzációhajhász romba döntse az én szemem fénye első nagy napját. Másrészt viszont a boldogságba került némi fájdalom is, mivel a keresztelő napján sikerült végre kihúznom Daniból a vizsgálat eredményeit, amit annyira várt már. Szegényt villámcsapásszerűen érte az eredmény, bár hogy őszinte legyek engem is valósággal leforrázott a hír. Ennek ellenére Danin meg se látszott a csalódottság, ami miatt újra sikerült kivívnia az elismerésemet, én az ő helyében biztos dührohamot kaptam volna, vagy legalább jó alaposan kibőgtem volna magam valaki más vállán, nem úgy mint ő… Rajta semmi se látszott meg,mintha fejben valahol máshol lenne.
- Min gondolkozol szívem. – somfordált a hátam mögé Nick, miközben én Winnie fejecskéjét igazítottam meg mellemen, hogy könnyebb legyen neki az evés.
- Csak Daniékon. Tudod lelkiismeret furdalásom van, mert …- ezt azért mégsem mondhatom el Nicknek ez olyan személyes.
- Mert? – nézett rám kutató szemekkel miközben Winnie pihés kis buksiját simogatta.
- Elmondott nekem valamit Winnie keresztelőjén, valami nagyon fontosat, ami lélekben eléggé összetörte, de én csak Winnire tudtam gondolni aznap s hát nem igazán törődtem vele. Ez miatt most bűntudatott érzek. Úgy érzem magam, mint aki hátat fordított a legjobb barátjának a legnagyobb bajban.
- Hüm. Ez tényleg kemény dió.
- Az. Szerinted mit kellene most tennem? – néztem férjemre kíváncsian, miközben Winnie száját töröltem meg egy kendővel, az etetés befejeztével.
- Talán elmehetnél hozzá és megbeszélhetnétek négyszemközt a dolgokat. – ezt szeretem Nickben nem veszi a szívére ha nem mondok el neki mindent.
- De ugye ezt nem mondod el Kevinnek? – néztem rá kérlelően, miközben Winnie büfiztetését végeztem.
- Nem tudom… - harapdálta meg szája szélét szexisen – beszélhetünk róla. Te mit adsz a hallgatásomért cserébe? – most először incselkedett velem így Nick a szülés óta. Ami bevallom nagyon jól esett, mert ez is azt bizonyítja, hogy még egy szülés után is kívánatosnak tart engem.
- Ma te pelenkázhatód Winniet lefekvés előtt. – Nicknek ezt a fejét le kellett volna fényképezni. Szegény úgy nézett rám, mint akit most vágtak képen egy jó nagy serpenyővel.
- Nem éppen erre gondoltam, de… - kénytelen voltam a szavába vágni mert, tényleg attól féltem , hogy ott menten összeesek a röhögéstől.
- Szívem csak vicceltem. Nem mondod komolyan, hogy bevetted?- próbáltam visszatartani fel-feltörő nevetésemet- Bár - néztem rá álszenten - ha ennyire szeretnéd ezt a feladatot , akkor nem állok az utadba. – nyújtottam felé a nagy szemeket meresztő kislányunkat, aki az egészből szinte semmit se fogót fel.
- Látod még Winnie is téged akar. – kislányom édesen gőgicsélve kapálózott az édesapja felé.
- Még jó, hogy engem akar. – vette át gyöngéden, a legnagyobb büszkeséggel babánkat- Ugye kishercegnőm? – emelte fel kicsit, de éppen csak annyira, ami még nem volt veszélyes egy ilyen kisbabának.
- Jól van te elfogult apuka, ha ennyire szereted a lányunkat, akkor tényleg rád hagyom a pelenkázást és az öltöztetést. – tudtam hogy nem fog megsértődni, mert imád a lányunkkal együtt lenni.
- De akkor utána kérem a megígért jutalmat. – ringatta lágyan Winniet, aki szinte elveszett az édesapja erős karjaiban.
- Oké megegyeztünk. – mosolygok még vissza rá az ajtóból.
Ismeretlen szemszög (keresztelő után két nappal)
Már csak félév van hátra és letelik a börtönbüntetésem, és kezdetét veheti az új életem. Az új éltem, melynek minden egyes apró részletét kidolgoztam fejben. Szegény kicsi Alice még nem is tudod mi vár rád. Persze ha tudnád se változtatna már semmin. Holnap szépen elkezdem az ördögi kis tervemet, ami a te őrületbe kergetésével kezdődik, és a haláloddal fejeződik be. Ahogyan a holnapi napra gondoltam akaratlanul ördögi mosoly jelent meg a szám szélén.
Alice…Alice élvezd csak a maradék idődet ameddig lehet, a kiszabadulásom után már úgyse teheted ezt meg. – ezzel a megnyugtató gondolattal hajtottam álomra a fejemet, a kemény priccsen.
Dani szemszöge( megérkeztünk a jelenbe , ez a keresztelő után egy héttel van)
Megállás nélkül törtem a fejem valami jó megoldáson a megfelelő szituáción, amikor is szóbahozhatnám Kevinnek a baba projektet, de valahogy az irányítás mindig kicsúszót a kezeim közül. Ha éppen megfelelő lett volna a hely, akkor én kezdtem el kétségbe esni, amikor viszont én lettem nyugodt akkor meg a hely lett kellemetlen.
Szóval ez az egész álljunk oda a férjünk elé és valljunk be mindent, nem is ment olyan könnyen, mint azt elsőre hittem.
A megoldást viszont nem húzhattam a végtelenségig, ugyanis a biológiai órám szó szerint ketyeget. Ennek értelmében minél hamarabb valók szint, annál hamarabb lesz gyerekem.
Ami elméletileg nem is tűnik olyan ember próbáló feladatnak, gyakorlatilag viszont tönkre is teheti az egész házasságomat.
- Szívem beszélnünk kell. – ébreszt fel gondolataimból Kevin erélyes hangja.
- Miről is? – nézek rá kíváncsian.
- Tudod te azt jól. – néz rám vádlón, amit nem egészen értek.
- Hát , hogy őszinte legyek fogalmam sincs miről beszélsz. – és tényleg igazat mondtam. Nem tudom hírtelen mitől tört ki így Kevin.
- Na ne mond. – most már szabályosan ordibált, amit tőle még sose tapasztaltam. Kevin eddig számomra mindig maga volt a megtestesült béke és nyugalomszobra, erre tessék, most úgy viselkedik, mint egy felbőszült bika, aki előtt piros posztot lenget a torreádora.
- De mondom. – határozottan kezdem magam úgy érezni, mint a torreádor. A kérdés most már csak azt volt, hogy kettőnk közös harcából kikerül ki győztesen, én, aki elvileg irányítok , vagy Kevin aki dühöngve megy a maga feje után. – Talán ha érthetően elmondanád, amit akarsz, akkor én is megérteném. – próbáltam nyugodtan hozzáállni a kitöréséhez, ami viszont elég nagy hibának bizonyulhatott részemről, mert ezzel csak még jobban ingereltem nyugodtnak legkevésbé nevezhető férjemet.
- Á, szóval még nekem kellene téged felvilágosítanom? – ezt most elég gúnyos hangon mondta.
- Kevin, nem tudom mi ütött beléd, tényleg nem értelek. – tártam szét a karjaimat értetlenségem jeleként.
- Tudtam, hogy titkolsz előlem valamit, és rá is jöttem hogy mit. – Mi? De hogyan? Nem az nem lehet, estem azonnal kétségbe. Ám Kevin vádló sötét örvényként rám szegeződő szeméből rájöhettem, hogy innen most nincs menekvés.
- Tehát tudod. – próbáltam palástolni fájdalmamat, a lehető legkisebb szerencsével, mert akármilyen szilárdan is álltam hozzá ehhez a beszélgetéséhez, tudtam itt csakis én lehetek a vesztes. Kevin rájött és ezzel vége mindennek. Vége a házasságomnak és az egész életemnek.
- Tudom?! – nevetett fel megjátszott lelkesedéssel - Még annak örülök, hogy más nem tart ezért szerencsétlen baleknak. – Tudtam , hogy fájni fog ha kiderül az igazság, de hogy ennyire azt sose gondoltam volna. Azt reméltem, hogy képesek vagyunk ezt is közösen túl vészelni, vagy legalábbis higgadtan megbeszélni, de ezek szerint én csak hamis illúziókba ringattam magam.
- Sajnálom. – mást nem tudtam kinyögni, mert attól féltem, hogy a maradék büszkeségem is a porba hull, és azt már tényleg nem engedhettem meg magnak. Éppen elég volt azt a magányt érezni ami most körbevett , mert Kevin kitörésével minden oda lett. Kártyavárként dőlt össze minden, amiben eddig hittem. Az egész életem oda lett Kevin elvesztésével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése