Megbélyegezve 24.rész

24. rész


Nos a fejezet nagy része már ismerős lehet egyeseknek , de kellett bele , mivel csak ezzel együtt érthető Joe hirtelen szerelme Alice iránt.

Joe szemszöge

Már lassan két órája várunk a műtő előtt a fiukkal, de eddig semmi hírt se kaptunk Alicről. Remélem minden jól sikerül, nem is magam miatt, hanem Alice és Nick miatt. Alice mindent erre az egy műtétre tett fel. Nem hiába vállalják önként ezt a műtétet annyira kevesen, akkora rizikófaktora van, hogy elég egy rossz mozdulat és a páciensnek egy életre befellegzett. Alice mégis bevállalta, és ha őszinte akarok lenni, akkor meg is értem. Én sem mérlegeltem volna a kockázatokat egy percig sem, ha tudom, hogy van esély arra, hogy újra járjak. Az ő helyében én is, ugyanígy választottam volna. Ezzel együtt ugyanakkor Alice nem csak a lábát kaphatja vissza, hanem az egész életét. Tudom, mert egyszer véletlenül kihallgattam az egyik telefon beszélgetését a testvérével.


/Visszaemlékezés/


Alicnél vagyunk, mint mindig, most is Frankie kedvéért kocsikáztam el ide. Csak tudnám, mit tudnak több órahosszáig csinálni? De mit is érdekel ez egem? Nem teljesen mindegy, kirakom Frankiet és már itt se vagyok.


- Szia Alice. – köszönök jó kedvet tettetve, miközben Frankiet tolom be magam előtt az ajtón.


- Sziasztok. – köszön ő is jókedvűen. – Hát Nicket hol hagytátok?- na ez meg a másik, ami felettébb bosszant Aliccel kapcsolatosan, képes mindenkinek a fejét elcsavarni. Nick is teljesen olyan, mintha emlékezet módosításom esett volna át, amióta találkozott Aliccel. Komolyan mondom mintha ki cserélték volna.


- Ő most nem tudott eljönni, ezért jöttem én, de már megyek is. – láttam rajta, hogy nem küllőnősebben érdekli a jelenlétem, hát meg is értem, Nick után én már nem is rúghatok nála labdába. Hiszen Nick a komoly udvarias kifinomult Jonas, míg én a tökéletes ellentétje vagyok. Mindenki azt hiszi, hogy egy öntelt tuskó vagyok, aki csak úgy falja a nőket heccelésből. Pedig ez csak a látszat. Nekem is vannak érzéseim, mint mindenki másnak. Lehet nem mutatom ki őket annyira nyíltan, mint Kevin és Nick, de attól még vannak.


- Nem akarsz maradni?- nézz rám a nagy ártatlan szemeivel. – Mármint pont most lettem kész csokoládétortával, és ha ráérsz, jó lenne beszélgetni, de ha sietsz azt is megértem.


- Marad, úgy sincs semmi dolga. – vágja rá egyből Frankie, mire én egy kisebb fajta fejbe kólintással jutalmaztam. Hála neki, most akkor se mehetek el, ha akarok.


- Akkor ezt megbeszéltük irány a konyha. – ahol tényleg finom illatokat árasztott a tömény csokis édesség.


- Te hány szelettel kérsz? – fordul felém Alice, miután kiosztotta Frankie szeleteit.


- Egy bőven elég lesz. – válaszoltam kimérten.


- Csak nem félted az alakodat? – teszi fel viccesen a kérdést.


- Nem, egyszerűen csak nem szeretettem az édességeket. – ami igaz is.


- Akkor még jó, hogy itt van nekünk Frankie. - az már egyszer biztos, hogyha édességekről volt szó, Frankie kettő helyet is tudott enni.


- Egyébként …- szakította félbe Alice mondatát a telefon csörgése.


- Mindjárt jövök. – sietett el gyorsan a csörgő hang irányában.


- Finom a süti. –nyammogja hangosan Frankie.


- Akkor megeheted az enyémet is. – tolóm elé a saját adagomat. – Figyelj Frankie nekem most el kell mennem. Nem tudok veletek itt maradni.


- De mit mondjak Alicnek? – nézz rám értetlenül.


- Jó kérdés, majd kitalálsz valamit, ügyes fiú vagy. – nyugtatgattam vállon paskolva .Végül is, még mindig miatta vagyok itt , ha az elején nem szól közbe már rég nem lennék itt.


- Oké, de azért még értem jössz? – ez meg mégis milyen kérdés akart lenni?


- Persze, hogy érted jövők. Nem hagylak csak úgy itt. – néha tényleg fáj az emberek lekicsinylése.


- Akkor jó. Szia. – a kis hálátlan. Én hozom viszem, és még csak annyit se tud mondani , hogy köszönöm.


- Na akkor mentem. – köszöntem el tőle, hogy azonnal kijárati ajtónál lehessek. Már éppen kilincset nyomtam le, amikor egy érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet. Végül a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam, így még attól sem rettentem vissza, hogy az ajtó mögé lopózva kihallgassam Alice telefonbeszélgetését.










- Nem! Nem és nem! – hallottam meg Alice egyértelmű véleménynyilvánítását valamire. – Nem megyek el pszichológushoz. Nincs az az Isten, hogy én oda betegyem a lábam. – egyáltalán miért kellene neki pszichológus járni, tettem fel magamnak a kérdést. Alice néha tényleg feszültnek és gondterheltnek tűnik, de ettől még senkit nem küldenek dili dokihoz.


- Alice – csendült fel Brad hangja nyugtatóan a kihangosított telefonban. – mi csak neked akarunk jót.


- Kötve hiszem. – vágott vissza indulatosan Alice - Ti csak a múltamban akartok vájkálni. Én már rég lezártam magamban a múltat. Most új életet kezdtem. Miért olyan nehéz ezt nektek megérteni? – nagyon nehéz volt nézni, ami ezután történt. Alice szinte a szemem előtt hullott darabokra. Először csak a szemeiből kezdtek el potyogni megállíthatatlanul a gyémántfényű könnyek, majd a megadás jeleként egy szívfájdító nyüszítésként a két kezébe temette az arcát. Rettenetes volt ilyen körülmények közt itt állni az ajtó mögött, de tudtam, hogy azzal se segítenék a helyzetén, ha oda mennék hozzá, ezért csak hallgattam tovább a beszélgetést.


- Akkor miért nem mondod el nekünk? – halottam a vonal túlsó oldalán a követelőző hangot. – Tudjuk, hogy ez egy hatalmas trauma volt neked, de talán könnyebb lenne feldolgozni, ha valakivel, megbeszélnéd. – Most már tényleg nem értettem semmit.


- Ha annyira hallani akarod, akkor elmesélem. – révedt el Alice arca, mintha csak a múlt egy távolabbi emlékét idézné maga elé. – Az nap volt a bajnokság utolsó napja, mi nyertünk – csuklik el élesen Alice hangja, miközben letörli a kibuggyanó könnyeit- nagyon boldog voltam. Végre úgy éreztem, hogy valamiben én is kiemelkedő teljesítményt nyújtottam, hogy végre bebizonyíthattam, hogy én is vagyok olyan jó, mint ti. De legnagyobb pofoncsapás tudod mikor ért? – kérdezte vádlón Alice. – Amikor észrevettem, hogy több ezer rajongó közt nincsenek ott az én szüleim. Minden játékosé ott volt, de az enyémek nem! Tudod te milyen érzés volt ott állni? Valószínűleg nem. Mert hiába voltam az nap győztes, még is a legnagyobb vesztesként léptem le pályáról. – Alice szavaiból kiérződött az összes felgyülemlett fájdalom – Ezután én még mindig hittem bennük. Azt meséltem be magamnak, hogy csak elnézték az időt és azért nem jönnek értem. Hiszen megígérték nekem. – tör fel a hisztérikus sírás Alicből - Azt mondták, történjék bármi is, ők akkor is ott lesznek. Hát nem így lett. Újból bebizonyították mennyire csapnivaló szülők lettek. Tudod mennyi idő után keveredtek elő? – miért érzem azt, hogy nem csak egy két órát késtek – Tíz órával később jöttek értem. – ez nem semmi, most már legalább tudom miért nevezte Alice csapnivalónak a szüleit. – Több mint tíz órát vártam rájuk a szakadó esőben, miközben ők önfeledten múlattak egy partin. Amikor megérkeztek gondolhatod milyen állapotban lehettek. Már mindketten taj részegek voltak, de azért arra még maradt erejük, hogy belém kössenek és szurkáljanak. – itt szakadt el láthatóan az összes gát Aliceben. – Ezután már én se bírtam tovább, minden haragomat rájuk zúdítottam. Ami bűnük volt azt mind fejükre olvastam. Azt akartam, hogy egyszer az életben ők is érezzék át azt a fájdalmat, amit én éreztem minden nap, amikor elfelejtettek. – Alice hangja itt már teljesen elhalkult valószínűleg most érkezett el a történet azon részéhez, ami nem csak engem, de a testvérét is eredetileg érdekelte. – A gúnyból és megvetésből szőtt nyilam végül célba ért. Anyáék utolsó pillanata a halál előtt az volt, hogy tőlem kértek bocsánatot, miközben én legszívesebben a halálukat kívántam volna, mindazért amit egész életemben velem tetettek. – most értettem meg igazán Alice jellemét, most, hogy tudtam min kellett neki hosszú éveken átmennie - Igen, ez volt az utolsó pillanat, amit közösen át éltünk a kamion becsapódása előtt. Ez történt aznap, amit azóta se tudtam elfelejteni, mert az a nap úgy égetette be magát a szívembe és emlékezetembe, hogy azt erővel sem tudná senki kitörölni.


- Alice nekem fogalmam sem volt rólad. - szabadkozott zavartan Brad - Tényleg nem tudtam, hogy ekkora terheket cipelsz a baleset óta.


- Nem akarok pszichológushoz menni. – hárított Alice, mintha nem is az előbb mesélte volna el élete legszörnyűbb emlékét.


- Nem kell, ha nem akarod, nem erőltettem tovább. - hozta meg Brad a végső döntését. Ezután már én se maradtam tovább, amint lehetet elhagytam a házat.






/Visszaemlékezés vége/






Így jöttem rá Alice kistitkára, amit ha jól gondolom még Nicknek se mondott el. Bár meg is tudom érteni, ezt senki se kürtöli világgá, de azért számomra sokat jelentet hallani ezt az emléket, mert így Alicet is teljesen más szemszögből tudtam megítélni. Eddig a dacosságát csak egy álarcnak néztem, amivel vonzotta az olyan esetlen balekokat, mint Nick, de ezzel az emlékkel rá kellett jönnöm, hogy Alice a dacosságát használja fel védőpajzsként, és ebben rejlik az ő igazi ereje, hogy mindenkivel szembe tud nézni.






- Mi a fene tart eddig? Azt mondták csak két óra lesz, de az már rég elmúlt. – ébresztett fel gondolataimból Nick ideges hangja, aki járkálással és aggódásával úgy látom már a többiek idegeire mehetett.


- Nyugodj meg szívem, biztos jól van. – nyugtatgatta anya Nicket.


- Hogy tudnék megnyugodni? Semmit nem mondnak, semmi nem történik, és semmit nem tudunk. – fogalmam sincs, hogy bírja elviselni Alice Nicket, de nekem lassan kezd elegem lenni belőle.


- Á, na végre doktor úr,hogy van Alice ? – ahogy felnéztem tényleg Alice megviselt orvosa bukkant fel előttünk, mondjuk már itt is volt az ideje.


- Alice most már jól van. – hogyhogy most már?


- Ezt nem értem. Történt valami a műtét közben? – kérdezi meg Nick ijedten.


- Igen. Sajnos az elkerülte a figyelműnket, hogy Alica erősen vérszegény és ezért az altatás közben gondok adódtak a vérnyomásával. –közölte velünk az orvos a rémisztő hírt.


- Vagyis megállt a szíve? – kérdeztem rá magyarán a lényegre. Mert az orvos igen szépen fedte el a valóságot.


- Lényegében igen. – nyögte ki nagy nehezen az orvos.


- Hogy mi? – kérdezték egyszerre a többiek, mert nekik még csak most esett le, hogy az orvos a finomított verziót akarta nekünk beadni.


- Csak néhány másodpercig tartott, de korrigálni tudtuk ezt a hibát. – meg áll az ész ettől az embertől. Még jó, hogy korrigálni tudta, máskülönben Nickkel együtt már rég laposra vertük volna.


- De akkor most már teljesen jól van, és a műtét is jól sikerült? – kérdezte meg végül összegezve a műtét sikerességét Brad.


- Alice teljesen jól, a műtét sikeressége pedig csak a reflexvizsgálat után derülhet ki, de így előreláthatólag jó esélyei vannak a teljes felépülésre. – ezt jó hallani, mert akkor Alice tényleg megkaphatja az az életet, amelyet bárkinél jobban megérdemel.


Kritikát!!!