Jonas Brothers fanfiction site

18. rész


Alice szemszög


- Barátként semmiképp. – Soha nem gondoltam arra, hogy újra barátaim legyenek. Egészen addig, míg nem találkoztam a Jonas családdal, mert ők szép lassan észre vehetetlenül belopóztak a szívembe. Barátokat viszont nem akartam, jelentettem ki kategorikusan. Éppen elég barátom volt az eddigi életemben, és köszönöm szépen, de nem kérek belőlük az elkövetkező húsz évre.


- És mi van akkor, ha én nem a barátod akarok lenni?- Nick nyílt tekintette mindent elárult, a küzdést, és a dacosságot, hogy ő ebbe ilyen könnyen nem akar beletörődni, és ha rajta múlik nem is fog. Látszott rajta az elszántság, azt a fajta tekintetét mutatta felé, amivel képes volt még őt is megingatni abban a hittében, hogy ő nem kell senkinek. De hát mit is képzel?! Ő még mindig az a béna mozgáskorlátozott Alice Shellman volt, aki két lépést nem tudott megtenni segítség nélkül, míg Nick előtt még ott volt az egész élet. Ő híresség volt, egy igazi géniusz a zene szakmában. Ezzel szemben ő mit mutathat fel eredményként? Semmit, és ez fájt a legjobban. Az egész élete vakvágányra terelődött, a szülei, és a baleset következtében, de azt semmiképp nem akarta, hogy mások élete is tönkre menjen. Tudta milyen lenne Nickkel az élet, mert ebben az egy hétben volt ideje fantáziálgatni, mesébe illő jövőt elképzelni, de aztán mindig jött a felismerés, hogy ezek csak álmok, és az álmok, csak álmok is maradnak. A valóság pedig összeegyezhetetlen az álmokkal.


- Mire célzol ezzel? – mégis mit áltatom magam, még a hülye is rájönne, mit akar Nick. Akkor meg minek kínzom még mindig? Mert szeretnéd, ha kimondaná, ha kimondaná azt az egy szót, duruzsolt belül egy ördögi kis hang.


- Te is pontosan jól tudod. – miért nézz rám így, és miért ilyen torokszorítóan bársonyos a hangja?


- Azt hiszem, nem tudom. – makacsoltam meg magam, amire biztos nem számított, mégis olyan hangosan nevet fel, hogy a konyhában lévő összes serpenyő beleremeget. Látom, nem adod könnyen magad. – mosolygott rám úgy, mintha a becserkészésre váró oroszlán az áldozatára. – Legyen akkor úgy, ahogy te akarod. – Mi? Mit akarok? Én nem akarok semmit. De, de bólogatott nagyokat a kisördög, aki igenis Nick pártján állt és nem az enyémen. Nick olyan gyorsan hajolt le hozzám szinte észre se vettem, annyira lekötött az ostoba belső hang kántálása. – Tudott mit, inkább megmutatom. – mire a szavak eljutottak az agyamig, már nem maradt időm tiltakozni, csak élvezni azt a szenvedélyes csókot, amit Nick Jonastól kaptam. Látod, még többet is kaptál, mint amire vágytál. Minek neked a szavak, ha érezheted is? Az biztos, értettem először egyet a belső rejtett hangommal. Nick ezzel a mostani első csókjával mindent elmondott. Viszont a félelmeim megint előjöttek, és nem hagytak békén. A szemeim előtt megállás nélkül Nick derékba tört karrierje lebeget. Nem, ezt tehetem meg vele. A saját életemet már tönkre tettem, Nickét viszont akarom magammal rántani a semmibe.


- Nem, sajnálom, de ez nem tehetjük. – szakadtam el az ajkaitól.


- Alice, nem akarlak megsérteni, de te is ugyanúgy akartad, ahogy én. Ezek után, nem értem mi a gond? – mi a gond? Na vajon? Ezt egyáltalán még kérdezni kell.


- Minden. – fakadtam ki – Nick én nem vagyok a fiuk bálványa, még egy évvel ezelőtt sem voltam az, nem hogy most. Egyszerűen csak néz magadra és utána rám.


- Alice ugye most nem a lábaidra célzol? – talált süllyedt, még jó hogy arra gondolok.


- Pedig igen. – csattantam fel dühömben.


- Alice ez engem egyáltalán nem érdekel - vágja rá kerekperec- és mondhatsz bármit, ez akkor sem fog változtatni a tényeken. Fogad el, hogy szeretlek. - mi a fenéért ilyen csökönyös? Hát nem ezt akartad, végre kimondta, amit annyira szerettél volna hallani. Szeret! Csakhogy azóta megjött az eszem, és tisztán látom Nick jövőjét.


- Nick hiába erőlködsz, mi közöttünk nem lesz, soha semmi. – most az elevenébe találtam a keménységemmel, de nem tehetek mást, ha elgyengülök, akkor mindenek vége. Gyerünk Alice, gondolj Nickre.


- Miért? – kérdezi ingerlékenyen- Csak mondj egyetlen értelmes indokot. Alice… te egyszerűen csak félsz. De mitől? Tőlem vagy magadtól? – könnyű lenne ha csak ennyi lenne a bajom.


- Én nem félek! – ezt olyan határozottsággal ejtettem ki, hogy Nicknek szemernyi kétsége se legyen az ellenkezőjéről.


- Jó, nem félsz. – ezt olyan szenvtelenül ejtette ki, mintha mellékesnek is találná ezt az információt- Még is menekülsz előlem.


- Egyáltalán nem menekülök senki elől.


- Akkor nem értem mi bajod van. – Úgy látszik, csak akkor fog végre felhagyni ezzel a járjunk együtt dologgal, ha elmondom az igazat.


- Nem szeretnék veled együtt lenni- sütöttem le a szemeimet, mert képtelen vagyok a szemeibe mondani ezt az égbekiáltó hazugságot - mert félek, hogy tönkre tenné a karrieredet ez a kapcsolat.


- A karrieremet? – néz rám megütközve, mint aki tényleg nem hisz a fülének.


- Igen, biztos tönkretenné. – érveltem, mint egy jó védőügyvéd.


- Alice – nevetett fel hangosan-te tényleg csak ezért nem akarsz velem járni? – most ezen mi olyan vicces? Én egyáltalán nem látom viccesnek a helyzetet. Őt tönkre is tehetik az újságírók, és erre mit csinál, csak jóízűen nevet az én aggodalmamon.


- Igen. – vörösödtem el - Nick szerinted mit szólnának hozzá, ha hírtelen egy nyomorékkal kezdenél el járni?- nyomorék szónál közbe akar vágni, de én gyorsan folytatom, mielőtt még meg tudná szakítani a lendületemet - Mert szerintem sokan elítélnének. Én nem akarom, hogy ez miatt téged hátrányosan ítéljenek meg.


- Először is, Alice, ne nevezed magad nyomoréknak, mert nem vagy az!- Ezt nagyon határozottan mondta, miközben a dühét próbálta palástolni. –Másodszorra egyáltalán nem érdekelnek mások véleményei. A zenémet nyugodtan kritizálhatják, de a magánéletemet nem. – egyre inkább belelovalja magát, és ez az arcán is tükröződik. A homlokán apró ráncok jelenek meg, miközben a szemei apró szikrákat szórnak a dühtől. - Harmadszorra meg sokkalta fontosabb vagy nekem, mint hogy ilyen apróság miatt elveszítselek. Ha kell, akkor inkább lemondok a zenélésről és a bandáról is, de rólad nem! – mi ütött belé. Háborodtam fel, miközben igenis örülnöm kellene, hogy képes föladni azt, ami eddig az egész életét jelentette.


- Nem, ezt nem akarom, pont ezt nem akarom, nem érted? Nem akarom, hogy miattam megváltozzon az egész életed. – most már az én szemeim is olyan dühös lehetek, mint az övé, de nem érdekel- A testvéreim élete is egy csapásra megváltozott, a tieddel nem akarom, hogy ez legyen.


- Alice, erről nem te döntesz, egyébként is, ha valakit szeretünk, akkor olyanak fogadjuk el amilyen. Én így szeretettelek meg. Ha tudnál járni, akkor se tudnálak jobban szeretni, mert már most teljes szívemből szeretlek. Mások sekélyes véleménye pedig egyáltalán nem tud érdekelni, mert ők, csak azt a külső bábot látják, ami elrejti előlök azt a gyönyörű pillangót, aki te valójában vagy. – az utolsó mondatra kicsordultak a könnyeim is. Végre találtam valakit, aki úgy fogad el amilyen vagyok. Aki nem akar minden áron megváltoztatni, akinek én vagyok a tökéletes. Ennyi idő kellett arra, hogy rájöjjek mekkora baklövést követtem volna el, ha elüldözöm magam mellől Nicket.


- Még ezután is szeretsz?- néztem fel a szemébe. Ahol a kétségbeesés helyét átvette a határtalan öröm.


- Jó hogy. – mosolyog rám száz wattos mosollyal. – Ilyen könnyen amúgy se tudnál eltaszítani magadtól. Jó lesz, ha valamit megjegyzel.


- Mit?- remélem, nem azt akarja azt mondani, hogy a kapcsolatban ő akarja viselni a nadrágot, mert akkor én a falra mászok.


- Azt, hogyha én valamit eldöntök, az úgy is lesz, és az egy életre szól. – csókol meg újra talán még az előzőnél is szenvedélyesebben.