Megbélyegezve 30.rész

30. rész


Nick szemszöge



Éppen mélyen aludtam, még a párnát is a fejemre húztam, nehogy valaki hamarabb felébresszen, mert már nagyon elegem volt a hajnali kelésekből. Valahogy nem tudom, hogy, de mindig megtalál valaki valamilyen sürgős üggyel, és egy perc nyugtom se maradt. Bezzeg akinek a hívására a legjobban vártam , az rám se hederített. Alice úgy viselkedik, mintha a föld nyelte volna el.






- Kop. kop - kopog be valaki a szobámba. Na tessék, erről beszélek. Bárki is legyen az illető, biztos nem nyitom ki neki az ajtót. Egy hónapja megállás nélkül gürizek, ezért egy szombat délelőtti lustálkodás még nekem is kijár. – Drum, drum . – nagyon kitartó az illető, lassan betöri az ajtót ha így halad , de én akkor se moccanok meg.


- Nick, az isten szerelmére nyisd már ki azt az átkozott ajtót. – csak Joe az, jöttem rá a dühös hangból. – Tudom, hogy bent vagy. Hallod, most azonnal nyisd ki! – na majd pont Joe fog nekem dirigálni a pihi napomon.


- Menj el. – ordítok neki ki, hátha végre feladja az értelmetlen dörömbölést.


- Nem megyek el, mert beszélnem kell veled. – ordít be. – Brad hívott reggel, téged is hívott egyébként, csak a nagy pihenésed közben nem vetted észre. – Mi, Brad Alice testvére? Lehet, hogy valami történt Aliccel? – amint tudatosult bennem, Brad hívásának a híre azonnal összekaptam magam és az ajtónál teremtem.


- Mit mondott Brad? – nyitottam ki gyorsan az ajtót.


- Neked is jó reggelt. – vágja hozzám dühösen Joe. – Csak hogy végre kegyeskedtél kinyitni az ajtót.


- Jó, tudom bocs. Na mit mondott Brad? – kérdezem izgatottan.


- Azt , hogy Alice nagyon rosszul van, és ez állítólag két hete tart, pontosan azóta, amióta itt járt nálunk. – a mondat végét valószínűleg rosszul halottam, mert az nem lehet, hogy Joe a nálunk szót használta.


- Nálunk? – nézzek rá értetlenül. – Alice nem is járt itt, sőt még csak hívni se hívott engem vagy már egy hónapja. – teszem hozzá, bár ezt ő is pontosan jól tudja.


- Hát ez az amit én se értek! – tárja szét a karját tanácstalanul Joe. – Brad azt mondta, hogy kéthete utazott ide egy délutáni járattal, vagyis késő este érkezhetett meg. Ennek ellenére senki se látta. Sőt ha már itt tartunk, azt se értem, hogy miért ment el egy szó nélkül.


- Én se, de abban biztos vagyok, hogy valaminek történnie kellett. – gondolkoztam el a két héttel ezelőtti eseményeken - Alice nem az a fajta, aki csak úgy itt hagy csapot papot egy kis semmiségért. – végül beugrott mi volt két héttel ezelőtt, én hülye akkor adtam oda Joenak a szobámat, amit utána két nappal később vissza is kaptam – Joe, - néztem rá dühösen, mert el tudom képzelni, mit csinálhatott éppen akkor, amikor Alice itt járt. – mit csináltál a szobámban két héttel ezelőtt, amikor kölcsönkérted?


- Hát ezt is… azt is, de miért olyan fontos ez? – látszik rajta, hogy próbál kitérni a válaszadás alól, de most az egyszer nem hagyom, hogy elterelje a beszélgetést.


- Mond, hogy nem szegted meg a fogadalmunkat? Ugye nem? – nem tehette meg, bár én is könnyen beszélek. Én is megszegtem, de én legalább a mennyasszonyommal tettem meg, nem pedig egy jöttmenttel. Joe lesütött pillantásából mindent egyből megértettem. Megtette, ráadásul az én szobámban, pont akkor, amikor a feleségem is itt járt. Hihetetlen hogy Joe akarva akaratlanul is, de képes teljesen tönkre tenni a házasságomat.


- Nem hiszem el, hogy megtetted. – akadok ki hangosan.


- Pont te mondod? – néz rám némi haraggal a szemében Joe - te is megetetted, meg Kevin is. Akkor nekem már nem teljesen mindegy?


- Hogy mondhatsz ilyet? Az elsőnek különlegesnek kellett volna lennie. Azzal a nővel kellett volna megtörténnie, akit tényleg szeretsz tiszta szívedből.


- Mondja ezt az, aki elvette tőlem ezt a lehetőséget. – vágja rá kioktatóan - Hála neked ez már számomra sose jön el. Ezért nem értettem miért várjak olyanra, ami számomra elérhetetlen.


- Joe, nem fogok veled most leállni veszekedni, mert teljesen értelmetlen és fölösleges lenne. Amúgy se érek rá, haza kell utaznom Alichez, mert hála neked, most a feleségem abban a tudatban él, hogy ÉN- hangsúlyozom ki a szót - a hét minden pillanatában mással mulatom az időt.






Alice szemszöge






Két hét telt azóta a borzalmas éjszaka óta, és semmi se változott. Hiába próbáltam eltemetni magamban az érzéseket csak egyre rosszabb lett minden, mert mindig felszínre törtek az áruló érzések. Akárhogy tiltakoztam Nick arcával szemben, az elmém mindig megvétózta az akaratomat és kegyetlenül tártam elém szerelmem minden egyes arcvonását.






Miért, miért nem tudom végre el elfelejteni? Kérdeztem meg magamtól minden egyes alkalommal. Miért kellett ekkorát csalódnom benne? Annyira fáj még mindig, és a legrosszabb, hogy tudom, sose fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor rájuk nyitottam.






Azután , hogy hazaérkeztem azonnal el is akartam utazni , de csomagolás közben jöttem rá , hogy ezzel nem oldok meg semmit. Ezért inkább maradtam és némán szinte a depresszió szintjére süllyedve szenvedtem. Annyira rosszul viseltem Nick tettét, hogy teljesen magamban zárkóztam. Ha valaki keresett, akkor egyszerűen nem nyitottam neki ajtót, és a telefon se vettem fel. Teljesen elszigeteltem magam a környezetemtől. Egyáltalán nem akartam, hogy más is lássa, mennyire rosszul vagyok, pont elég nekem elviselni ezt az egészet. Másnak magyarázkodni meg sose szerettem, ezt meg végképp nem fogom megosztani senkivel, mert elég megalázónak tartom az egész helyzetet.






Nick szemszöge






Végre megérkeztem, amit többek között a családomnak köszönhetek, akik egy szó nélkül mellém álltak a bajban. Igen, jó nagy bajban vagyok, hála Joenak. Egyszerűen még most se tudom felfogni, hogy lehetet ennyire felelőtlen és eszméletlenül szemét. Ha tudnám, hogy Joenak nincs jós képessége, még azt is hihetném, hogy szánt szándékkal tette. Egy cseppnyi elég tételem azért mégis akadt, mert ahhoz, hogy apuék elengedjenek, mindent be kellett vallanunk. Joenak éget is rendesen a pofájáról a bőr, de csak azt kapta, amit megérdemelt. Kellett neki az én szobámban, az én ágyamban lefeküdni egy vadidegennel, főleg az én feleségemnek a szemeláttára. Komolyan még vicces is lenne az egész szituáció, ha nem én és Alice lennénk a szenvedő alanyok.






Alice szemszöge






Valami csörgésre ébredtem fel, ami leginkább egy kulcscsomó csilingeléséhez hasonlított, amikor nehézkesen elfordítunk a zárban, és igazából annyira álmos voltam, hogy nem is foglalkoztam vele, úgyis biztos voltam benne, hogy csak Brad jött el megnézni élik-e még. Mintha még mindig valami kis csitri lennék, akire a szülei vigyáznak. Inkább nem is akartam vele foglalkozni, a fejemre húztam a takarót, és próbáltam úgy tenni mintha itt se lennék. Ha akar, akkor megnéz, ha meg nem, akkor meg legalább nyugodtan aludhatok tovább.






A motoszkálást egyre intenzívebben hallom, míg végül valaki alig halhatóan kinyitotta az ajtót. A léptek végül az ágyam mellett állapodnak meg, az illető, akit én száz százalékosan a testvéremnek hittem, egy hihetetlen gyors rántással húzta le rólam a takarót.






Szinte fájdalmas érzés volt a meghitt melegből egy csapásra hideg levegővel érintkezni, és legalább ennyire rossz érzés volt szembesülni szememet kinyitva a valósággal.






- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle dühösen.


- A feleségemet. – válaszolja viccesen. Haha mindjárt elnevettem magam.


- Tényleg? Jó, hogy eszedbe jutottam, biztos nagyon elfoglalt voltál, ha csak most értél ide. - kezdtem el gúnyolódni.


- Alice tudom, hogy mérges vagy rám és…


- Nem egyszerűen mérges vagyok - csaptam le magamról dühösen a takarót - hanem csalódott, mérhetetlenül csalódott vagyok benned. –– fogtam vissza a majdnem kibuggyanó könnyeimet, nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy sírni lásson.


- Alice kérlek csak hallgass meg, esküszöm, mindent megmagyarázok. – kezdet el szánalmasan védekezni.


- Mit kell ezen megmagyarázni? - nem vagyok idióta és a saját két szememnek még én is hiszek- Mindent láttam ott voltam. – csuklik el a hangom a mondat végére.


- Pont ez az! – csattan fel hangosan - Az a személy, akit láttál az nem én voltam, még csak nem is abban a szobában aludtam. – nem hiszem el, láttam amit láttam, az az ő szobája volt, és igaz csak hátulról láttam, de abban is biztos vagyok , hogy nincs minden férfinak olyan göndör fekete haja és kidolgozott teste mint Nicknek.


- Nem hiszek neked, nem tudok neked hinni. Ott voltam, láttalak. – fakadtam ki sírva.


- Alice kérlek híd el. – nézz szinte könyörögve a szemembe, miközben leguggol hozzám - Az nem én voltam, hanem …Joe. – Mi? Joe? Mit kereset volna ő Nick szobájában főleg este, egy másik nővel. Nem, ő nem lehetet, Joet köti az esküje, és ezt biztos nem szegné meg csak úgy.


- Ez nagyon átlátszó hazugság. Remélem nem gondoltad komolyan, hogy el is hiszem. Joe? – ez elég kiábrándítónak hangzott - Ugyan már, mit keresett volna ő ott? Egyébként is, köti őt az eskü, nem szeghetné meg, csak egy nyomos okkal, amihez minimum egy mennyasszony kellene. – kicsit ironikus volt a hangom, na de kijé nem lenne az ebben a pillanatban.


- Joe aznap kérte kölcsön a szobámat, amikor megérkeztél. – kezdte elmagyarázni kétségbe esve - Elmondta, hogy megismerkedett egy lánnyal és hogy szeretne vele kettesben maradni, csakhogy az ő szobája a turnék során egy szemétlerakó övezethez hasonlít, ezért megkért, hogyha nem lenne nagy gond, akkor cseréljük ki a szobáinkat. Én azonnal beleegyeztem, mivel tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy végleg kiverjen téged a fejéből. – fogja meg a remegő kezemet - Kérlek higgy nekem, nem én voltam. Sose csalnálak meg. – nézz rám most már könyörögve.


- Már nem tudom mit higgyek. – nézzek rá én is elkeseredve. – Te hinnél magadnak az én helyemben?


- Valószínűleg nem, pont ezért hívd fel Jeot, ő mindent el fog neked mondani. Nekünk is csak ma vallotta be. Ha Brad nem hívja fel, akkor sose derül ki az igazság. Már anyuéknak is elmondta, és hát jó kis fejmosásban részesítették, de megérdemelte. Képes lett volna egész életében titkolni. – ezek után mégis kinek higgyek? A szememnek, vagy a szívemnek, ami árulómódjára kezdett el gyorsabb ritmusra verni már csak a jelenlététől.


- Emlékszel mit mondtam akkor, amikor megismertelek? – kérdezi végül tőlem letörten.


- Nem. – csóválom a fejem.


- ,,Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ezek alapján a látszat néha csal. – ahogy Nick a saját szavait idézte, teljesen lefagytam, mert a kételyek és a homályos érzések tengerében mégis csak ott volt az az egy cseppérzés a remény, hogy ő ugyanaz a személy, akit én két évvel ezelőtt megismertem, és aki engem sosem csapott volna be. Ezek alapján, hogy kételkedhetnék benne? Hiszen igaza van.Ennyi erővel Joe is lehetet, ő is és Nick is ugyanúgy néznek ki hátulról, és eddig még sosem csalódtam benne.






Mozdulatlanságomat Nick félreértelmezhette,(ugyanúgy ahogy én is azt az éjszakát, amikor megérkeztem hozzá meglepetésként), mert egy hang nélkül felállt és el akarta hagyni a szobámat, de mielőtt még megtehette volna gyorsan kipattantam az ágyamból és hátulról szorosan magamhoz öleltem.






- Annyira jó, hogy itt vagy. – súgtam bele a fülébe.


- Annyira jó, hogy szerethetlek. – kaptam meg azt a választ, amire több mint egy hónapot vártam.