Megbélyegezve 31.rész

31. rész




Igazi égi háború dúlt kint, a fákat a szél majdnem gyökerestül tépte ki. Az esőcseppek találkozása a párkánnyal minden egyes alkalommal felért egy ágyúdördüléssel. De ami még ennél is rosszabb volt az a benti környezet. Itt bent farkastörvények uralkodnak. Csak az erősebb győzhet, a gyengébbek pillanatok alatt kihullnak és végül csak az erősebb marad, köztes állapot nincs. Ez az aranyszabály minden ideérkezőnek, és ha van egy kis csöppnyi eszed, akkor az erősek táborát részesíted előnyben, mert csak velük élheted túl a bent töltött mindennapokat. Az elején ugyan még én is játszottam a hülyét és kekeckedtem minden utamba kerülő cellatársammal, de a végén megtanultam a leckét, és rájöttem hol vagyok én, hozzájuk képest, a ranglétra legalján. A csúcsra való feljutás pedig nem megy egyik pillanatról a másikra. Itt csak véres verejtékkel érheted el azt, amit akarsz, a tisztelet kivívását. Bár tőlem már az elején is féltek az itt lakók, mivel nem mindenki kerül be gyilkossági kísérlet vádjával. De egyvalamit már a bekerülésem előtt megfogadtam magamnak, hogy befejezem azt, ami miatt ide jutottam.


Alice szemszöge


Életem talán legboldogabb részét élem át most a férjemmel, mivel mindent sikerült tisztáznunk. Most is éppen nekem készít reggelit a szentem, mivel teljesen kifárasztott az este, mosolyodok el álmodozóan a tegnapi éjszakára gondolva. Ahogy így eltöprengtem Nick is megérkezett egy csinos kis tálcával a kezében.


- Remélem ízleni fog. – mosolyog rám bizonytalanul. Na igen, a konyhai teljesítménye azóta se változott sokat, hogy megismert , pedig én tényleg próbálkoztam , de ő egyszerűen reménytelen esett. Az egyetlen étel, amit sikerült megtanítanom neki, az a rántotta, de ezt viszont már profi szintre fejlesztette az eltelt idő során.


- Biztosan ízleni fog, bár most legszívesebben valami mást ennék meg. – nézzek rá félre érthetetlenül.


- Na és mit? – vette az adást és a nyakamat kezdte el apró csókokkal hinteni.


- Talán téged. – kapok az ajkai után gyorsan, de ezt a meghitt pillanatot félbeszakította gyomrom éles korgása.


- Azt hiszem ezt a pocid nem így gondolja. – neveti el magát hangosan, mire én mérgesen, mű durcival hanyatt döntöm.


- Mondja ezt a ház mesterszakácsa. – muszáj rájátszanom egy kicsit, nem hagyhatom, hogy elszálljon magától.


- Jó, akkor ezentúl nem lesznek, meglepi reggelik. – fordul el tőlem megbántva.


- Na, nem úgy gondoltam. – bújok oda hozzá gyöngéden, hátha ezzel megpuhítom, mire ő pókerarccal megfordul, és galád módon az arcomba nevet.


- Nem hiszem el, hogy bevetted. – nézz rám pajkosan.


- Tudod mit érdemelsz? – nézzek rá sunyin, miközben hátul már készen létbe helyeztem a jutalmát.


- Na mit? – nézz rám kíváncsian, mint aki azt hiszi most egy csók nyereményese lesz.


- Ezt. – vágom képen a hatalmas párnával. Ahogy a párnát elemeltem az arcától szabályosan kiszakadt belőlem a röhögés. Nick szája és a haja is tele volt a párnából kieső tollpihékkel. Szegény annyira idétlen képet vágót, hogy képtelen voltam abba hagyni a nevetést, még percekig.


- Ha a harc hát legyen harc. – köpködi ki a tollpihéket, miközben rám veti magát, és ott csikiz ahol csak ér.


- Ne …kegyelem… kössünk fegyverszünetet. – nyögöm ki nehezen, mert majd megfulladok a levegőhiány miatt.


- Nem tudom megérdemled –e ? – fogja le a kezeimet a fejem fölött – De hajlandó vagyok elnézni a huncutságodat, ha azt mond, idézem: Nick te vagy a ház mesterszakácsa. – vág egy ördögi mosolyt.


- Nick – nézzek a szemébe mosolyogva – te vagy – látom, tényleg azt hiszi, kimondom – a ház, legrosszabb szakácsa. – nevettek most én, az arcába örömittasan.


- Jaj, annyira tudtam,- horkant fel hangosan - mit is képzeltem, hogy kimondod? – fordul el megint megsértve.


- Nick, kétszer nem dőlök be ugyannak a trükknek.


- Ha nem, hát nem. – slattyog ki a szobából összetörten.


- Tudod mit? Legyen, kimondom. – érem utol a lépcső közepén - Nick te vagy a ház mesterszakácsa. Remélem most boldog vagy?


- Igen, mert végre enyém az utolsó szó. – ú, ha nem lett volna ez az önelégült képe, most nem is ő lenne, de vissza fogja ő ezt még kapni, abban biztos lehet. Aztán hirtelen minden megváltozott, olyan fájdalmat éreztem ölemben, hogy azt hittem ott menten esek össze a lépcső közepén.


- Nick, segíts. – szólítottam meg szerelmemet, aki már háttal ált nekem.


- Nem, nem veszem ezt be. – mondja hátra se nézve - Mára szerintem fejezzük be ezt a játékot.


- Nick, ez most nem vicc. - nyögök fel a fájdalomtól.


- Jó próbálkozás. – dudulászik mintha ott se lennék.


- Nick, vérzek. – az egész lábam úszott a vérben. – Kérlek segíts. – csuklok össze hangosan, mire ő is megfordul rémülten.


- Alice – fehéredik el az arca a rémülettől - Istenem mi történik veled?


- Nem tudom, de nagyon fáj. – csuklik el a hangom, mielőtt elveszteném az eszméletemet.










Nick szemszöge






Aliccel viccelődve telt a reggelünk egyfolytában a másikat ugrattuk, ami egy bizonyos pontig még vicces is volt, de csak addig, amíg Alice össze nem esett a fájdalomtól. Nem tudom mi történt vele. Semmi jele nem volt annak, hogy egy kicsit is rosszul érezné magát, és erre tessék, most megint itt vagyunk a korházban.






- Nick, kisfiam mi történt? – jött oda szaladva anya, és az egész családom. Még jó hogy el tudtam őket érni, mert most legszívesebben fel tudnék robbanni az idegességtől.


- Nem tudom. – kezdtem el könnyezni férfi létemre. – Annyira jól indult a nap – pislogtam vissza a fénylő cseppeket - nem látszódott rajta semmi. Aztán egyik pillanatról változott meg minden. Ott esett össze a lépcső közepén teljesen vérben úszva. Borzalmas volt, azt se tudtam mit tegyek.


- Ó, kicsikém. – ölelt magához óvón anyu.


- Nem tudom mi lesz velem, ha elvesztem. Nekem ő a mindenem. – nem lehet ennyire kegyetlen a sors, hogy most vegye el tőlem, most amikor a teljes a boldogságunk.


- Nick, szívem biztos nem lesz semmi baj, a doktorok biztos meggyógyítják. – bárcsak annyira tudnék bizakodni, mint ők, de most valahogy nem megy. A szívem mélyén érzem a veszteség érzését.


- Nem tudom anya, rengeteg vért veszített. – még most is látom magam előtt Alice véres testét - Ráadásul ti nem láttátok az orvosok arcát, amikor behoztam. Rájuk volt írva minden. – keseredtem el végleg.


- Jaj Nick, ne temesd már el Alicet, még nem halt meg! – csattant fel dühösen Joe, és most az egyszer tényleg neki volt igaza. Optimistának kell lennem, máshogy nem is állhatok hozzá a dolgokhoz.


- Igen, igazad van. Alice erős és bármi is történt vele, biztos túléli. – legalábbis nagyon remélem.






Lassan két órája ültünk mindannyian a váróban, amikor megérkezett Alice orvosa.






- Mi történt a feleségemmel? Életben van még? – kérdeztem meg azonnal.


- A feleségének egy spontán vetélése volt,- hajtsa le fejét bűntudatosan az orvos, mintha csak ő tehetne az egészről - sajnálom. – Mi? Milye volt? Az nem, nem lehetet, hiszen védekeztünk. Nem ezt nem lehetet, tiltakoztam minden erőmmel. – Azonban a másik babát meg tudtuk menteni, és a felesége is jól van, a helyzethez képest. – a doktor szavai csak úgy kavarodtak a fejemben, alig tudtam feldolgozni. Egy másik baba. Ezek szerint ketten voltak odabent.


- Ikrek? Ikerink voltak? – kérdeztem hitetlenkedve, a felfoghatatlan veszteségtől. Az egyik gyermekemet pont most vesztettem el.


- Igen. Talán nem tudták? – néz ránk immár kétségbeesve az orvos.


- Nem, nem tudtunk róla. – ejtem ki megtörten a szavakat. Hiába maradt életben a másik baba még ő se tudja kárpótolni azt a mély űrt, amit a testvére hagyott hátra.


- A felesége két hónapos terhes. Ikreket várt, egy kisfiút és egy kislányt.


- És melyikük halt meg?- csuklik el a hangom.


- A kisfiú halt meg. Sajnálom, de csak a kislányt tudtuk megmenteni. – meghalt a kisfiam, ez minden szülő számára a legborzalmasabb, ami még ennél is sokkal rosszabb érzés, hogy szegény még csak meg sem születhetett, még csak esélyt se kapott az életre.


- Értem. –feleltem gépiesen. - A feleségem tudja már? – remélem igen, mert nem tudom, hogy magyarázzam meg ezt neki. Én tényleg nem tudok óda állni elé, és megmondani, hogy a mi kisfiunk nincs tovább, csak a képzeletünkben él tovább velünk. A kisfiam halálával annyi jövőbeli tervem dőlt össze. Már sose fogunk közösen baseball meccsekre járni, sose fogom őt megtanítani gitározni, és sose fogom őt felnőtt férfiként látni.


- Igen tudja. – egymázsás kő zuhant le a szívemről az orvos szavaira – A felesége magánál volt végig , nyugtatott nem adhattunk be neki a gyógyszerallergiája miatt. – te jó Isten, el se tudom képzelni, hogy érezheti magát Alice, ha én ennyire rosszul vagyok.


- Bemehetek hozzá? – muszáj bemennem hozzá, meg kell nyugtatnom. Valahogy lábra kell állnunk újra, a kisfiunk meghalt, de mi még itt vagyunk, ahogy a kislányunk is. Neki még van esélye, és ezt kell most egyedül észben tartanunk.


- Igen, a szobájában van a 190.-es korteremben.


- Akkor én most megyek. – valahogy nem bírtam tovább az orvos közelében maradni, se köszönni neki semmit. Akkor hálás lennék neki, ha fiam élne, na de így? Tudom, hogy nem az ő hibája, sőt igazából senkié sem, de akkor is nagyon fáj.






A 190.- es szoba ajtaja előtt mélyen kifújtam a levegőt és felkészítettem magam a bentiekre. Alice előtt erős akarok lenni, most csak ketten vagyunk. Ezt csak mi ketten érezhetjük át a legjobban, ez a mi közös fájdalmunk és életünk legnagyobb tragédiája. Egyik szülőnek se kellene ezt átélnie, egyik szülőnek se kellene a saját gyermekét túlélnie, egyik szülőnek sem szabadna eltemetnie a saját gyermekét.